Szórakozás

Miért rejtegeti a Disney egy 1946-os sikerfilmjét?

Oscart kapott, negyven évig töretlenül sikeres volt, ötször küldték moziba, mégsem kerül fel az újonnan induló Disney+-ra. Az 1946-os A Dél dala – Rémusz bácsi meséi harminchárom éve nem elérhető semmilyen hivatalos formában – vajon miért ekkora szégyenfolt a Disney-nek?

Amerikában útjára indult a Netflix riválisának szánt Disney+ streaming-szolgáltatás, amire nálunk valószínűleg még jövő év végéig várni kell. Amikor a Disney elkezdte bejelenteni az új felületre szánt címeit, először mindenki jót derült azon, hogy a cég előhalászott hozzá egy rakás olyan filmet is, aminek a létezéséről se tudott az alkotóikon kívül talán senki. Például tudtad, hogy 2002-ben készült egy igaz történeten alapuló családi mozi egy kosaras ikerpárról, ami a Double Teamed nevet kapta? A cím egyébként egyszerre jelenti azt, hogy párba rakták őket a csapatban, illetve egy szexuális kifejezés a hármasszex egy formájára.

Pedig ez egy létező film, akárcsak az 1969-es Komputer teniszcipőben, amiben Kurt Russell emberi számítógéppé változik, vagy a Justin Morgan Had a Horse, ami arról szól, hogy a címszereplőnek van egy lova. Látszólag a Disney a raktárai leghátsó polcaiig előkotort mindent, amit csak lehetett, egyetlen film viszont hiányzik és nem valószínű, hogy később majd hozzáadják a szolgáltatáshoz, tekintve, hogy az egyetlen sikerfilmjük, amit még nem adtak ki DVD-n, vagy bármilyen hivatalos formában. Ez pedig A Dél dala – Rémusz bácsi meséi, ami ironikus módon ugyanazon a napon, november 12-én lett 73 éves, mint amikor elindult a Disney+.

A filmet 1946-ban mutatták be és annyira jól fogadták, hogy utána még négyszer újra mozikba küldték az évtizedek folyamán, hatalmas sikerrel. Otthon megnézhető formában viszont sosem adták ki, sőt, 1986 óta semmilyen hivatalos formában nem beszerezhető vagy megtekinthető. Nyilván megtalálható az interneten illegális formában, bizonyos részletei pedig a YouTube-on is, de leginkább azzal vált ismerté, hogy ez „a Disney betiltott filmje” – emiatt pedig mondhatni kult státuszt is szerzett.

Ki az a Rémusz bácsi?

Egy amerikai folklór figura, aki Joel Chandler Harris könyveiben tölti be a mesélő szerepét. Harris újságíró volt az amerikai polgárháborút követő években Atlantában és elkezdte gyűjteni az ültetvényeken fogvatartott rabszolgák egymásnak mondott népmeséit, 1881-ben pedig kiadta ezekből az Uncle Remus: His Songs and His Sayings című könyvét. Ezt követte öt másik, a halála után pedig további három jelent meg.

Rémusz bácsi idős bölcs fekete öregember, aki elmeséli ezeket a sztorikat, például Brer nyúlról (ami az angol testvér, vagyis a brother egy korabeli rövidítéséből, a br’er-ből jön – a szerk.), aki amolyan Tapsi Hapsi előképként visszatérő szereplő ezekben a mesékben: gyakorlatilag egy bajkeverő nyúl, aki gyors észjárásával mindig kivágja magát a slamasztikából, vagy túljár valamilyen módon a róka eszén. Sikerüknek köszönhetően a könyveket már számtalan formában adaptálták, képregénytől filmeken át egészen sorozatokig.

A Magyar Televízió 1967-ben készített belőle bábfilmsorozatot feketére mázolt Horváth Jenővel, miután nálunk is megjelent magyar fordításban egy gyűjtés Harris könyveiből Rémusz bácsi meséi címmel. 2007-ben DVD-n is megjelent a Mokép gondozásában, 2012-ben pedig az MTVA digitálisan felújította az epizódjait.

