Pazar kilátás nyílik a környékre a zsámbéki magaslatról. Színes földek és erdőfoltok fölött távoli lankák, talán a Vértes vonulatai hullámzanak a horizonton, a forgalmas főúton mintha játékautók araszolnának. Lábunk alatt fehérre meszelt lécekből eszkábált „ZSÁMBÉK” felirat mutat ironikus fityiszt az egykori imperialista ellenség filmipari központjának. Kissé távolabb, egy völgyszerűség fái közt kibelezett betonépületek vázai bújnak meg: az egykori laktanya, melynek falai között évtizedeken át fiatal férfiak számolgattak vissza legszebb éveik kötelező elvesztegetésének végéig.
A magaslat csak részben természetes, egy dombtetőre épült bunker, szakszóval szakaszfedezék tetején állunk.
A kifejezés, hogy szép innen a kilátás, katonailag úgy értelmezhető, hogy mivel a domborzat eléggé befolyásolja a felderítést, ide, a környék legmagasabb pontjára kell lokátort telepíteni
–kezd beavatni a Zsámbéki Rakétabázis titkaiba Racsmány Dömötör, a ma már kiállító- és emlékhelyként működő, egykori légvédelmi központot működtető csapat tagja.
A tizenöt hektáros terület volt korábban a Magyar Néphadsereg 1159-es számú honi légvédelmi rakétaosztályának bázisa. Annak idején százötven, nagyobbrészt sorkatona teljesített itt folyamatos, huszonnégy órás szolgálatot, feladatuk Budapest légterének védelme volt.
Elveszett pilóták
Mielőtt azonban elmerülnénk a hidegháború utolsó évtizedében, a bázis egyik hatalmas csarnokában, mely egykor a rakéták tárolóhelye volt, még visszább ugrunk az időben. A teret egy romos, második világháborús, német repülő uralja.
Légárdy Lajos, a repülésrégészeti kiállítás vezetője elárulja, hogy a Focke-Wulf 190 F-8 vadászbombázót, mintha Frankenstein repülője lenne, a világ különböző részein megtalált roncsdarabokból legózta össze Brunáczki Andor gyűjtő.
A légcsavarkúp egy magyar gépé volt, a motor egy németországi bombatölcsérből került elő, a pilótafülke plexiburkolata egy folyton beázó raktárban rohadt évtizedekig, de érkeztek régi alkatrészek Litvániából, Lettországból, Ukrajnából, Oroszországból és az Egyesült Államokból egyaránt. Utóbbit Európából vihette át egy gyűjtő a tengerentúlra, ahonnan aztán visszavásárolták. A repülőgép igazi különlegesség, hiszen kevés példánya maradt fent, amik megmaradtak, múzeumok és magángyűjtők féltett kincsei.
Légárdy elmeséli, elképesztő helyekről kerülnek elő második világháborús relikviák.
Ez itt például egy P-51 Mustang üzemanyagtartálya. Egy bácsi valamikor a háború után megtalálta ott, ahol a gépet lelőtték, hazavitte, levágta a tetejét és ebből itatta a kecskéket. Egy másik helyen egy B-24 Liberator vízszintes vezérsíkjából csináltak pinceajtót.
Légárdy lassan huszonhárom éve foglalkozik második világháborús repülőgépmaradványok kutatásával. Korábban – mint egy régész – különböző írásos forrásokból derítette ki, hol lehetnek roncsok, majd a helyszínen fémkeresővel keresgélte a leleteket. Tehette, mert az ilyesfajta tevékenységet nem korlátozta semmi, a régészeti törvény csak az 1711 előtt keletkezett tárgyi emlékeket védte. Ma már csak a honvédség kutathat világháborús lelőhelyeken, pedig Légárdyék korábban fontos feltárásokat végeztek.
Ők találták meg és azonosították például Varga László szakaszvezető vadászpilóta maradványait, aki 1944. december 11-én, 22 évesen tűnt el Messerschmitt Bf-109-esével.
