Úgy döntöttem, hozok az életünkbe egy kis fényt. Nem tudtam magamban tartani
– ezzel magyarázza nekünk Gimeskövi Károly buszsofőr, hogy egyszer csak elkezdett a szeretetről, hitről, Jézusról beszélni az utasainak. A BKK-járaton áldást osztó buszsofőrrel – nem szándékosan jött így ki, de – a Szentlélek téren találkozunk, tíz perccel a műszak vége után. Épp rá akarok kérdezni, hogy milyen napja volt, de megelőz: „ön szerint miért fontosabb a halál, mint az élet?”
Hú, erre most nem voltam felkészülve. Egyébként sem gondoltam, hogy az első kérdést nem én teszem majd fel.
Csak azért kérdezem, mert készült velem egy tévériport, és azért nem ment még le, mert azon a napon, amikor leadták volna, meghalt Berki Krisztián. A rólam készült, sok százezres nézettségű tiktokos videón az örök életről beszélek a buszon, és ennek a tévécsatornának is azt mondtam el, hogy miért fontos az élet. Hiába készült el a műsor, nem került adásba, mert meghalt Berki Krisztián. Még várnak. (Azóta leadták – a szerk.)
Beszéljünk az életről. Milyen volt a mai napja? Hánykor kezdett, melyik járatot vezette?
Egész héten a Szentlélek tér–Erdőalja–Máriamaros útvonalon mentem a 137-esen és a 237-esen, ami kicsit rövidebb járat, nem megy fel a hegytetőre. Nagyon jó volt a napom, szeretek ilyenkor korán dolgozni, már csak azért is, mert olyankor még nincs nagy meleg. Már pályakezdőként is úgy kértem a beosztásomat, hogyha lehet, reggeles legyek, mert hajnali kelő vagyok.
A hajnal pontosan mit jelent?
Háromkor kelek. Akkor imádkozom, ez azért is nagyon fontos, mert a gyülekezetemben a péntekenként tartott hajnali imán nem tudok részt venni, mert olyankor már dolgozom. Ezt a hajnali imát magam csinálom, és nemcsak péntekenként, hanem majdnem minden nap.
Mivel foglalkozott a buszsofőrködés előtt?
Elvégeztem egy gyógymasszőr tanfolyamot. Előtte pedig huszonöt évig fogtechnikus voltam.
Mit szeret a legjobban a szakmájában?
Hogy megszólíthatom az utasokat. 2014-ben megtértem az Úr Jézus Krisztusban, 2019 vége óta vagyok buszsofőr.
Egy idő után nem tudtam másképp csinálni, csak úgy, ha megszólítom az utasokat.
Először csak köszöntem nekik. Már az is figyelemfelkeltő sokak számára, ha köszönnek nekik: arra fölkapják a fejüket, nem szoktak ők ahhoz. Amikor köszönök, csodálkozva rám néznek, és van, aki visszaköszön, van, aki nem. Aztán nézem, hogy figyelnek-e rám. Ha igen, kijövök a fülkémből, és mondok nekik egy-két szépet a szeretet nevében. A szeretet mellett arról a teherről is beszélek, amit ők hordoznak – mert sokszor előfordul, hogy ezt látni rajtuk.
A busz alkalmas terep lehet ilyesmire, egy metrón például kevésbé tudnék elképzelni hasonló interakciót.
Egyébként egy kórházban kezdtem az evangelizációt, egy traumatológiai osztályon kezdtük el ezt a tevékenységet néhány hittestvéremmel. Csak hát jött a Covid, bezártak a kórházak, én pedig magamra maradtam. De mivel buszsofőrként a járvány alatt is folyamatosan dolgoztunk, rájöttem, hogy a munkahelyem lehetne az áldóközpontom. A barátaim nevetve mondták, hogy tegyek föl egy nagy T betűt, persze nem tanulójárat lesz, hanem térítő. Így indult az egész.
A főnökei mit szóltak?
Észre sem vették. Ugyanis a másfél év alatt mindössze egyetlen utas volt elégedetlen, ő sem velem, hanem Jézus Krisztussal. Egy nagyobb sérelem érhette, valahogy neki nem jöhetett össze, amit elképzelt, és elkezdte szidni az Urat, amikor fölértünk a 128-as végállomásához, a Regőczi István térre. Ott van egy templom és egy Krisztus-szobor, és amikor fölértünk, az utas rákezdett, hogy milyen alapon hirdetem én itt az igét, amikor őt átvágta, becsapta Krisztus. Próbáltam vele beszélni, de nem hallgatott meg, elszaladt. Ettől eltekintve nem volt soha negatív visszajelzés az utasoktól, így aztán nem is jutott el a dolog a munkaadóimhoz, és ezért van, hogy csak most, másfél év után szereztek tudomást az egészről, miután a srác felvett engem és feltöltötte az internetre a videót. Utólag tudtam meg én is, hogy mi történt. Másnap.
