A New York-i bandaháborúk világában játszódó Rómeó és Júlia-történet teljesen új alapokra helyezte mindazt, amit a közönség musicalekről addig gondolt és tapasztalt. A produkcióban példátlan számú és hosszúságú táncbetétet terveztek, ami miatt az eredeti előadásban a főbb szerepeket táncosokra, nem pedig musicalszínészekre bízták, Bernstein komplikált, intellektuális, már-már operába hajló zenéje pedig nemcsak a közönséget, de a zenészeket is kihívás elé állította.
A koncepción a szerzők 1949-ben kezdtek el dolgozni: újfajta Rómeó és Júlia-történetet akartak színpadra állítani, a musical középpontjában azonban ekkor még egy római-katolikus, ír bevándorló család, valamint a manhattani Lower East Side-on élő zsidó család állt. Az projekt munkacíme ennek megfelelően eredetileg East Side Story volt, és az erősen antiszemita nézeteket valló katolikus Jetekkel szemben a zsidó „Smaragdok” álltak.
Laurents és Bernstein nem is a szó hagyományos értelmében vett musicalt akartak színpadra állítani, inkább „zenés színházat” – az első problémával azonban viszonylag hamar szembesültek, amikor az első történetvázlat megírása után rájöttek, ezt a sztorit már mások is felfedezték maguknak. Az első nekifutás sikertelensége miatt a szerzők más projektek felé fordultak, és az East Side Story koncepcióvázlatait majd’ öt évig egyikük sem vette elő.
Laurents csak 1955-ben, egy másik színházi adaptáció kapcsán került ismét egy kreatív csapatba Bernsteinnel – a közös munka során pedig újra kedvük támadt az eltemetett Rómeó és Júlia-történethez. A projekt producere, Martin Gabel ekkor mutatta be az írót és a zeneszerzőt a feltörekvő fiatal dalszövegírónak, Stephen Sondheimnek. Hármójuk munkája ugyan remekül haladt egy ideig, a produkció azonban mégsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, így a szerzők ismét külön utakon folytatták.
Következő évben Laurents Hollywoodban vállalt munkát hívták – Ava Gardner számár írt forgatókönyvet Greta Garbo 1934-es, „Színes fátyol” című mozija alapján. Amikor megtudta, hogy Bernstein szintén a városban van, találkozót beszélt meg vele a Beverly Hills Hotel bárjába. A két férfi beszélgetése kis idő múlva a chicagói fiatalok éppen zajló bandaháborújára terelődött – a témával napi szinten foglalkozott az amerikai sajtó, Bernstein éppen ezért azt javasolta, hegyezzék ki az East Side Story történetét a bandaháborúkra, és helyezzék át az egészet Los Angelesbe. Laurentsnek tetszett az ötlet, azt azonban kikötötte, mivel jobban ismeri a Puerto Rico-i bevándorlók helyzetét a Los Angelesben illegálisan élő mexikóiakénál, inkább maradna az eredeti helyszínnél. A szerzők ekkor keresték meg Jerome Robbins koreográfust, aki a projekt korai stádiumában együtt dolgozott velük, és aki határozottan lelkesedett a „latin vonulat” iránt. A projektet tehát szereplők etnikumának megfelelően átnevezték – és beindultak a West Side Story színpadra állításának előkészületei.
Laurents az eredeti vázlatokban még erősen ragaszkodott Shakespeare drámájához, 1956-ban azonban több változást is eszközölt. Először is kihúzta a szövegkönyvből a főszereplők szüleit – mondván, a bandák éppen elég hátteret szolgáltatnak, majd Júlia álöngyilkosságától is megszabadult. Problémába ütközött azonban az autentikusnak szánt nyelvezettel kapcsolatban: káromkodni ugyanis nem volt szokás akkoriban a színpadon, és a szlenggel is csak óvatosan lehetett dolgozni, mivel az írók attól féltek, a kifejezések kimehetnek a divatból, mire a mű ténylegesen színpadra kerül. Megoldásként Laurents olyan utcai nyelvet alkotott, ami a megszólalásig olyan, mint az eredeti – mégis teljesen új, és valójában inkább irodalom, mint bandaszleng.
A darab 1956 végére tulajdonképpen készen volt, Laurents és Bernstein azonban nehezen találtak producert – a musicalt ugyanis a legtöbben túl depresszívnek találták, és nem hittek benne, hogy a közönség élvezné az előadást. A megoldást a szövegíró, Sondheim szolgáltatta, aki bemutatta a szerzőpárost régi barátjának, Hal Prince-nek. Prince visszaemlékezéseiben így írt az esetről: „Sondheim és Bernstein a zongoránál ültek, én meg kis idő múlva együtt énekeltem velük a dalokat.”
Tony szerepére Laurents eredetileg James Deant akarta felkérni, a színész azonban autóbalesetben életét vesztette – a főszerepet így Larry Kert kapta meg. Bernstein egy későbbi interjújában bevallotta, borzasztóan nehéz volt rátalálni a megfelelő szereplőgárdára, mivel mind tánctudás, mind énektudás, mind pedig színészmesterség terén nagyon magas lécet kellett átugraniuk a jelentkezőknek – arról nem is beszélve, hogy tizenéveseknek kellett kinézniük. A megoldás végül egy kevert stábban találták meg, ahol a szereplők többsége táncos volt, és a legtöbben vagy énekelni, vagy táncolni, vagy pedig színészkedni tudtak – és ennek megfelelően rendezték meg az előadást.
A kihívást jelentő színpadi feladatokat a koreográfus Robbins még azzal is megfejelte, hogy kijelentette, nem szeretné, ha a két banda tagjai a színfalak mögött túl sokat szocializálódnának egymással – a két csoportot elszeparálták egymástól, Robbins pedig bandaháborúkról szóló újságcikkekkel tűzdelte tele a faliújságot, hogy mindenkit emlékeztessen a téma komolyságára és aktualitására.
1957 elején a darabot kísérleti jelleggel bemutatták Washingtonban és Philadelphiában, majd 1957. szeptember 26-án a New York-i Broadway közönsége is megismerhette a modern Rómeó és Júlia-történetet. A produkciót a kritikusok az egekig magasztalták, és a stáb több mint 1000 előadást játszott le a Winter Garden Theatre-ben. A történet filmadaptációja, Natalie Wooddal és Richard Beymerrel a főszerepben 1961-ben készült el – a mozit 11 Oscar-díjra jelölték, amiből 10-et haza is vitt.