„Egy gombaszedő talált fémmaradványokat az erdőben, Nagykovácsi közelében, még 2002-ben. A feltárás során tizenöt köbméter földet szitáltunk át. Előkerült egy zubbonygomb és csontmaradványok is, vagyis tudtuk, hogy a pilóta a gépben veszítette életét. A roncsokból megállapítható volt, hogy a gép a Magyar Királyi Honvéd Légierő 102-es vadászosztályhoz tartozott, közülük pedig csak két ember tűnt el a második világháború során, vagyis tudtuk, hogy jó esély van a személyazonosság megállapítására. A DNS-vizsgálatok nem hoztak eredményt, de 2011-ben szlovák kutatók megtalálták a század másik eltűnt pilótáját is a szlovákiai Búcs közelében. Horváth György pilóta, akinek az 1945. február 19-én veszett nyoma, hadnagy volt, és előkerültek a váll-lapjai a rendfokozatjelzésekkel, ez alapján pedig mindkét pilóta kilétére fény derült.”
Azt mondja, mivel Magyarország hadszíntér volt, rengeteg a tárgyi lelet, amire van fizetőképes kereslet nyugaton, így sok szerencsevadász kockáztatja meg, hogy illegális feltárásokat végez, az értékmentő civilek pedig semmit sem tehetnek.
Háromszoros hangsebesség
A repüléstörténeti kitérő után visszatérünk a Kádár-korszakba. Az ország vezetése a hidegháború leghűvösebb időszakában, a hatvanas években határozott úgy, hogy Budapestnek mint kiemelt gazdasági és politikai központnak erős légtérvédelemre van szüksége. A Néphadsereg a baráti Szovjetunióból szerzett be (SZ-75M) Volhov, illetve (SZ-125) Nyeva közepes hatótávolságú rakétarendszereket, majd kialakította a főváros körül a tizenegy bázisból álló „tűzgyűrűt”.
A zsámbékihoz hasonlóan a többi bázis is a legszebb környezetben, lenyűgöző panorámájú helyeken épült, többik között Pilisszentlászlón, Pilisszentkereszten, Etyeken.
Az etyeki támaszpont például a „Pajzs”, a fóti a „Búza”, a pilisszentkereszti a „Sétány”, a pilisszentlászlói Lom-hegyen lévő a „Vésnök”, az Urak asztala nevű magaslaton trónoló a „Cenzor”, a zsámbéki pedig a „Kókusz” kódnevet kapta.
Zsámbékon a közepes hatótávolságú Volhov rendszer volt hadrendben. Hatalmas, tíz méternél is hosszabb, hetven centi átmérőjű, két és fél tonnás indulótömegű, kétfokozatú rakétáival egy nagyjából ötven kilométeres átmérőjű területet tudott levédeni.
Indításkor őrült energiák szabadultak fel: a gyorsítófokozat hatszáz kiló puskaport tartalmazott, ez három másodperc alatt a hangsebesség háromszorosára gyorsította fel a rakétát. A robbanófejet hordozó rakétát folyékony üzemanyag hajtotta, ami tartotta és tovább is fokozta a sebességet. A rakétának nem kellett a célpontba csapódnia, elég volt nagyjából hatvan méterre megközelítenie, ott felrobbant és a repeszek tették a dolgukat. Pontosabban tették volna, de Magyarországon hála Istennek soha nem indult élesben rakéta
– magyarázza Racsmány.
Ez persze nem azt jelenti, hogy magyar katona soha sem lőtt ki légvédelmi rakétát, folytatja a szakértő: a személyzet rendszeresen járt ki a Szovjetunióba éles lőgyakorlatokra. A katonáknak olyan összehangoltan kellett dolgozniuk, mint egy Formula-1-es csapat szerelőinek a kerékcseréknél. A rakétákat speciális teherautókkal vitték az indítóálláshoz, ahol rátöltötték és felkészítették őket indításra. Minden tevékenységnek normaideje volt, amit tudniuk kellett teljesíteni hóban, sárban, esőben, kánikulában.
A zsámbéki bázison három hangárszerű, betonmonstrum, úgynevezett TZM-szakaszfedezék áll. Mindháromhoz két-két indítóállás tartozott, vagyis a rakétaosztály egyszerre hat harckész rakétát tudott üzemeltetni. A bázisnak egyszerre harminckét rakéta állt rendelkezésére, vagyis ha úgy hozta volna a sors, bőven lett volna muníció.
A szürke betonfalakon sablonnal felfújt szövegek vöröslenek arra az esetre, ha valaki elfelejtené:
A parancs megfellebbezhetetlen, bírálata tilos!
vagy:
A hadrafoghatóság a harckészültség fokmérője.
