Nincs szerencséje a fejlesztő Guerilla Gamesnek és a kiadó Sonynak a tavaly februárban debütált Horizon: Forbidden Westtel. A nagysikerű Horizon Zero Dawn folytatásának vitorlájából a megjelenésekor az Elden Ring fogta ki a szelet, elhomályosítva az amúgy jól sikerült második részt, az idén április végén megjelent Burning Shores kapcsán pedig azzal volt tele minden, hogy a játék a review bombing jelenség áldozata lett. Ez annyit tesz, hogy a szaksajtó és a játékosok véleményeit összegyűjtő oldalak felhasználókra vonatkozó részeit nullás értékelések árasztották el, ezzel lehúzva az átlagból számított végső százalékot. Na nem azért, mert a Burning Shores rossz játék lenne, hanem azért, mert főhősnő Aloy megcsókol(hat) benne egy másik női karaktert.
Megjelenésekor a sokak által woke propagandának bélyegzett fordulattal volt tele a nemzetközi (gamer) sajtó, elterelve a figyelmet arról, hogy a holland fejlesztőcsapat – az első rész mellé készített The Frozen Wilds után – ismét egy remek kiegészítéssel toldotta meg az alapjátékot.
Lángoló partok
A Burning Shores nem önállóan futtatható kiegészítő, tehát szükséges hozzá az alapjáték, annak is a PlayStation 5-ös verziója, ugyanis a Forbidden Westtel ellentétben a játék ezen része már csak a Sony újgenerációs konzoljára jelent meg. A történet – a The Frozen Wildsszal ellentétben – a második rész sztorija után veszi fel a fonalat, ami azt is jelenti, hogy a kiegészítő csak akkor „aktiválódik”, ha túlvagyunk a végigjátszáson. A legtöbb játékosnak ez aligha okoz majd problémát, és a legutolsó mentést elindítva rögtön kapunk is egy üzenetet Sylenstől (a közelmúltban elhunyt Lance Reddick alakításában), akivel találkozva kiderül, hogy a folytatás főellenfelei közül egy még szabadlábon van, és jobban járunk, ha elkapjuk, mielőtt még több bajt csinál.
A feladatot elvállalva megnyílik előttünk a játéktér egy új része: San Francisco és Las Vegas után ezúttal Los Angeles romjai közé látogathatunk el, és a terület különlegessége nemcsak az, hogy több évezred után (hiszen a történet a távoli jövőben játszódik) még mindig áll a Hollywood felirat, de újdonságként csodás lávafolyamokat is kapunk – innen jön a lángoló partok alcím is.
Amit ezzel kapcsolatban tudni érdemes, hogy valójában nincs teljesen szabad átjárás a korábbi és az új terület között, vagyis ha belevágunk az új kalandba, nem tudunk bármikor visszatérni a jóval nagyobb alapterületre (majd onnan ismét vissza), ehhez be kell fejeznünk az új történetszálat.
Az újdonságok ugyanakkor nem merülnek ki annyiban, hogy a gyönyörű flórával jócskán benőtt egykori civilizáció nyomait itt-ott lávafolyamok és a magasba csapó gejzírek tarkítják. Az új terület egyrészt értékelhető történetet biztosít, tovább bővítve a Horizon-univerzumot, az (első) emberi civilizáció bukásának újabb rétegeit tárva fel, de kapunk új gépeket is, sőt, ezúttal nemcsak a földi ökoszisztémát újjáépítő gépekkel kell szembenéznünk, de egy olyan halálos masinával is, ami leradírozta az őseinket a bolygó felszínéről. A kellő kihívást biztosító újdonságok mellé új megnyitható képességek is dukálnak, sőt, egy minden korábbinál futurisztikusabb fegyver is bekerül az arzenálunkba. Ezek persze a kötelező körök, a fejlesztők ennél egy kicsit tovább mentek, és korábban nem látott játékelemek teszik változatosabbá a felfedezést és a harcokat.
A gejzírek (akár harc közben is) „meglovagolhatók”, így jutva el különböző magaslati pontokra, olykor-olykor használhatunk ostromgépeket (és nem csupán az ellenfelek ellen), a környezet egy része rombolható, ráadásul nemcsak a nálunk jóval nagyobb gépek, de – a falakon virító, lila masszák íjjal történő megcélzásával – általunk is, illetve kapunk egy újfajta repülő hátast.
A Horizon: Forbidden West egyik legnagyobb újdonsága ugye az volt, hogy megnyílt számunkra a vizek mélye és a felhők világa, magyarán alámerülve úszni és gépek segítségével repülni is lehetett, egy pelikánról mintázott új szárnyas gépnek köszönhetően pedig már összeköthető a kettő: immár a levegőből a víz alá merülhetünk és vissza. Ez egyrészt rendkívül látványos és szórakoztató módja a közlekedésnek, de nélkülözhetetlen szerepe van abban is, hogy a történet egy pontján eljussunk egy speciális, dinoszauruszokkal tarkított helyszínre.