Hogy reagált, amikor viszontlátta magát a TikTokon, a videó alatt pedig többezres nézettséget mutató szám szerepelt?
Tudtam, hogy ez meg fog történni. Nyolc év kellett ahhoz, hogy tudjak az Úrral kommunikálni. Ezt ne úgy képzelje el, hogy hallom, mit mond, hanem érzem a szívemen keresztül. Kapom tőle a híreket, ezt is megüzente nekem, hogy „rövidesen munkába fogsz állni”. Tehát a tiktokos videó és annak sikere azt jelenti: elkezdődött. Ez egy nagyon fontos szó. Amikor elküldtem a videófelvételt a feleségemnek és a fiamnak, ezt írtam alá: elkezdődött.
Emlékszik a pillanatra, amikor először kiállt az utasok elé, és elkezdett nekik ilyesmikről beszélni?
Természetesen. A Széll Kálmán téren volt, a 128-as járaton. Nem tudnám felidézni a pontos dátumot, csak azt, hogy hirtelen jött egy érzés, hogy nekem ide ki kell állnom. Volt pár percem a végállomáson, és láttam, hogy folyamatosan szállnak fel a lógó orrú, lehajtott fejű emberek. Ez engem amúgy is mindig szomorúsággal tölt el. Úgy tűnt, elég szomorú napjuk van, és akkor úgy döntöttem, hozok nekik az életünkbe egy kis fényt, egy kis szeretetet. Nem tudtam magamban tartani. Elkezdtem nekik beszélni. Először belevittem egy kis humort, és ezzel meg egy kis kedvességgel próbáltam a köztünk levő feszültséget oldani. Csak a végén, az igehirdetésnél mondtam ki először, hogy Jézus Krisztus, előtte a szeretetről beszéltem, és arról, hogy hozom nekik azt a csomagot, ami az én szívemet megtelítette, és látom, hogy ők hiányt szenvednek ebben: fogadják nagy-nagy szeretettel a buszsofőr szeretetét, és vigyék haza az ismerőseiknek, a rokonaiknak, a gyerekeiknek, öleljék jól át őket, és ők is vigyék tovább ezt az ajándékot.
Arra is emlékszik, hogy milyen volt az első alkalom után a reakció?
Voltak, akik tapsoltak. Ez azóta is mindig attól függ, hogy milyen lelkiállapotban vannak, amikor hozzájuk szólok. De előfordult már olyan is, hogy átölelt az utas. Egy asszony, amikor leszállt, elkezdte mondani: „gyere ki, gyere csak ki innen!”. Aztán mondta, hogy át akar ölelni.
Egy kiadós bunyót is pont ilyen szavakkal szoktak kezdeményezni.
Ő csak megölelt. Persze volt olyan is, aki meg akart verni, de nem emiatt.
Ha már így szóba hozta, elmeséli?
Nem álltam meg egy utasnak, mert nem világított a jelzőgombom, és ő kapásból a fizikális bántalmazást vette elő. Nagyon könnyen tudtam kezelni: köszöntöttem tiszteletteljesen, és mondtam, hogy amennyiben fizikális bántalmazásban akar részesíteni, jó, ha tudja, hogy csak akkor használom a testi fegyvereimet, ha védekezésről van szó. Elmondtam, hogyha úgy gondolja, nyugodtan megüthet, csak akkor megáll a busz, az utasok leszállnak, és utána az utasok fogják őt megverni, mert idegesek lesznek, hogy nem megyünk tovább. Leszaladt a buszról.
A keresztény értékrend az agresszív utasokkal szemben is alkalmas a konfliktuskezelésre?
Természetesen. De sose kerülök olyan helyzetbe, hogy verekedésre kerüljön sor. Lelkész vagyok; hát hogy nézne ki, ha egy lelkész nekiállna verekedni?! Szeretem az embereket, még azokat is igyekszem szeretni, akik engem nem kedvelnek. És ez a legnehezebb: szeretni, aki neked rosszat tett, aki beléd rúgott, aki utál téged. Na, itt kezdődnek el a feladatok.
Az ölelés volt az eddigi legerősebb visszajelzés?