A légvédelmi támaszpontok úgynevezett békebázisok voltak, vagyis csak békeidőben voltak használatosak. Ha Magyarország háborúba keveredett volna, a katonáknak három és fél órájuk lett volna arra, hogy rakétákkal, indítóállásokkal, radarokkal, lokátorokkal együtt mindent összepakoljanak és elinduljanak egy titkos kitelepülési helyre, ahol aztán összerakták volna a rendszert és elkezdtek volna ellenséges repülőgépekre vadászni. Erre azért lett volna szükség mert az állandó bázisok az ellenség (akkoriban a NATO) által ismert helyeken voltak és egy modern háborúban az első csapás ezek megsemmisítése.
A „tűzgyűrű” légvédelmi rendszere a maga idejében hatékony és korszerű volt. A korábban Magyarországon is használt (SZ-125) Nyeva légvédelmi rendszerrel lőtt le a szerb hadsereg 1999. március 27-én egy amerikai F-117 Nighthawk lopakodó vadászbombázót. Racsmány Dömötör azért hozzáteszi: a sikerhez a szovjet légvédelmi rendszer, a kiválóan képzett és motivált katonák, illetve a magyar származású parancsnok, Dani Zoltán ezredes képességein kívül nagy adag szerencse is kellett.
Éjféli mise után pusztulás
A betonbunkerek között sétálva eszembe jut, mennyire más hangulatú lett volna ez a látogatás egy évvel ezelőtt. Még mielőtt felriadtunk az álomból, mely arról szólt, hogy a hagyományos háborúk korszaka Európában már régen véget ért.
Racsmány Dömötör meg is jegyzi, hogy bár a néphadsereget sokat kritizálták, és néha nem is alaptalanul, de a nagyszámú technika mellett a sok, képzett és szakmája iránt elhivatott szakembernek köszönhetően, komoly ütőerőt képviselt.
„A Honvédség jelenlegi fejlesztése nem véletlen, a korábban létezett, de sajnos megszűnt képességeket pótolni kell. Ezt a szándékot olvashatjuk ki abból a tényből, hogy beszerzés alatt van és rendszeresítésre fog kerülni a legkorszerűbbek között számontartott NASAMS légvédelmi rendszer.”
A rakétabázis belső tereiben a korabeli tárgyak, makettek, dokumentumok mellett régi fotók idézik meg a hidegháború utolsó és a rendszerváltással beköszöntő új korszak első éveit.
Nem csak azért, mert olyan korban készültek, amikor még nem volt folyamatosan kéznél fotózásra alkalmas eszköz, hanem azért is, mert a bázis területén minden szigorúan titkosnak számított, vagyis aki odabent fotót készített, vagy csak becsempészett egy fényképezőgépet, komoly büntetést kockáztatott.
Néhányan mégis megtették, mert szerettek volna emlékeket. Nem csak azért, mert a katonaévek annyira meghatározók voltak a férfiak életében, de azok, akik Zsámbékon szolgáltak, büszkék voltak a munkájukra.
Talán a színek miatt, talán szimplán azért, mert analóg papírképek, a fotókról árad a kora kilencvenes évek hangulata. Hogy korszakváltás zajlott le akkoriban, jelzi, hogy a sok poros, pártállami relikvia mellett ott egy katonanapló, melynek ifjú tulajdonosa kilencvennégy karácsonyán az éjféli mise meglátogatására kapott engedélyt.
Ma, amikor nagyjából mindenki zsebében sokszor erősebb számítógép lapul annál, amivel a NASA embert küldött a Holdra, az ember hitetlenkedve nézi az analóg műszereket, a papírtérképeket, az átlátszó plexitáblát, az iskolai szögmérőre emlékeztető műanyag karikát.
Minden tiszteletünk a katonáké, akik képesek voltak villámgyorsan, tükörírással felírni az aktuális adatokat az átlátszó plexire, hogy a lap túloldalán ülő parancsnokuk normál módon olvashassa le azokat.
A „Tűzgyűrű” rakétabázisai 1994-ig teljesítettek szolgálatot, katonák csökkenő számban, egészen 1997-ig maradtak a bázisokon. Ma már csak a zsámbéki bázis területén van élet. Az etyeki támaszpont helyén épült fel a Korda Filmstúdió, a többi pedig csendesen málladozik a természetben, csak emlékező volt katonák, vagy túrázók zargatják őket néha, ha egy posztapokaliptikus disztópia díszletei közé vágynak.