Nem a csókkal van baj
A Burning Shores teljesítése normal fokozaton nagyjából 8–10 órát vesz igénybe, ami korrekt játékidőnek mondható egy kiegészítőtől, és az egész DLC-nek van egy olyan előnye, hogy az alapjáték átláthatatlannak és végtelennek tűnő feladattengeréhez képest egészen kompakt élményt nyújt. Persze itt is vannak mellékküldetések, gyűjthető cuccok, de sokkal egyszerűbb fókuszálni a fő történetre, mint a sima Forbidden West esetében. A kaland során amúgy nem vagyunk egyedül, az alapjáték jó pár küldetéséhez hasonlóan most is akad egy társunk, Seyka, aki annak reményében csatlakozik hozzánk, hogy segítünk neki megtalálni az eltűnt nővérét.
A főhős és újdonsült társa a történet során közel kerülnek egymáshoz, ami abban teljesedik ki, hogy a történet egy pontján a játékos eldöntheti, hogy Aloy megcsókolja-e a másik karaktert. A jelenet még csak nincs is „ráerőszakolva” a játékosokra, mindenki dönthet úgy, hogy kikerüli a két azonos nemű karakter közti csókot. Ez a „fordulat” amúgy csak annak fényében meglepő, hogy a játék korábbi részei nem fektettek sok energiát abba, hogy meghatározzák Aloy érdeklődését, a főhősnő inkább egy aszexuális karakter benyomását keltette, de a be nem jelentett, ugyanakkor majdnem biztosra vehető harmadik részben már lehet, hogy ennek is sokkal nagyobb szerepe lesz.
A kiegészítő minőségéhez az elcsattanó csóknak persze semmi köze nincs, a Burning Shores ezzel (és enélkül) is egy remek kiegészítés, amit a széria rajongóinak érdemes végigjátszani. Dühös maximum azért lehet az ember, mert a Horizon-széria ezen szelete a sorozat történetében először csak PlayStation 5-re érhető el, ami rengeteg PS4-tulajdonost érzékenyen érinthet. Hogy miért pont a kiegészítő kapcsán született ez a döntés, az rejtély, de az kétségtelen, hogy a játék profitált belőle. Az alapjáték úgy lett optimalizálva, hogy az előző generációs konzolokon is jól fusson, ennek eredményeként még a jóval erősebb PS5-ön is olyan hibákkal kellett szembesülni, hogy a szemünk előtt rajzolódott ki a táj egy része. Ennek ugyanakkor vége, a Burning Shores csodásan fut az újgenerációs konzolon, a látvány itt-ott érezhetően javult az alapjátékhoz képest, minden kicsit szikrázóbbnak, élénkebbnek és folyékonyabbnak hat.
Az új kiegészítőben a korábbinál erősebb gépekkel hadakozva azért sokszor érződik, hogy a 2017-ben debütált harcrendszer rosszul öregszik – főleg, ha egyszerre több ellenféllel nézünk szembe. Én például sokszor azon kaptam magam, hogy inkább visszaveszek a nehézségből a győzelem érdekében ahelyett, hogy kitaláljam, miként lehetek eredményes például az ellenem dolgozó kamerarendszer ellenére. Tisztában vagyok vele, hogy minden ellenfélnek megvan a hatékony ellenszere, de a képességfa és az elérhető fegyverek száma mostanra teljesen átláthatatlan, így egyszerűbb volt a nehézséggel „csalni”, mint újra megtanulni mindent.
A játék amúgy ezen a területen sem teljesít túl jól: a legtöbb játékoshoz hasonlóan több mint egy éve fejeztem be a második részt, így a kiegészítőjét elindítva néha fogalmam sem volt az irányításról, és a program sem könnyítette meg a dolgomat. A fejlesztőkben láthatóan fel sem merült, hogy visszatérő tutoriallal frissítsék fel az emlékezetem. Ehelyett maradt a YouTube-videók keresése, hogy rájöjjek, hogyan lehet például kinyitni az utamba kerülő szellőzőnyílást…
Az ilyen nüanszok viszont csak pár perc bosszúságot okoznak, az összképre nincsenek komolyabb hatással, a végítélet pedig az, hogy a Burning Shores minden egy alapvetően jól összerakott kiegészítő, ami nem alibi, lényeges dolgokkal bővíti az alapjátékot, és egyes pontjain még jobban is működik, mint a Forbidden West. Az alapjátékot kedvelő PS5-tulajdonosoknak kihagyhatatlan vétel, már csak azért is, hogy lássák, pontosan mire képes az újgenerációs gépük.
