A biológusok a soklábúak tizenkétezer faját írták le, ám túlnyomó többségük még felfedezésre vár. Becslések szerint százezernél is több fajuk létezhet.
A többi soklábúhoz hasonlatosan a Motyxia nemhez tartozók is vegetáriánusok, rothadó növények szolgáltatják számukra a táplálékot. Mivel éjszakai életmódot folytatnak, a nappalokat pedig a földbe beásva töltik, elvesztették látásukat.
Vakságuk ellenére valahogy mégis érzékelik az éj beköszöntét. Ilyenkor a felszínre merészkednek, hogy élelem után kutassanak, párosodjanak, s egyéb ügyes-bajos dolgaikat intézzék.
Amikor ezeknek a soklábúaknak a “nyugalmát megzavarják”, toxikus cianidokat bocsátanak ki a testük két oldalán lévő pórusokból. A fluoreszkáló zöld fényükkel a soklábúak mintegy figyelmeztetik a ragadozókat a veszélyre.
Egy Motyxia soklábú nappal és éjjel:
Feltételezéseik ellenőrzésére a kutatók agyagból háromszáz “soklábút” formáztak, a mesterséges rovarok felét pedig zöldes fényű fluoreszkáló festékkel színezték.
A mesterséges rovarokat egymástól öt méterre helyezték el. “Kontrollcsoportként” élő soklábúak szolgáltak, amelyek felét “feljavították” fluoreszkáló festékkel, a többieket meghagytak természetes állapotukban. A rovarokat ugyanazon a területen helyezték el, ahol a mesterséges “társaikat”.
Mint kiderült, a valóságos és a mesterséges soklábúak harmadát egyaránt megtámadták, ám mindkét csoport esetében a “festetlenek” között négyszer magasabb volt az áldozatok száma, mint a fluoreszkáló festékkel bekentek között.
Az Arizonai Egyetem kutatóit az is érdekelte, hogy az evolúció során mikor fejlődött ki a soklábúaknál a biolumineszcencia képessége. A genetikai vizsgálatok kimutatták, hogy csupán egy alkalommal alakult ki az evolúció során ez a sajátosság, amellyel a Motyxia nem néhány közeli rokonságban lévő faja rendelkezik.
Mindössze három olyan hely van bolygónkon, ahol a sötétben világító soklábúakkal találkozhatunk, s mindhárom Kaliforniában van.
Videós ismetető angolul a világító soklábúakról készült tanulmányról:
