„Peti a mikrofonállvánnyal vonaglik a Szerelemdoktor című dalra, azt imádni fogják”

Vajon hogy készül egy stand-upos az előadására? Kivel utazik a legszívesebben? Hány pohár sörrel melegít? Mennyire kompatibilis a haknizás a családdal? Hogy az égető kérdésekre válaszokat kapjunk, elkísértük Tóth Edut és Janklovics Pétert Komáromba, ahol a Supra Hits Gyülekezete című előadásban a 90-es évek legborzasztóbb zenéiről, a VHS-kazettás pornóról és a walkmanről viccelődtek.
Korábban a témában:

Elnézést, akkor a Coco Jumbónál mikor is kell lehúzni a hangot?

Mondatok, amiket az ember ritkán vagy soha nem hall életében. Ez viszont tényleg megtörtént, a komáromi művházban hallottuk a saját fülünkkel. De ne szaladjunk előre, nézzük, mi és milyen sorrendben történt az együtt töltött bő hat óra alatt.

16:15

Találkozunk. Edu kis késéssel érkezik, pár percig bíbelődik a gyerekülés kiszerelésével, beszállunk, ő elfoglalja a helyét a kormánynál. Elindulunk.

16:27

„Erről csinálj egy képet légyszi” – mondja Balázs fotósnak Tóth Edu. „Öt éven át itt focizott a Dumaszínház FC. Még Mogács is játszott, Felméri, Bács Miki, Hajdú Balázs, Kiss Ádám. Mindenki járt lelkesen.” Janklovics helyesbít, ő soha, mert utálja a focit, mint a szart, majd felhúzza magát, miután kiderül, hogy még tankolni is kell. „Pötyike! Ott vagyunk öt huszonhatkor, hétkor kezdünk, úgyhogy lesz egy óra harmincnégy perced, hogy ellazulj” – nyugtatja Edu, majd abban a másodpercben lefulladunk. „Hát, a Fordnak ennyi is elég volt az ellazuláshoz” – üti le a magas labdát Janklovics Péter, és monológba kezd.

„Egy gáz nélküli kuplung-felengedés, fékkel súlyosbítva. Nos, Eduárd, ez most nem sikerült, kérem, cseréljenek helyet Tamással, innentől megyünk vissza szépen a telephelyre. Tíz pótórát kell vásárolnia.”

16:31

Edunak az oktatóparódiáról eszébe jutnak saját tanulóvezetői élményei. Harmadjára úgy bukott meg, hogy ötvenes táblánál negyvenhéttel ment, hátulról a vizsgáztató viszont már harmadszorra kérdezte meg tőle, hogy „Eduárd, minden stimmel?” Miután harmadszorra is igennel válaszolt, félreállították és közölték vele, hogy végig buszsávban ment. „Életemben először hallottam azt a szót, hogy buszsáv.”

Mint kiderült, a Pécsett felnövő, diákéveit Veszprémben töltő, majd Londonban és Barcelonában élő Edu nem a pesti viszonyokhoz szokott. „Pesten tanultam vezetni, az órákon általában tippmixet adtunk fel vagy a boltba mentünk a nagyiért, de azon az úton, ahol később vizsgáztam, a nyolc hónap alatt egyszer sem jártunk. Viszont amikor megbuktam, nagyon ügyesen leálltam, életem parkolása volt.” Szóba kerül az is, hogyan bukott meg negyedszerre a forgalmin. „Jobbra kanyarodtam, ott dülöngélt a járdán egy kottarészeg csávó. Tudtam, hogy ha lelép, megbukok. Lelépett.”

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

16:36

A sztorik után késztetést érzek, hogy a hátsó ülésen ülve bekössem magam. Ehhez egyetlen apróság hiányzik, a kis fém csat a biztonsági övről. Jelzem a problémát, Edu szerint az indulásnál még megvolt a csat, hiszen azzal szabadította ki a gyerekülést. „Akkor bizonyára kicsuktuk” – mondom, merthogy itt nincs. Nyitnám az ajtót, de nem megy, biztos a gyerekzárral van valami. Egy közepesen forgalmas utcában lehúzódunk, Janklovics kiszáll, kinyitja, megtalálja a csatot, visszaül, továbbmegyünk.

Még mindig nem hagytuk el Újbudát.