A legismertebb feldolgozása természetesen a Disney 1946-os A Dél dala – Rémusz bácsi meséi című filmje, amiben az élőszereplős Rémusz-jeleneteket vegyíti az animált mesékkel. A filmbeli Zip-a-Dee-Doo-Dah Amerikában máig népszerű gyerekdal, a film alapján készült Splash Mountain pedig 1989-es átadása óta az egyik legnépszerűbb része a Disney vidámparkjainak.

Ugyanakkor nagyon sokan nem is tudják, hogy ezeknek közük van a filmhez, ugyanis 1986-os utolsó mozibemutatója óta a Disney próbálja mindenáron elásni és meg nem történtté tenni az alkotást, miközben részeit és részleteit több formában újrahasznosította az évek folyamán. Azóta ott hever a cég valamelyik raktárában, és bár az elmúlt években sokan szerették volna, ha megjelenik valamilyen otthon is nézhető formában, a Disney-nek esze ágában sincs, hogy kiadja. A részvényeseknek a vállalat vezérigazgatója, Bob Iger ezzel kommentálta a dolgot 2011-ben:

Viszonylag jó film, de akkor se érné meg a részvényeseinknek a kiadása bizonyos részei miatt, ha egyébként anyagilag sikeres lenne. Helytelen lenne a cég erőforrásait a kiadására pazarolni.

Már az eredeti könyveket is érte kritika, többi közt az, hogy gyakorlatilag egy fehér ember pénzért kiárusítja fekete ex-rabszolgák történeteit, vagy Rémusz bácsi dialektusáért – Harris ugyanis fekete déliek beszédmódját próbálta utánozni. A film viszont ennél is több indulatot váltott ki. A keretsztori ugyanis (ami egy gyapotültetvényen játszódik, ahol egymással boldog harmóniában élnek a rabszolgák és a rabszolgatartók) egy erősen cukormázas és már-már nosztalgikus képet fest az amerikai polgárháború és a rabszolgaság eltörlése előtti időkről.

Kép: Disney

A musical Oscart nyert a legjobb betétdal kategóriában, James Baskett pedig tiszteletbeli Oscart nyert a címszereplő alakításáért első fekete férfiként. Utóbbi már csak azért is volt nagy dolog, mert Baskett nem ment el saját filmjének premierjére, hála Atlanta törvényeinek, amelyek feketeként elég sok dolgot tiltottak (volna) meg neki. Viszont Bosley Crowther filmkritikus a premier idején nyílt levelet írt a New York Times-ba a Disney-nek címezve.

A rabszolgatartó-rabszolga kapcsolat annyira szeretetteljesen van bemutatva a meséjükben, hogy az ember majdnem azt gondolná, hogy arra jutottatok, Abe Lincoln hibát követett el a rabszolgák felszabadításával.

Ezzel szinte egy időben az egyik legrégebbi és legbefolyásosabb polgárjogi szervezet, a NAACP (Országos Szövetség a Színesbőrűek Felemelkedéséért) is élesen kritizálta a filmet ugyanezért, megdicsérve technikai kvalitásait, de elítélve az üzenetét.

Sajnálatos, hogy a nagy igyekezetben, hogy ne sértse meg se a déli, se az északi közönséget, az alkotás egy veszélyesen magasztos képet mutat a rabszolgaságról. A Rémusz bácsi csodaszép folklórját felhasználva egy idilli rabszolgatartó-rabszolga kapcsolatot mutat be, ami a tények torzítása.

Emellett Rémusz bácsi karaktere önmagában egy rasszista filmes toposz, a „magical negro”, vagyis a varázslatos fekete egy igen gyakori figura filmekben. Többnyire egy tapasztalt fekete öregember az, aki csak azért van a filmben, hogy misztikus bölcsességével segítse a fehér főhőst.

Ugyanolyan jó érvek szólnak a film kiadása, mint ki nem adása mellett

Nem példa nélküli az, hogy egy filmstúdió a múltja szégyenfoltjaival kell kezdjen valamit. A Warner Bros. például elérhetővé tette régi rasszista rajzfilmjeit, amiben karikatúraszerűen ábrázolnak rabszolgákat, de mindegyik előtt megjelenik egy rövid közlemény arról, hogy a film az idejének lenyomata, a cég pedig már nem ért egyet annak rasszista elemeivel, de nem változtatott rajta, mert ez is része a történelemnek.

