Az arizonai Tucson Egyetem tudósa, David Raichen azt állítja, meggyőző bizonyítékot talált a Neander-völgyi emberek testfelépítésbeni hiányosságára. A modern ember evolúciós vetélytársának rövidívebbre nőtt az Achilles-ina.
Az ín erősségét az antropológusok a sarokcsont és a bokacsont közötti távolság hosszából becsülték meg. Minél rövidebb ez a távolság, annál több energia kifejtésére képes a szervezet, mivel az ínaknak a mozgástól nem kell újból és újból kinyúlnia.
A Neander-völgyiek sarokcsontja jóval hosszabb lehetett, mint a Homo sapienseké. A modern ember így kevesebb energiabefektetéssel hatékonyabban futott rövidebb és hosszabb távon, mint egy Neander-völgyi.
A Homo sapiens az afrikai száraz gyepen vadászat közben rákényszerült a jó futásra, míg a hűvösebb régiókban élő Neander-völgyiek életében nem játszott szerepet a futás. Ők a tájat, növényzetet, a sziklákat: magát a terepet használták ki az áldozat elfogására.
John Stewart, a Boudnemouthi Egyetem paleontológusa szerint a Homo sapiens be tudta vonzani a zsákmányt nyílt terepre is, a robosztus testfelépítésű Neander-völgyiek erre nem voltak képesek.
Az utolsó jégkorszak utáni klímaváltozással a Neander-völgyiek vándorlásra kényszerültek. Ötvenezer évvel ezelőtt Délnyugat-Eurázsiába költöztek, ahol egyre kevésbé tudtak lépést tartani a megváltozott körülményekkel, és körülbelül húsz-huszonötezer év múlva kihaltak.
Úgy tűnik, a futás képessége evolúciós előnyt jelenthetett a karcsúbb testfelépítésű modern ember számára, ezért kerülhetetett ki győztesen az ősemberek fajfennmaradási versenyéből.
AJÁNLOTT LINKEK:
Bővebben a Neander-völgyiek kihalásának új elméletéről – angolul (New Scientist)
