Az elődöntők rendkívül izgalmas és felettébb kiszámíthatatlan párosításai után, ha lehet, még egyedibb döntő következett: Spanyolország és Argentína barátságos meccset is legutóbb nyolc évvel ezelőtt játszott egymással. Tétmeccsen pedig eddig egyetlen egyszer, még az 1966-os világbajnokság csoportkörében találkoztak. Míg a média leginkább Lionel Messi és Lamine Yamal találkozásától, na meg a fürdőkádas sztoritól volt hangos, addig az elemzők leginkább azt találgatták: mégis mivel tudna Argentína egyáltalán meccsben maradni a hihetetlenül domináns, az egész mezőnyön mindössze egy kapott góllal átmasírozó spanyolokkal szemben?
Az argentinok kezdőjében ennek megfelelően két fő változás volt a korábbiakhoz képest: Emiliano Martínez kapus előtt – Molina helyett – Montiel kezdett jobbhátvédben Romero, Lisandro Martínez és Tagliafico mellett. A középpályán Enzo Fernandez nem a rombusz csúcsán, hanem az alján kapott szerepet, De Paul és Mac Allister mellé pedig Nicolas González került a kezdőbe, aki főleg a mélységi indulást kereste Messi és Julián Alvarez mögött.
A spanyolok eközben a gálakezdőjükkel állhattak fel: Unai Simón kapus előtt ezúttal is Porro, Cubarsí, Laporte és Cucurella kapott helyet, Rodri mellé megint nem Pedri, hanem Fabian Ruiz került be, a vonalak között pedig Lamine Yamal, Olmo és Baena támogatta Oyarzabal csatárjátékát.
Nehezen volt ugyanis elképzelhető, labda nélkül az argentin válogatott hogyan tudná megállítani az egész vébén óramű pontossággal passzolgató, és a játék ritmusát kitűnően kontrolláló spanyolokat. Mint látni fogjuk, ez gyakorlatilag a meccs első percétől majdnem az utolsóig be is igazolódott.