És az említett videót készítő ukrán menekült fiú reakciója. Ő elsírta magát. Képzelje el a helyzetét: meghalt a testvére Ukrajnában Covidban, őt meg behívták katonának. Hívő ember, úgyhogy nem fog fegyvert, elmenekült Budapestre. Egy ember, aki elveszíti a gyülekezetét, kapott egy igehirdetést, egy olyan áldást, amit a templomban szokott hallani, és ezt egy buszon egy buszvezetőtől – neki azért ez elég nagy dolog volt. Felvette a beszédem végét, feltette a TikTokra, és három nap alatt hatszázezren nézték meg.
Most néztem, már nyolcszázezren.
Akkor nyolc. A fiú szerint egymillió fölé megy majd, de mondtam neki, hogy nem az a lényeg, hogy hány millió. Persze fontos, hogy hallják az emberek, de attól, hogy valaki meghallgatja, nem feltétlenül jut el hozzá Isten szava. Inkább azokhoz jut el, akik erre úgy nyitottak, hogy tudnak legalább öt percig figyelni. Ez pedig mindössze egy perc volt, vagy talán még annyi sem.
Rövid üzenet is lehet erős, nem?
Igen, remélem, ez az volt. A srác pont azt a részt vette föl, amikor az ateista utas rákérdezett, hogy mi van a más vallásúakkal. Erre mondtam neki, hogy a más felekezethez tartozókkal is nagyon szívesen beszélek, nekem a többi vallással nincs semmi bajom.
Nem lehet, hogy azért kérdezett rá az utas, mert hallhatunk néha fura emberekről, akik kereszténynek vallják vagy gondolják magukat, de leginkább más vallású, más gondolkodású emberekkel szemben határozzák meg magukat?
Ismerem a jelenséget. Az ilyen embereknek el tudom mondani, hogy „drága szeretett testvérem, akit megkeresztelt egy pap bácsi az Úr Jézus Krisztus hatalmas nevében, lehet, hogy te kilencvenkilenc százalékig ateista vagy, nem gyakorlod a hitedet.” Én ezekkel az emberekkel nagyon könnyen tudok kommunikálni. Tudok én a buddhistával is, sőt, vele még lehet, hogy egyszerűbb, mert örvendezek annak, hogy neki is van hite, igaz, nem az Úr Jézus Krisztusban, de én elfogadom az ő hitét is, ne ítélj, hogy ne ítéltess!
Hívő emberként nyilván amúgy sem szokott a forgalom hevében csúnya szavakat kiejteni a száján. Még jobban oda kell figyelnie erre mostantól, hogy a videó alapján felismerhetik az utasok?
Nem kell figyelnem, mert már nem érint a dolog. Igaz, éveken keresztül nem tudtam kezelni: olyanokat mondtam megtért ember létemre, hogy örültem, hogy nem hallják. Most múlt el, ebben az évben. Persze nehéz. Nagyon nehéz, főleg, amikor látom a másikon, hogy még neki áll feljebb, még ő mondja, még ő mutogat. De amikor megkaptam az Úrtól, nevezzük úgy, a munkafeladatomat, megkértem őt, hogy vegye el tőlem ezt a rossz tulajdonságot. És elvette. Két hónapja úgy vezetem a buszt, hogy még a szívemben sincs semmilyen gonosz, rossz érzés, nem jön ki harag a számon. Ha helyzet van, inkább megpróbálok segíteni az embernek.
Jut eszembe, a telefonban említette, hogy valakinek az életét is megmentette azóta.
Akkor már fönt voltam a TikTokon, elkezdtek keresgetni a médiából, aznap is hívtak épp valahonnan. A Szentlélek térről felmentem a hegyre, a végállomásra, onnan kilenc óra magasságában jöttem visszafelé, a Flórián térnél álltam meg épp, ott van egy nagy gyalogos átkelőhely, amin a kedves járókelők jönnek-mennek, és azt láttam, hogy elindult egy néni, aki nagyon furcsán közlekedett. Ismerem ezt a betegséget, sok kívülálló ilyenkor azt hiszi, hogy részeg az ember, az idős nő is össze-vissza kacsázott, mint aki tényleg be van rúgva. Egyszer csak fogta magát, elveszítette az egyensúlyát, és hanyatt esett. Nem az volt a nagyobb gond, hogy elesett, hanem, hogy közben a lámpa pirosra váltott, a néni meg azt sem tudta, hol van, és nekiindult. Mellettem viszont indulni készültek az autók is, és a busz takarásában nem látták őt. Na, az volt az a pillanat, amikor beindult egy olyan ösztön, ami bennem még soha nem volt: kirántottam az ajtót, kirohantam, és mielőtt a nő kilépett volna a kocsik elé, elkaptam. A lába fölemelkedett a földről, szépen visszavittem a járdaszigetre. Végül az ott álló embereknek kellett szólni, hogy fogják meg a zavart nő kezét, nehogy visszaszaladjon, mert még elüti valami. Nagy nehezen, talán a harmadik kérésemre odajött valaki.
