A „Futballháború”, amelyet egyesek százórás háborúnak neveznek, egy öt napig tartó, mintegy háromezer halálos áldozatot követelő és gazdasági összeomlást okozó katonai konfliktus volt Salvador és Honduras között. A tényleges összecsapások megindulásához a felek közötti labdarúgó-világbajnoki selejtező mérkőzések adtak ürügyet.
A két ország közös határvonala tisztázatlan és könnyen átjárható volt a 60-as években. A túlnépesedett Salvador földművesei közül az évek során 200 ezernél is többen lépték át illegálisan a határt, hogy alulfizetett munkavállalóként dolgozzanak Hondurasban, ahol elsősorban banánültetvényekre kerestek munkaerőt. A földművesek 20 százalékát salvadori parasztok tették ki, akik tisztázatlan viszonyok közt, apró zsebszerződések mentén lettek a hondurasi agrárium szereplői.
Hondurasban a földek jórészt nagybirtokosok kezében voltak, akik látva az elburjánzó salvadori befolyást, összefogtak és nyomást gyakoroltak az államelnökre. Ennek lett eredménye az 1968-as földreform, amelynek során a földeket újraosztották: a területek nagy részét a nagybirtokosok és a helyi parasztok kapták. Több mint 200 ezer salvadorit utasítottak ki erőszakkal az országból, kárpótlás nélkül.
Mindkét országban ellenséges hangulat alakult ki 1969-re, ezt nagygyűlések, uszító sajtócikkek, alkalmi megmozdulások bizonyították, amelyben közreműködött a két államfő, Fidel Sánchez Hernández (Salvador) és Oswaldo Lopez Arellando (Honduras) is.
Az 1970-es labdarúgó világbajnokság selejtezőjében Honduras Salvadorral találkozott a sorsolás alapján. Az első találkozót 1969. június 8-án rendezték Hondurasban, Tegucigalpában. A helyi rádió a meccs előtti napon közölte annak a szállodának a nevét, ahol a salvadori focisták laktak, így a tömeg odasereglett és hajnalig gondoskodott arról, hogy a salvadoriak ne aludjanak.
Másnap Honduras 1-0-ra győzött. Amikor a meccset eldöntő gól megszületett, egy 17 esztendős salvadori lány, Amelia Bolaños szíven lőtte magát csalódottságában. A lány három nappal későbbi temetését a salvadori televízió egyenes adásban közvetítette, koporsója mögött ott lépdelt az egész kormány és a hadsereg vezérkara, a lányból nemzeti hős lett.
1969. június 15-én rendezték a visszavágót San Salvadorban. A stadiont katonák zárták körül, a vendégcsapat nemzeti lobogóját elégették, helyette sárral összekent rongyot húztak a zászlórúdra. A meccset 3-0-ra Salvador nyerte. A találkozó után négy órával lezárták a közös államhatárt, s mindkét nemzeti hadseregben általános riadót fújtak.
Az akkori szabályok szerint egy harmadik, semleges pályán lejátszandó meccsen dőlt el a továbbjutás kérdése. 1969. június 26-án Mexikóvárosban 3-2-re Salvador győzött, a győztes gól szerzője Mauricio Alonso „Pipo” Rodriguez Lindo volt, aki később minden kitüntetést megkapott, az életrajzából kiadott könyvet százezer példányban értékesítették.
A mindent eldöntő meccs összefoglalója:
Háború – 100 órán keresztül
A folyamatos utcai zendülések után 1969. július 4-én megszakadt a diplomáciai kapcsolat a két ország között, a közös határon megszokottá vált a szórványos tűzharc.
1969. július 14-én Salvador összehangolt támadást indított Honduras ellen, még az utasszállító repülőgépeket is bevetette. Repülőtereket, stratégiai pontokat támadtak, Honduras így eleinte nem tudott megfelelően reagálni. A salvadori hadsereg a két országot átszelő két főút mentén haladt előre, július 15-ére elfoglalt kilenc nagyvárost. Honduras lassan erőre kapott, és olajtárolókat bombázott. Amikor a salvadoriak számára kritikussá vált a helyzet, amerikai pilótákat vetettek be, akik olyan repülőgépeket vezettk, amelyek a II. világháborúban és a Koreai háborúban is „szolgáltak”.
A 100 órás háborút tartják az utolsó olyan katonai összecsapásnak, amelyben propelleres, dugattyús gépek működtek közre.
Az összecsapások másnapján összeült az Amerikai Államok Szervezete, és felszólította a feleket a tűzszünetre. Ez végül július 18-án este született meg, és 20-án lépett életbe. Salvador 1969. augusztus 2-ára vonult ki végleg az országból. A hondurasi elnök garantálta, hogy az országban maradt salvadoriaknak nem esik bajuk.
A „súlytalan” salvadori győzelemmel véget érő háború sem a határvonal-kérdést, sem a gazdasági problémákat nem oldotta meg. A hivatalos békekötésre egészen 1980. október 30-ig kellett várni, akkor aláírtak egy olyan megállapodást, amely a Fonseca-öböl és öt egyéb vitatott terület hovatartozását rendezte volna. A Nemzetközi Bíróság 1992-ben 374,5 négyzetkilométernyi területet ítélt Hondurasnak, de a végleges határvonal kialakítására 2006-ig kellett várni. Ma rendezett a két ország diplomáciai kapcsolata.
A hamisított statisztikai adatok miatt nem tudni, pontosan hányan vesztették életüket a háborúban, de a legtöbb forrás 900 salvadori és 2000 hondurasi áldozatról ír, miközben több mint tízezren megsérültek, és sokan vesztették el otthonukat, az ipari termelés pedig 15-20 százalékkal visszaesett.
Érdekesség, hogy a lengyel riporter, Ryszard Kapuscinski azokban az években Közép-Amerikában dolgozott, a konfliktus lényegét foglalja össze A Futballháború című, 1978-ban megjelent riportkötete.
Az események összefoglalója korabeli képekkel:
AJÁNLOTT LINK:
