A Sony több, mint húsz éve, 1994-ban lépett be az otthoni játékkonzolok piacára, méghozzá a mára klasszikussá vált, PlayStation névre keresztelt géppel, ami világszerte hatalmas sikert aratott. A játékgépből (és a ráncfelvarrott, PlayStation One néven ismert verziójából) 100 milliónál is több fogyott világszerte, csúnyán lekörözve az olyan konkurens masinákat, mint a Sega Saturn és a Nintendo 64.
A PlayStation hazánkban is népszerű konzolnak számított, a maga idejében a hazai piac 70%-át uralta, de – sokakhoz hasonlóan – vidéki kissrácként én csak álmodoztam a gépről, miközben az akkor már rég meghaladott Commodore 64 előtt ülve játszottam újra és újra a már unalomig ismert programokat.
de húsz év után most itt a lehetőség, hogy bepótolhassam az akkor kimaradt élményeket. A Sony decemberben ugyanis piacra dobja a PlayStation Classic névre keresztelt kopnzolját, ami az 1994-as kütyü miniatürizált verziója, két vezetékes kontrollerrel, beépített memóriával, és húsz olyan előre telepített játékkal, amik manapság már igazi retro klasszikusnak számítanak.
BEÁLLNAK A SORBA
Sokakban persze felmerülhet a kérdés, hogy vajon mennyi értelme lehet kiadni egy ilyen gépet 2018-ban, de a Nintendo erre már megadta a választ, ugyanis 2016-ban előálltak a NES Minivel, a 80-as évek ikonikus konzoljának, a Nintendo Entertainment Systemnek a hasonló változatával, ami iránt két évvel ezelőtt akkora volt a kereslet, hogy rövid idő alatt hiánycikké vált.
Nem sokkal később ugyanezt megtették a 90-es években népszerű SNES játékgéppel is, és a két retro konzol azóta több millió példányban fogyott, rengeteg pénzt hozva ezzel a japán cég konyhájára. Ezek után pedig nincs mit csodálkozni azon, hogy már a Commodore 64-ből is vásárolhatunk miniatűr verziót, és nem meglepő a Sony-féle PlayStation újrakiadás érkezése sem.
KIPRÓBÁLTUK!
A PlayStation Classic világszerte december 3-án kerül a boltok polcaira (akárcsak 24 éve az eredeti), de a Sony magyarországi képviseleténél már ki tudtuk próbálni az apróságot, ami néhány kisebb nüanszot leszámítva abszolút hozza azt, amit egy ilyen retro géptől elvár az ember.
Az egyetlen tenyérben elférő kütyü kiköpött mása a legendás elődjének, a két kontroller ugyanúgy előre csatlakoztatható, hátul pedig egy HDMI-kimenet található, így a gép simán ráköthető a modern tévékre. Emellett még egy miniUSB portot találunk: a konzol ezen keresztül kapja az áramot, szóval nincs külön táp, akár a tévé USB-aljzataink keresztül is elláthatjuk a működéshez szükséges energiával.
viszont a legelső verzió utánzatait kapjuk a PlayStation Classic mellé, azaz ezen a változaton még egyáltalán nincsenek analóg karok, ami a napjaink konzoljaihoz szokott felhasználóknak nagyon furcsa lesz, főleg, ha elindítunk egy olyan klasszikust, mint az első, még felülnézetes Grand Theft Auto.
Az aprócska konzol tetején a Power gomb értelemszerűen a be- és kikapcsolást szolgálja, az Open pedig elsőre csak dísznek tűnik, de néha használni is kell, az olyan több lemezes játékoknál, mint például a Metal Gear Solid, ezzel válthatunk a – virtuális – CD-k között. A Resetnek szintén van funkciója: ezzel léphetünk ki bármikor a játékokból, és ennek a jelentőségére nemsokára vissza is térünk.
A szerkezetet bekapcsolva egy meglehetősen letisztult menübe jutunk, ahol az abszolút minimális beállítások mellett az előre telepített húsz klasszikus játékot találjuk, amik konkrétan a következők:
- Battle Arena Toshinden
- Cool Boarders 2
- Destruction Derby
- Final Fantasy VII
- Grand Theft Auto
- Intelligent Qube
- Jumping Flash!
- Metal Gear Solid
- Mr. Driller
- Oddworld: Abe’s Oddysee
- Rayman
- Resident Evil Director’s Cut
- Revelations: Persona
- Ridge Racer Type 4
- Super Puzzle Fighter II Turbo
- Syphon Filter
- Tekken 3
- Tom Clancy’s Rainbow Six
- Twisted Metal
- Wild Arms
Amit ezekről tudni kell, hogy a Sony lényegében semmit nem változtatott rajtuk: ezek nem remasterelt programok, a játékmenet és a grafika szempontjából is ugyanazt kapjuk, mint húsz éve, annyi előrelépéssel, hogy a felbontás már 720p, viszont a két évtizeddel ezelőtt sztenderdnek számító 4:3-as képarány ugyanúgy megmaradt.
Az egyetlen komolyabb újítás, hogy a Reset gombot megnyomva bármikor kiléphetünk a játékból, mentés nélkül, ugyanis a gép megjegyzi az éppen aktuális állapotot, amihez bármikor visszatérhetünk, még akkor is, ha korábban áramtalanítottuk a gépet. De emellett használható az összes játék eredeti mentési funkciója is, a Save pontoknál elmenthetjük a játékállást a „virtuális memóriakártyára”, így arra is adott a lehetőség, hogy a húsz évvel ezelőtti megoldásokat használva haladjunk előre a játékokkal.
Ami viszont kifejezetten kellemes meglepetés, hogy a felsorolt címek legtöbbje grafikailag egész jól öregedett: a Rayman, az Oddworld, a Tekken 3 és a Persona még ma is egész pofásak, a felülnézetes GTA abszolút megállja a helyét, ugyanúgy a Destruction Derby is kellemes nosztalgiát ébreszt, és a Twisted Metal az egyetlen, amire azt mondanám, hogy a csúfsága már az élvezet rovására megy.
ahogy fentebb említettem, nincsenek analóg karok, csak gombok, ami az olyan játékoknál, mint például a Grand Theft Auto igen nagy problémát okoz, ugyanis át kell „drótozni” az agyat, hogy a karakterünk és a kocsik normálisan navigálhatók legyenek. Az irányt a D-Pad gombjaival adhatjuk meg, továbbá a gáz (négyzet) és a rükverc (háromszög) is fura helyen vannak, amit napjaink kontrollerei után igencsak szokni kell. Nem lehetetlen, de az első fél óra tuti, hogy kicsit frusztráló lesz.
Ugyanakkor a platformjátékok, vagy az olyan összetettebb programok esetében, mint a Metal Gear Solid nem volt semmi probléma: a húsz évvel ezelőtti alkotások lassúságát és körülményességét ugyan szokni kell, de ennek ellenére elég gyorsan el lehet merülni a klasszikusok világában. A magam részéről például alig várom, hogy a Personát és a Metal Geart otthon folytathassam…
MEGHATÁROZOTT CÉLCSOPORTNAK
És akkor el is érkeztünk oda, hogy kik lehetnek ennek a masinának a célcsoportja? A válasz elég egyszerű: akiknek volt ilyen gépe, és nosztalgiázni akarnak, illetve az olyanok, mint én, akik húsz éve vágytak rá, de a szülők soha nem állítottak haza vele. Persze biztos lehetne venni eredeti masinát is a netes bolhapiacon, lemezes játékokkal, de azt már macera lenne modern tévére kötni, itt pedig egyben kapunk egy teljesen kompakt, húsz programos csomagot.
Igazából mindkét említett csoport simán megtalálhatja a számításait ebben a masinában, hiszen a játékfelhozatal elég pofás (bár az első Tomb Raider, a Need For Speed, a Spyro: The Dragon és a Crash Bandicoot nagyon hiányzik), simán feltolulhatnak a régi emlékek, vagy esetemben végre pótolhatók olyan programokat, amiket annak idején nem volt lehetőség kipróbálni.
ami az Áfa miatt ilyen borsos, de a 30-as és 40-es korosztálynak azért kiváló ajándék lehet, ha tudjuk, hogy még mindig buzog bennük a videojátékos vér, vagy vevők a jópofa nosztalgiára. A PlayStation Classic mindkét igényt maradéktalanul kielégíti, nekem csak annyi problémám van vele, hogy a Sony igazán megoldhatta volna, hogy a 4:3-as képarány miatt a 16:9-es képernyőkön megjelenő nagy fekete csíkokat valami grafika helyettesítse – de ez már csak szőrszálhasogatás, hogy beleköthessek valamibe.
