Egy órája vége volt a rangadónak, a meccset a Fradi nyerte, oké. Lementem a központba valami táplálékért. Az Árpád úton özönlöttek a lila drukkerek, ez ilyenkor természetes. Az elmúlt negyvenakárhány évben megszoktam ezt a felhajtást. Naná, apám autóját párszor megrongálták a zöldek. Igaz, ő nem a Törőcsik-féle “fradista a legjobb barátom” vonulatot képviselte.
Gyrosért sorban állva két 20 éves lány áll előttem Újpest-sállal a nyakukban. Közelebbröl is megnéztem, nem a csajokat, a sálat!
Arról a meccsről van szó 1976-ból. Pici voltam, örültem ha meghallottam a közvetítésekben a saját nevemet, bár nem az enyém volt az érdem, a felejthetetlen Knézy Jenőtől vagy Vitray Tamástól.
Szóval azon a bizonyos sálon rajta volt nagybetűkkel az összeállítás. Sőt, a mérkőzés tudósítása is. Hihetetlen, hogy az a csapat mit jelent, mit jelentett Újpestnek.
Néztem a sálon az összeállításokat, láttam a nézőszámot, ami a mai fiataloknak hihetetlen adatok. Könnybe lábadt a szemem, zsenik sokasága mindkét oldalon. Lesz-e még egy ilyen csapatunk? Nem nekünk újpestieknek, hanem nekünk magyaroknak úgy általában.
Legszívesebben lefényképeztem volna ezt és megmutattam volna apámnak: Fater, figyeld, 20 éves csajok nyakában lógsz! Te tényleg nagy király voltál.