16:40

Az aznapi Supra Hits kerül szóba, Péter azonnal sztoriba kezd a legemlékezetesebb előadásukról. Amikor a második gyereke született, délután három körül még a Szent István parknál fagyiztak, jöttek a fájások, ezért bementek a kórházba, ahol mondták, hogy már ne menjenek haza. Jelezték, hogy Péternek hétkor előadása van, mire a doktor annyit mondott: „Ó, hát még csak fél öt van, addigra bőven végzünk, simán eléri.” Végül Edu egyedül kezdte el az előadást, ő szünetre ért be remegő kézzel és lábbal.

Még köldökzsinóros kézzel fogtam meg a mikrofont.

16:59

A nap első olyan jelenete, amikor úgy érezzük, mintha egy élő Kapa-Pepe filmben lennénk. Janklovics (igen, ő lenne Kapa) egyre idegesebb, már nagyon szeretne odaérni, ám még csak most érünk ki az autópályára. De Edu azonnal indexel is, lekanyarodunk, megállunk tankolni. Bemegy fizetni, öt perc múlva kijön azzal, hogy mindjárt kész a hot dogja és mehetünk is tovább.

Hogy mid lesz kész, bazmeg? Na jó, én most hívok egy taxit és hazamegyek

– üvölti Janklovics, és itt már nagyon röhög mindenki, én meg kezdem siratni a riportot, lévén még egyetlen egy kérdést sem tettem fel. Úgyhogy belekezdek, elsőként arra vagyok kíváncsi, vajon számon tartják-e, hányadik stand-up-nál járnak. Kisebb értelmezési vita alakul ki a fellépés definíciójáról. „Azt ne számítsd már fellépésnek, hogy valaki melléd szegődik a kocsmában, és sztorizgatsz neki, vagy hogy egyszer bementél az RTL Reggelibe, azt’ nevetgéltél a Kiss Ramónával, Edukám” – olt Janklovics, majd kiderül, hogy Beliczai Balázs korábban Excel-táblázatban vezette a fellépéseit, de már feladta. Tóth Edu azt mondja, nagyjából novemberben lesz meg a kilencszázadik előadása. A középső sávban haladunk, két oldalról előznek minket” – méltatlankodik Janklovics. „Azt várom, mikor megy el mellettünk valaki egy országúti kerékpárral”.

Próbálok visszakanyarodni a kérdéseimhez, Edu válaszol is, de nem sokat értek az artikulációt nehezítő hot dog-darabkák miatt, mindegy is, mert Janklovics úgyis túlharsogja. „Most nézd meg, a nyolcvanéves néni elment mellettünk a Fiat Pandával, állva hagyott minket.”

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

17:15

„Mindig próbálom úgy intézni, hogy a vidéki fellépések előtt ne nekem kelljen vezetni, mert idegeskedek, hogy odaérünk-e. Amikor nem én ülök a volánnál, általában nem vagyok stresszes, de ez Edunál megdől. Ráadásul nemcsak amiatt idegeskedek, hogy odaérünk-e időben, hanem, hogy odaérünk-e valaha” – mondja Janklovics, akit amúgy két pici gyerek vár otthon – és mivel engem is, ezen a ponton jelzem, hogy egy kellemetlen kimenetelű közúti baleset csak a hátsó traktusban ülők után négy félárvát jelentene.

Tóth Edu jó érzékkel ekkor közli velünk a bombahírt: feleségével ismét gyermeket várnak.

Amikor megkérdem, ez mennyire publikus infó, azt feleli, a baba nemét és nevét nem árulhatjuk el. És már meséli is, hogy az első gyerekük, Donát születése előtt épp Erdélyben turnézott, amikor felesége felhívta, hogy csinált egy tesztet és babát vár, majd férje lelkére kötötte, hogy el ne mondja senkinek. Aznap a fellépése után Kolozsváron a helyi tévé interjút készített Eduval, aki úgy kezdte, nagyon boldog, mert apa lesz. Egy napra rá Székelyudvarhelyen négyszáz nézőnek mondta el, majd egy magyar nyelvű rádióadónak is nyilatkozott erről.

Ha már itt tartunk, végre rákérdezhetek, mennyire kompatibilis a stand-upolás az apasággal. Péter azt mondja, sokszor gyötri magát, hogy jó apa-e, eleget van-e a gyerekeivel. Szerinte a legnehezebb az az időszak volt, amikor Dávid született, ő reggelente rádiózott, és közben otthonról jöttek a telefonjára a kacagós-kezeslábasos fotók.

