Miért kell kérdezgetni szegényt, amikor alig él a versenye után?
Teljesen érthető a kérdés, ha valaki látott már verseny utáni villáminterjúkat nagy sporteseményen. A sportoló még zihál, teljesen a verseny hatása alatt áll, a riporter nyaggatja, és sokszor nem tudunk meg semmi igazán érdekeset. Máskor viszont nagyon őszinte, emberi, érzelmes – boldog, szomorú, dühös – mondatok hangzanak el.
„Miért nem hagyják békén őket?” – hangozhat el a szintén érthető kérdés.
A verseny utáni villáminterjúk értelméről és létjogosultságáról hosszú vitát lehetne nyitni, de szögezzük le:
A versenysport sosem nőtt volna ekkorára anélkül, hogy a média felkarolta volna; a médiának meg nagyon jól jött (anyagilag is) a versenysport, ez létrehozott egy sok szempontból szimbiotikus kapcsolatot. Ennek része volt az is, hogy a sportoló megszólal – ha lehet, rögtön a verseny után.
Nem új találmány az azonnali interjú
A rádió, majd a televízió ráadásul lehetővé tette, hogy azonnal, élőben szólalhassanak meg a versenyzők. Nem új dolog ez: számtalan képen és videón láthatjuk, hogy már a második világháború előtt is ott van a sportolók orra alatt a mikrofon, a jegyzetfüzet közvetlenül a lefújás után; a riporterek hol a pálya szélén, hol az öltözőben (ez Észak-Amerikában a mai napig szokás, Európában nem) kérdezik a főszereplőket.
Nézzük meg ezt a képet az 1920-as évekből, melyen Graham McNamee interjúvolja meg a baseball-legenda Babe Ruthot. Vagy a Fortepan tulajdonában álló 1949-es fotót, melyen a medencéből épp csak kimászott Temes Judit már nyilatkozik is!
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="1333" width="2000" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
Az íratlan-kimondatlan dealből mindkét fél megkapta a maga jussát: a sportolóknak szükségük volt saját teljesítményük mellett a tömegmédia hírverésére is, a tömegmédiának meg az eladható történetekre, sporthősökre volt szüksége. Ez a dinamika mára – a közösségi média dominanciájával – megváltozott, ám a profi versenysportban továbbra is kulcsszerepet játszik a média, hiszen az elképesztő összegű közvetítési jogdíjak kifizetése nélkül nem tudna fennmaradni a ma ismert versenysport.
A Nemzetközi Olimpiai Bizottság bevételeinek 61 százaléka a közvetítési jogok értékesítéséből származik. Enélkül az olimpiai mozgalom beleállna a földbe, hiszen nemcsak a NOB, de ötkarikás sportágak sora él a továbbosztott összegekből.
Ezek után érthető, ha NOB és a szervezők alapvetően azt szeretnék: a közvetítési jogokért milliárdokat fizető társaságok (és a média további, nem fizető, épp ezért nem is privilegizált helyzetű munkatársai) kapjanak nyilatkozatokat. Egyszerre figyelembe kell venni a sportolók és a média érdekeit, valamint a verseny logisztikáját, így született meg pár évtizede a vegyes zóna vagy interjúfolyosó intézménye, amelyet minden sportágban alkalmaznak.
A repülőterek biztonsági ellenőrzés előtti, lekordonozott kerengőjének és egy rögbimeccsnek a rendkívül kellemetlen keveréke, vagy ahogy a brit kolléga, Steven Downes fogalmazott: „A vegyes zóna egy gonosz, büdös állatkert.”
Így néz ki a vegyes zóna egy hokivébén:
A média felsorakozik az egyik oldalon, a sportolók, edzők kijönnek a másikon. A jogtulajdonosok riporterei mindenki másnál korábban fogadhatják a versenyzőket. A vegyes zóna menedzsere megpróbálja kordában tartani az eseményeket (a sportoló találjon oda az újságírókhoz, az utóbbiak ne sértsék meg a szabályokat, ne legyen szelfiparádé a munkahelynek számító területen, stb.), ebben önkéntesek segítik.
Ott lehet még a sportági szakszövetség sajtósa, olimpia esetében gyakran a nemzeti olimpiai bizottságtól delegált sajtóattasé is. A sorrend általában kőbe vésett:
- a legjobb, legelső helyeket a jogtulajdonos tévétársaságok kapják, illetve prioritása van még az esemény saját sajtócsapatának is.
- Utánuk jönnek a nem jogtulajdonos tévétársaságok és a rádiósok, hírügynökségi tudósítók.
- A print és online médiumok pedig a sor végén állnak.
Nem lehet bárhol, bármikor kérdezni
Ezért készíthet például a jogtulajdonos M4 Sport azonnal interjúkat, ahogy kijönnek a versenyzők – valóban pillanatokkal a verseny (vagy eredményhirdetés) után. A priorizált hely az egyik ellenszolgáltatás azért, hogy az MTVA jelentős összeget (a 2018–2024-es ciklusért átszámítva 4,6 milliárd forintot, a 2026–2032 közti ciklusra 16,72 millió eurót, azaz 2023-as árfolyamon nagyjából 6,7 milliárd forintot) fizetett a jogokért.
