“Életemben először én is sértettnek éreztem magam, nem tudtam együttérezni a játékosokkal, pedig mindig úgy tettem, legyen szó a hollandiai 8-1-ről, vagy Andorráról, vagy az Eb-ről. De tegnap egyszerűen elhidegültem, elhatárolódtam az egésztől.
Luxemburg nem lehet partiban velünk! Nem birtokolhatja annyit a labdát, mint mi! Nem lehet értékesebb belső szűrő középpályásuk, mint nekünk! Nem csinálhatnak ellenünk Zidane-cselt 8 méterre a kapunktól. Katasztrofális a helyzet, sosem voltam még ennyire csalódott. Ez így nem mehet tovább”
– a közös levelezőlistánkon írta ezt az egyik barátom a Luxemburg elleni meccs után.
Ő az a típus, aki a legsötétebb időkben is kitart, napokkal ezelőtt például azt a kérdést dobta be a közös listára, hogy kinek van kedve vele tartani a Costa Rica elleni évzáróra. Ha már őt is hazavágta a válogatott produkciója, az egyben azt is jelenti, hogy tényleg elértük a béka segge alatti pozíciót.
Persze valójában már Andorrában ott tartottunk, nagyjából akkor sikerült szertefoszlatni azt az eufóriát, ami az Eb óta fokozatosan illant el, hiszen a torna utáni első meccsen egyből jött a kijózanódás a Feröer elleni 0-0 képében.
Nekünk egyelőre a tavalyi Eb maradt, jó hosszú időre beleégett a memóriánkba Szalai gólja, Stieber átemelése, Dzsudzsák két megpattanósa, a marseille-i vonulás, a végre mi is itt vagyunk érzés. A mérleg másik serpenyőjében meg ott van az amszterdami 1-8, a jugoszlávok elleni 1-7, a Málta elleni égés, a Liechtenstein elleni 0-0, Feröer, Andorra, Luxemburg, és akkor még a kupacsapatok szánalmas produkciót elő sem vettük.
A mi generációnk ezért is élte meg csodaként az Eb-t, ezért tudott még egy belgák elleni 0-4-et is felemelt fejjel elviselni, mert a vereségnél is erősebb volt az élmény, hogy nem csak a tévéből követhettük az össznépi láblabdázást. Kaptunk egy nagyobb dózist ebből a remény nevű valamiből, hogy aztán egy év alatt kiderüljön, mennyire igaza volt Csokonainak, amikor a csalfa jelzőt illesztette a remény mellé.
Ami igazán szomorú, hogy minket már nem ráz meg igazán egy Andorra vagy egy Luxemburg elleni bénázás. Fogjuk a fejünket persze, ahogy Andorra még mélyebbre tolja bennünk a tőrt, amikor az utolsó percekre becseréli ellenünk a pocakos veteránt, és hüledezünk, amikor egy luxemburgi két másodperc alatt két játékosunkat ülteti le a cseleivel.
De már nem szívjuk annyira mellre ezt az egészet, volt belőle elég 30 év alatt, Presser is megírta már, hogy az első pofon a legnagyobb, a többit lassan meg lehet szokni.
Kár, hogy ez lett a vége, pedig jó volt úgy menni a válogatott meccsekre, hogy ez most más lesz, mint az NB I-es posványa, lesz hangulat, lesz szurkolás, lesz himnuszéneklés, akkor is, ha kikaptunk.
Éjjel kettőkor marseille-i arabok beszámolóját hallgatni egy gyrososnál, hogy mekkora élmény volt nekik az Izland elleni Eb-meccs előtti vonulás. Látni és olvasni olyan emberek lelkes mondatait, akiket nem érdekel a foci, vagy csak simán elfordultak tőle, mióta a politika stratégiai fontosságúnak nyilvánította.
Ezt sikerült lerombolni Andorrában és Luxemburgban. Kétségbe esni azért nem kell, ha 30 éves ciklusokban gondolkodunk, van még 29 évünk produkálni valamit. Addig pedig vár minket Algéria, Antigua és Barbuda, az Egyesült Arab Emírségek, Bolívia, Kazahsztán, Kuvait vagy Libanon, ellenük még százszázalékos a mérlegünk!