De ha rendes polgári melóm lenne, akkor is lemaradnék egy-két fontos momentumról, nem?

Edu, aki havonta átlagosan 12-15 estét tölt távol a családjától (tavasszal pedig többet, mert Bödőccssel turnézik majd), azzal nyugtatja, hogy az ő fia is akkor ült fel, akkor indult el először, amikor pont vécén volt vagy elment boltba. Szerencsére azért ott vannak a nappalok, amikor viszont nem kell nyolctól négyig egy irodában ülnie, így ő viheti óvodába a kisfiát, ő mehet érte, utána játszótereznek, és néha a fürdetésnél is jelen tud lenni. Amíg pedig Donát (3,7 éves) oviban van, Edu könyvet ír. Most jelenik meg a második, de már a következő kötethez is van kábé száz oldalnyi jegyzete. „Amikor a boltban állok sorban, és valami kurva jó jut eszembe, gyorsan leírom, vagy a telefonra felmondom és elküldöm magamnak e-mailben.”

De ha jön egy poénötlet, hogy dől el, hogy könyvbe kerüljön vagy színpadra? – teszem fel a kérdést. Edu szerint van, hogy egy poén nem működik a színpadon, Janklovics pedig hozzáteszi: könyvben meg lehet, hogy működik, de nincsenek ott minden olvasónál, hogy ellenőrizzék. Arról kezdünk filozofálni, hogy ami a színpadon egyetlen mondat, az egy könyvben akár két oldal is lehet, vagy ahogy Edu mondja, „írásban jobban meg lehet kínálni”, végül arra lyukadunk ki, lehet, hogy annak idején Jókai a hat-nyolc oldalas természetleírásait is elmondta stand-upban sokkal frappánsabban és viccesebben.

„Az Audi után menj! Ne a teherautó után!” – üvölt fel hirtelen Janklovics, aki már jó előre figyelmeztette a sofőrt, hogy hamarosan kettéválik az út, és ha a jobb sávot választjuk, akkor negyvennel tehetjük meg az út hátralevő részét egy teherautó mögött, mint ahogy ő is tette a minap.

17:41

Életük első stand-upolásáról kérdezem őket. Edu esetében ez Pécs, Csalogány presszó. Fodi, Bacsi, Kefe és Bacsi barátnője. Négy fő. Ja, nem, Kaszi is ott volt, akkor öt. Felállt az asztal mellől, és kaptak tőle harminc percet.

2007 nyara volt, már mindenki azzal nyaggatott, hogy próbáljam meg ezt a stand-up dolgot, de én hajtogattam, hogy rossz vizsgázó vagyok, rettegtem az egésztől. Végül egy barátom szervezett fellépést a Bobekbe, méghozzá a tudtom nélkül. Egyszer csak szólt, hogy három hét múlva lesz, készüljek. Színházi sztorikat meséltem nyolc-tíz barátomnak meg pár külföldi turistának egy pult mellett álldogálva, sörrel a kezemben. Aztán később a Sirályban ugyanígy nyomtam, minden hangosítás nélkül, úgyhogy aki közben belépett, csak azt látta, hogy egy félrészeg csávó egy sörrel félhangosan magyaráz

– emlékszik vissza Janklovics.

Témánál vagyunk. Kell az ital a fellépéshez? Egyáltalán megengedett? Utána lelazításnak? Vagy az már az alkoholizmus előszobája? Mivel Péter rettenetesen izgulós volt, régebben egy felest engedélyezett magának, hátha az kicsit lelazítja őt, de mivel nem így történt, ivott még egyet, de attól meg kiszáradt a szája, úgyhogy kért egy sört is. Az első olyan fellépésnél, amit Litkaiék is megnéztek, tehát szerződés reményében stand-upolt, nem ivott egy kortyot sem, és olyan jól sikerült, hogy megfogadta, akármennyire izgul, nem iszik előadás előtt. Színházi fellépés előtt sem fogyaszt alkoholt, amúgy is tilos. „Ha premier van, utána természetesen muszáj meginnom valamit a gyomorgörcs oldására, és hogy a szívemről leeső nagy kő helyére égetett szeszt vigyek be.”