Fontos: a média képviselői sem jó dolgukban tömörülnek az interjúfolyosón. Az olimpiai delegációk teljesen érthető módon, a sportolók felkészülését és regenerálódását szem előtt tartva általában korlátozzák a médiahozzáférést. A versenyzőkkel alapvetően három helyen lehet beszélni egy olimpián:
- a vegyes zónában (ez a legfontosabb, első számú interjúhely, közvetlenül a verseny után),
- a szervezők által szervezett hivatalos sajtótájékoztatón (ezeken a dobogósok vesznek részt, de például a 200 méteres férfi pillangóúszást követőn sem az aranyérmes Léon Marchand, sem az ezüstérmes Milák Kristóf nem volt ott. Marchand még úszott egy döntőt, Milák nem vett részt a sajtótájékoztatón),
- külön megszervezett sajtónapon, sajtóeseményen; ilyeneket sportági szövetségek és nemzeti olimpiai bizottságok egyaránt tarthatnak.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="2288" width="3432" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
Az egyéb úton – telefonon, üzenetküldőkön – történő kapcsolatfelvételt a küldöttségek, a sportági szakszövetségek gyakran kifejezetten megtiltják, az olimpiai faluba sincs bejárás – ez is érthető.
A vegyes zóna mind a média, mind a sportoló számára egy időnyerő, utóbbiak számára az áthaladás kötelező, a megállás viszont nem. Az olimpián a sportolók programja feszített és percre beosztott; a kiküldött tudósítók programja szintén, a nagy küldöttségek (a magyar ilyen) esetében 10-12 órányi helyszínről helyszínre rohanásból áll.
Nehéz műfaj, cserébe lehet előzetes kontroll nélkül kérdezni
A vegyes zóna mindenkinek nagyon kényelmetlen: a sportolónak stresszes, a tudósítónak nagyfokú empátiára van szüksége. Ám itt a legkisebb az időveszteség: a sportoló viszonylag gyorsan végezhet a médiaszerepléssel, a média gyorsan információhoz juthat, és utána mindenki mehet a dolgára.
Egy ekkora eseményen pár kivételtől eltekintve ma már képtelenség leülős interjúkat szervezni: erre nincs kapacitása az olimpiai bizottságoknak vagy a sportági szövetségeknek, arról nem beszélve, hogy olyan időablakban kellene rendezni ezeket, amikor nincs konkurens esemény. Természetesen ott van az a faktor is, hogy a közvetlenül verseny után megszólaltatott sportolók interjúi az érzelmekkel leginkább telítettek – ne legyünk álszentek, erre mind a média, mind a közönség harap.
A manapság megszokott, kilúgozott megnyilvánulások – profik által szerkesztett közösségi médiás posztok, többször egyeztetett, leellenőrzött, néha valósággal cenzúrázott interjúk, szponzori anyagok – idején a verseny utáni villáminterjúk értékesek a média számára.
Térjünk át a cím másik kérdésére: megteheti-e egy sportoló, hogy nem nyilatkozik? Alapesetben a válasz: igen, megteheti.
A nemzetközi és nemzeti sportszövetségek, valamint a nemzeti olimpiai bizottságok szabályzataiban, illetve megállapodásaiban szerepelhetnek szankciók az interjúk kihagyására, de ettől még gyakori látvány, hogy egy sportoló egyszerűen kisétál a vegyes zónából. Csapatsportok esetében legalább a csapatkapitánynak illik megállni és nyilatkozni, de volt már bőven példa szó nélkül elballagó csapatra is.
A legnagyobb sztárok gyakran kihagyják a vegyes zónás vesszőfutást: sok szerencsét annak, aki például a nyilatkozni nem szerető Lionel Messit szóra akarná bírni egy futballmeccs után. A többség viszont vállalja a szereplést: Rióban például olyan szupersztárok, mint Michael Phelps, Simone Biles vagy Usain Bolt is simán leálltak csevegni. Ez ugyanis bizonyos értelemben egy udvariassági gesztus, egy gentlemen’s agreement beteljesítése.
De az, hogy – élve az aktuális példával – Milák Kristóf nem nyilatkozik a versenye után (még a sportági szövetségnek sem), vagy nem jelenik meg a sajtótájékoztatón, nem egyedi dolog. A sportoló tudatosan választja a sajtóelkerülést, vállalva ennek következményeit. Ezen felesleges lenne megsértődni. Nyilván nem növeli a népszerűségét a kordon másik oldalán állók előtt, de ezzel aligha törődik. Ha nem is olimpián, de láthattunk már sajtótájékoztató-szabotálást is: a Seattle Seahawks amerikaifutball-játékosának, Marshawn Lynchnek a „Csak azért vagyok itt, hogy ne bírságoljanak meg” egysorosa óriási klasszikus.
Föltehetjük a kérdést: van-e egyáltalán létjogosultsága a verseny utáni interjúknak? Különösen a közösségi média által dominált érában érdekes ez: a sportolóknak a kezükben van a telefonjuk és kezelhetik saját csatornáikat, világgá röpíthetik saját gondolataikat, érzéseiket, a tradicionális média közvetítése nélkül.
Ez kétségtelenül igaz – nem véletlenül tolódott el a sportoló-média egyensúly egyértelműen a sportolók irányába –, ám ne feledjük: ez egyirányú kinyilatkoztatás, nem dialógus.
Ez róka fogta csuka helyzet: amíg a közönségnek van igénye a villáminterjúkra, a média elkészíti azokat, és fordítva; amíg a média villáminterjúkat készít, a közönség fogyasztja azokat. Az pedig érthető, hogy a közönség vár legalább néhány mondatot. Ha – értelmetlennek minősítve a verseny utáni interjúkat és a sportolók „zaklatását” – a világ összes médiuma leállna ezekkel, a sportolón még ettől ott lenne a nyomás: valamilyen platformon (legalább sajátján) meg kellene nyilvánulnia. Saját márkája érdekében is.
Szóval nem, egy sportolónak nem kötelező nyilatkoznia; és nem, a média képviselői nem puszta szadizmusból dugják a mikrofont a versenyével épp végzett sportoló orra alá. Mindenki a munkájával törődik, Párizs esetében az olimpia által megszabott, szigorú keretek között.