Vallásos családból származik?
Keményen ateista a család. Az őseink, talán még a dédszüleink jártak templomba, de ők is csak megszokásból és kötelezőből, illetve, hogy mások ne szólják meg őket. Régen megszokott dolog volt templomba járni. Nem mindenki gyakorolta a vallását, inkább csak megnyugtató volt bemenniük, volt kis liturgikus hókuszpókusz, térdelőrajt, mutogatás Isten felé, aztán a mise után mentek vissza a kocsmába. Azt hitték, hogy ha a papnál meggyónják a dolgokat, mehet minden tovább.
Szerintem ilyen emberek most is vannak.
Most is vannak, de az én szüleim a szocializmusban nőttek fel. Apám szocialista erkölcsöket valló, de jó ember volt. Nemrég halt meg, és valójában az ő halálával kezdődött az én mennyei feltámadásom és kapcsolatom az Úrral. Akkor kaptam meg azt a löketet, amikor ő meghalt: a halála pillanatában. De imádkozni már korábban is elkezdtem. Az emberek általában akkor térnek meg, amikor bajba kerülnek, amikor mélyen vannak. Akkor szoktak ilyeneket mondani, hogy jaj, Istenem, csak most segíts!
Erre mondják, hogy turbulenciába került repülőn nincsenek ateisták.
És ez nagyon jellemző: amíg minden jól megy, addig elfelejtjük az Urat, csak akkor megyünk oda hozzá könyörögni, amikor bajban vagyunk. Nekem ez akkor jött el, amikor a második válásomat éppen kezdtem megélni. Amikor az első házasságom elromlott, úgy gondoltam, a második családomban ki fogom javítani a hibát. És a kijavításban való kudarcom, az újabb válás olyan mélyre taszított akkor, hogy depressziós lettem. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ez velem megtörténik. Nagyon szerettem a második feleségemet. Amikor ez a kapcsolat is tönkrement, elkezdtem imádkozni, azt mondtam: „Atyám, ha nekem tényleg ezt adtad, és ezen végig kell mennem, akkor először nem is magamért imádkoznék, hanem a feleségemért, hogy kapjon egy méltóbb embert”. Ezzel kezdődött az imám. És aztán találkoztam a gyülekezettel és megtértem. Ez nyolc éve volt.
Lelkésznek nevezte magát az imént, de nem gondolt arra, hogy valóban érdemes lenne szakmát váltania?
Nagyon jó kérdés. Tavaly felvetettem a pásztornak, hogy szeretnék teológiát végezni. Megkérdezte, miért. Mert szeretnék hivatalba állni. Azt válaszolta: „Nincs szükséged papírra, Karcsi. De tudod mit! Adok neked egy papírt, egy lelkészit. Menjél, és hirdesd az Úr igéjét lelkészként, mint evangélista.” Ettől függetlenül elvégeztem a kötelező tanfolyamokat a gyülekezetben. Persze az emberek nem kérik a papírt tőlem, amikor mondom az áldásokat. Ha pedig valaki megkérdi, mit végeztem, hol tanultam: miért, Jézus hol tanult? Melyik egyetemen? Milyen papírokat mutatott Péter és Pál?
Az evangelizálás része az is, hogy világslágerek dalszövegeit írja át?
Az Úr elmondta, mi a feladatom az életemben, például, hogy sok embernek segítsek a megtérésben. Ehhez adott egy eszközt is, az írást: ahogy a telefonomon a YouTube-on megszólal egy ismert külföldi szám, egyből jön hozzá a fejemben a magyar szöveg, és már írom is. Van köztük Guns N’ Roses, Queen, de az AC/DC-től a Thunderstruck volt az első, amit fölénekeltem a telefonomra, pontosabban az Urat dicsőítő változatát. Az RTL Klub föl is vette, ahogy éneklem; ha azt meghallja a Bochkor, valószínűleg azonnali hatállyal behív a reggeli műsorába, merthogy nagyon szereti az AC/DC-t. Az én verziómnak olyan szövege van, hogy ha ezt a Bochkor meghallja, lehet, hogy meg fog térni.