Edu nem mástól, mint Zacher doktortól érdeklődött arról, mennyire problémás az alkoholfogyasztása. Válaszul azt kapta, még a nagyivó szintjét sem éri el.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

17:52

Edu örömmel jelzi, hogy a GPS szerint már csak huszonöt kilométer. „De amúgy melyik Komáromba megyünk?” – teszi fel a logikus kérdést Janklovics arra utalva, hogy a határon innen vagy túl lesz az este. Emiatt kisebb zavar támad, amit emailekben keresgélés követ. Kiderül, az „innensőbe”, így tényleg csak 25.

18:05

Edu épp sztoriban, Bajor Imréről és egykori étterméről mesél, amikor hirtelen témát vált. „Ó, ezt elkúrtam, bocs.” Visszatolatunk. „Na, itt kell átjutni.” Állunk egy kereszteződésben, szeretnénk a nagy út túloldalára kerülni, de elég nagy a forgalom, lámpa nincs, centinként araszolunk előre, a kocsink orra jelentősen kilóg. Kamion közeledik dudálva, ki kell kerülnie minket.

Janklovics, akit ekkor már tényleg Mucsi hangján hallunk, megszólal: „A negyventonnás kamionnak át kellett mennie a szemközti sávba miattunk. De semmi baj”. „De miért dudál rám? Attól jobb lesz?”.

18:09

Kisebb zavar, hogy Petőfi Művház, vagy Petőfi utca, kiderül, is-is. Megérkezünk. Még van 50 perc az előadásig. Üres a terem, csak a hangtechnikus vár minket. „Mi a helyzet a nézőszámmal?” – érdeklődik Edu, „Egyelőre nulla” – válaszolja a hangosító, hát persze, a humoristák társaságában mindenki kötelezőnek érzi a viccelődést. Janklovics mikrofonba üvöltve rázendít egy rettenetes slágerre a 90-es évekből, Edu pedig prognosztizál.

Majd figyeljétek meg, lesz egy rész az előadásban, amikor Peti a mikrofonállvánnyal vonaglik a Szerelemdoktor című dalra, azt imádni fogják, főleg, amikor elmondom, mekkora ribanc.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

18:12

Janklovics loopert nyomkod, részletek csendülnek fel a ’90-es évek legnagyobb slágereiből, Mr. Vaintől a Bailandón át a Rhythm is a dancerig. A hangbeállás eszembe juttatja, miért utálom tiszta szívből a földtörténeti korszakot, amikor egybefüggő nyáltenger borította bolygónkat. Ennél jóval rövidebb ideig tart a fény beállítása.

Szervező, miközben a neonokat kapcsolóra mutat: Fény nem nagyon van, ezzel tudunk csak játszani.

Edu: De hogyan?

Szervező: Vagy felkapcsoljuk vagy le.

(Egyből mindenkinek beugrik a vicc az ételt kínáló stewardessről, aki megkérdezi az utast, hogy óhajt-e vacsorázni, az utas azt kérdezi, miből lehet választani, mire a stewardess: igen vagy nem.) Mivel Edu szerint a tök sötét kicsit „anonim alkoholistás” hangulatot biztosítana, ezért a teljes világosság mellett döntenek.

18:25

A backstage-be megyünk, ami jelen esetben egy apró szoba, ahonnan fel lehet menni a színpadra, valamint a konyhába és a pénztárba. Sztoricunami indul a legbénább öltözőkről, egybehangzó állítás szerint az a Pest megyei (szándékosan nem említenek településnevet) művházas backstage a legbizarrabb, ahol PB-palack, bojler és egy rozsdás-véres kád van. Janklovics szerint biztos, hogy ott már valaki egyszer meghalt. Ezután belép egy hölgy, akinek a szájából elhangzott a fent idézett kérdés.

Elnézést, akkor a Coco Jumbónál mikor is kell lehúzni a hangot?

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

18:35

Megérkezik a bekészítés, ami így már eleve nem jó szó erre, hiszen nem volt bekészítve, csoki-ropi-mogyi, azonnal elfogy, közben megint a fellépésekre terelődik a szó. „Miskolcon hátul ültek hatan, nagyon részegen. Percenként felborult egy üveg, egyszerűen nem tudtam elképzelni, honnan kerülhetett oda ennyi” – mondja Edu, Péter meg tromfol: „A végén már nem mertünk kisebb szünetet sem tartani, mert egyetlen levegővételnél felborult négy üveg.”

