A futball-vb első kiesőinek játékosai elkezdtek bepakolni női táskáikba. Vagyis, ők talán mégsem abba, mert pont az (is) különbözteti meg a kieső lúzereket – akik klubszinten sem vitték annyira –, hogy havi bérük megközelítse XIV. Lajos udvarának éves bevételét azoktól, akik maradnak még, hogy nem tehetik meg. De majd, ha a most még maradók mennek, akkor ők igenis női táskáikba fognak csomagolni. Legalábbis a stadionokba és egyéb helyekre érkező sztárjátékosok fotóiból erre következtethetünk.
A világ tátott szájjal, de a lényegre mindig csukott szemmel figyeli ikonjai reklámjait, például fogad el pénzügyi tanácsokat attól a Zlatan Ibrahimovictól, aki csapattársai hátba rugdosásának poénjával és saját maga istenként kommunikálásával hódította meg – cselein és góljain kívül – a rajongók szívét, logikus tehát, hogy minden kétséget kizáróan ő a racionális financiális döntések eredője. A modell működik, hiszen a világ egyik legnépszerűbb közös szórakozásának bohócaival minden eladható.
Mindig is megvolt a veszélye annak, hogy a pénznek nincs szaga-elv szellemében az erkölcsi aggályokon és a foci mint játék humanista alapvetésein a futballtársadalom – vezetői hívására – felülemelkedik, sőt az emelkedés zajlott is, abban a tempóban, ahogyan egy légballon teszi, ha apránként kidobálják a nehezékeket.
Infantino már a látszatra sem figyel
A súlyocskák, mint a legalapvetőbb emberi jogok betartatásának igénye a rendező országokkal szemben, a klubtulajdonosok átlátható gazdasági tevékenységének megkövetelései, a sportswashing kiszűrése, potyogtak kifelé. A FIFA Blatter– és Platini-féle vezetésének bukása után nem mehetett ez így tovább, jött Infantino – és elvetve az eddigi metódust, amelyben jól szervezett kampányokkal legalább a látszatot igyekeztek megőrizni – hivatalossá tette a csak a pénz számít megközelítést.