Ugyanezt megtehetné a Disney is, de Jim Korkis nemhivatalos Disney-történész, aki egy egész könyvet is írt a film körüli felhajtásról, amellett érvel, hogy nem sok pozitív hozadéka lenne.

A Disney digitalizálta már, egy csettintés alatt ki lehetne adni például Blu-ray-en. De nem tudnának sehogy se jól kijönni belőle. A Dél dala – Rémusz bácsi meséi más, mint olyan hasonlóan problémás filmek, mint az Egy nemzet születése, vagy az Elfújta a szél, ugyanis célközönsége kisgyerekekből áll, így ők nem ismerik a történelmi kontextust.

Tekintve, hogy a kisgyerekeknek még kialakulóban van a világképük, amit filmek is alakítanak, így nem tűnik jó ötletnek kitenni őket egy mesefilmnek, ami teljesen torz dolgokat tanít nekik az amerikai rabszolgaságról, és hiába mondják el nekik, hogy ez nem így volt, meggyőzőbbek a vidám képsorok, amiben rabszolga és rabszolgatartó boldog harmóniában él együtt.

Cari Beauchamp Hollywood történész viszont amellett érvelt, hogy az sem megoldás, ha úgy tesz a cég, mintha nem létezne.

Azzal, hogy nem teszik elérhetővé, úgy csinálnak, mintha nem létezne. Létezik és kontextusba kell helyezni: mikor készült, milyen világra reflektál? A Disney szereti begyűjteni a dicséreteket azért, hogy a hercegnői változatos háttérből származnak, de szükséges a teljes történelmét nézni.

A Disney egyébként sok más korabeli problémás filmjét felrakta a Disney+-ra, hasonlóan egy megjegyzéssel, hogy a filmen nem változtattak, ezért tartalmazhatnak meghaladott kulturális ábrázolást. A Dumbo esetében például a varjak szándékosan hasonlítanak a rasszista Jim Crow-érabeli fekete-ábrázolásokra, a film leírásában ott is az előbbi figyelmeztetés.

Ugyanakkor igazán nem helyezi kontextusba a dolgot, sőt, a film elején sincs semmi ilyesmi, csak a leírásban. A megoldás éppen ezért talán valami köztes dolog lenne, amiben mondjuk elérhetővé teszik hivatalosan könyvtárakban, meg a történelemoktatás számára, de abból nem igazán profitálna anyagilag a cég.

Rémusz menthetetlen

Korábban volt már rá példa, hogy a Disney utólag eltávolított egy-egy problémás elemet a filmjéből digitálisan vagy vágás során, a Toy Story 2-ből például kiszedtek egy szexuális poént szereposztó díványról, az 1940-es Fantáziából pedig utólag eltávolítottak egy rabszolga karaktert. Ugyanakkor fontos tényező, leginkább az utóbbinál, hogy a film enélkül is működik.

A Dél dala – Rémusz bácsi meséi esetén viszont egész kulcsjeleneteket kellene újrakreálni, ha így akarnák megmenteni, ez pedig rengeteg pénzbe kerülne, amit valószínűleg a hivatalos kiadás nem hozna vissza. Így viszont a Disney azzal próbál ügyelni a családbarát hírnevére, hogy nem vesz tudomást történelme szégyenfoltjáról, ezzel sokkal nagyobb figyelmet generálva egy filmnek, ami alapjáraton 2019-ben talán nem mozgatna meg ennyi embert. Ráadásul továbbra is profitál annak részleteiből, akár a Splash Mountainre gondolunk, akár a film zenéjére. A musical kulcsdala például megtalálható szinte minden hivatalos, gyerekeknek szánt lemezükön, amit Amerikában kiadnak. Szóval a film létezik is, meg nem is, mint a népmesében. Ez pedig valószínűleg egyelőre így meg is felel a Disney-nek.

Kiemelt kép: Gene Lester/Getty Images

Ajánlott videó

Olvasói sztorik