18:55

„Hú, Edu, öt perc múlva kezdünk, behozod a kocsiból a ruhát?” Edu hozza. És dilemmába kezd: „Te figyelj már, egy csomó gyerek van a nézőtéren. Akkor ne a kurvással kezdjünk?”

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

19:02

Beülök leghátulra. Elkezdődik. Egy újabb borzasztó ’90-es évekbeli zenére jönnek be, ritmusos tapssal fogadják őket. Kockás ing, fehér póló a dress code a színpadon. Egymást váltják a mikrofonnál, ritmikusan érkeznek a poénok, amiket sajnos nem idézhetek, a hosszabb sztorik (első walkman, első szerelem) és a zenés blokkok. A közönség imádja, főleg a zenés bohóckodásra gerjednek, meg arra, ahogy a főhősök egymást osztják.

20:10

Szünet, a backstage-ben folytatódik a röhögős sztorizás, mintha le sem jöttek volna a színpadról. Nem sokkal később újra irány a színpad.

21:30

Vége. A korszak egyik leghíresebb, egyben legborzalmasabb dala a finálé, amit egy hozzátartozó koreográfia is súlyosbít, óriási taps, visszataps, a fiúk kijönnek meghajolni, szerencsére a sláger nem jön vissza többször. Siker. Edu jóslata bejött, tényleg imádták a mikrofonnal vonaglós részt.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

21:40

Rajongók a backstage-ben: három kamasz, egyiküknek kérnek autogramot. Négy perccel később visszatér a három gyerek, rájöttek, hogy a többiek is kérnek. Apu és anyu is jön gratulálni.

21:53

A kocsiban ülünk, ismét felcsillan a remény, hogy fel tudok tenni pár kérdést, de egymásba folynak a sztorik.

22:00

Megállunk egy benzinkútnál, már lehet nyugodtan hot dogozni, addig is azt kérem, meséljenek minden idők legrosszabb fellépéseiről. „Tavaly történt. Nem messze onnan, ahol lakom, volt egy céges fellépés, átsétáltam a kis looperes kofferemmel. Úgy konferáltak fel, hogy most pedig Janklovics Péter fog felejthetetlen perceket szerezni, ehhez képest a következő fél órát síri csendben töltötte a közönség. De azt úgy képzeld el, hogy tök kussban ültek végig. Megdugtam a loopert elölről-hátulról, semmi. Teljes csend. A végén megkérdeztem a kapcsolattartómat, hogy ki tud-e úgy vinni, hogy ne találkozzak már senkivel a teremből.”

Edu inkább a legjobbról mesél: Debrecen, Főnix Csarnok, 5000 ember. „Annyira izgultam, hogy zöld volt a fejem. Minden néző érkezésekor hallottam a székek nyekergését, olyan volt, mint ötezer guillotine, ami csak a fejemre vár. De kimentem, és óriási siker lett.”

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

22:28

Már újra a kocsiban, jönnek a hazautazós sztorik. Edunak egy erdélyi emlék villan be: „Jöttünk haza éjszaka Beliczai Balázzsal Kézdivásárhelyről, és a szervezőnk, aki a sofőr is volt egyben, megkért minket, hogy beszéljünk, nehogy elaludjon. Erre Beliczai hazáig az összes ismert opera tartalmát elmesélte. Rigolettótól a Pillangókisasszonyig. Mindegyiket.”

Edu elemében van, ő arra emlékszik leginkább, amikor előadás után igyekeztek a turnébuszhoz, közben érkeztek a szokásos kérések, autogram, közös szelfi. Egy néni Dombit kereste, mondták neki, hogy elment vécére. Pár perc múlva a néni visszatér és azt kérdezi:

Dombi befejezte már a szarást?

Már majdnem egy perce csönd honol a kocsiban, de beugrik még egy emlékezetes hazaút. „Egy kollégával beszórakozva mentünk hazafelé, az állapotos felesége éjfél után telefonált egy furcsa kéréssel, ami akkor, abban az állapotban nem tűnt furcsának, úgyhogy hajnali fél egykor a már a tizenhetedik ügyeletes gyógyszertárat hívtam, hogy kapható-e náluk magzatvízjelző-betét.”

Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázas / 24.hu

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.