Novemberben a magyar labdarúgó-válogatott évtizedek óta nem látott sikert ért el, amikor a selejtezőcsoportját megnyerve egyenes ágon jutott ki a 2024-es németországi Európa-bajnokságra. Már az Idea Intézet nyár elejére vonatkozó adatai szerint is a felnőtt népességben egyértelműen azok voltak többségben, akik jobban vagy kevésbé, de odafigyeltek a válogatott mérkőzéseire. Természetes tehát, hogy a siker, illetve annak ünneplése napokon át a közéleti diskurzusok kiemelt témája volt.
Az elmúlt években alig akadt olyan téma, amellyel kapcsolatban a nyilvánosság előtt zajló párbeszéd ne mutatta volna meg azonnal és rendkívül élesen a hazai belpolitikai törésvonalakat is. Nem volt ez másként a válogatott sikerével kapcsolatban sem. Az Idea Intézet decemberben elvégzett vizsgálata mindezzel kapcsolatban arra kereste a választ, hogy valójában mekkora visszhangja volt a hazai közvéleményben a labdarúgó-válogatott sikerének, illetve a csoportgyőzelem fogadtatását milyen mértékben befolyásolták az emberek politikai-közéleti attitűdjei.
A válogatott mérkőzései iránti érdeklődés változatlan maradt a nyár eleji időszakhoz képest. 2023 végén is a felnőtt népesség tagjainak 30 százaléka, mintegy 2,4 millió fő nézte rendszeresen a labdarúgó-válogatott mérkőzéseit a tévében, esetleg a helyszínen. Ezen túl ugyanennyi emberről mondható el, hogy ritkábban ugyan, de azért előfordult, hogy megnézett egy-egy válogatott focimeccset.
Így összességében
A férfiak között sokkal nagyobb a rendszeres nézők aránya (43 százalék), mint a nők között (18 százalék), ezen túl a kisebb településeken élők és az 50–60 évesek körében is az átlagnál nagyobb valamivel az érdeklődés. A felmérés eredményei ugyanakkor azt mutatják, hogy a válogatott mérkőzései iránti érdeklődést az emberek demográfiai karakterjegyeinél sokkal erősebben határozzák meg a politikai preferenciák.
Miközben a kormánypártok és a Mi Hazánk szavazóinak a fele szokta rendszeresen megnézni a válogatott meccseket, ez a bizonytalanok és a 2022-ben összefogó hat ellenzéki párt szavazóinak kevesebb, mint ötödéről mondható el, és az egyéb pártok támogatóinak körében sem sokkal nagyobb az arányuk (25 százalék). Mindennek eredményeképpen a válogatott mérkőzések rendszeres nézőtábora az átlagnál határozottabb politikai véleménnyel rendelkezik (tudniillik alacsony a bizonytalanok aránya), pártpreferencia szerinti összetétele pedig gyökeresen eltér a magyar felnőtt népességre jellemző arányoktól. A kormánypárti szavazók aránya majdnem kétszerese az országos átlagnak (26 százalék vs. 51 százalék), ugyanez elmondható a Mi Hazánk támogatóiról is (6 százalék vs. 11 százalék).
A labdarúgó-válogatott csoportgyőzelme a felnőtt népesség 60 százalékából váltott ki pozitív érzelmeket: 38 százalékuk nagyon örült neki, további 22 százalék sem volt semleges, inkább örült az eredménynek. Ebből a szempontból tehát a válogatott sikere valóban nemzeti ügynek tekinthető, hiszen nagyjából 4,7 millió embernek okozott kellemes, pozitív érzéseket, kétszerannyinak, mint amennyien rendszeresen nézik a válogatott meccseket. Fontos hangsúlyozni, hogy
jellemzően csak nem érdeklődik, ezért semmilyen érzelmet nem váltottak ki belőle az események. Az pedig, hogy kifejezetten negatívan fogadta volna a Eb-kijutást, csupán a felnőtt népesség 1–2 százalékos, szűk rétegéről mondható el –, igaz, ez azért még így is mintegy százezer fős, valódi „ellentábort” jelent, amelynek tagjait valamilyen okból bosszantja a labdarúgó-válogatott sikere.
Főleg a kormánypárti, de bizonyos kérdésekben az ellenzéki narratíva is viszonylag gyakran használja közösségformáló, nemzeti, demokratikus vagy egyéb politikai értéket közvetítő csatornaként a honi labdarúgást, a hazai klubok tulajdonosai, vezetői között sok a kormánypárti politikus vagy a kabinethez erős politikai kötődést mutató személy.
Az elmúlt években a válogatott mérkőzései körül több olyan szimbolikus téma is előkerült, amelyek hangsúlyosan jelenítettek meg magától a sportágtól teljesen független közéleti-politikai törésvonalakat (így például az LMBTQ-szivárvány, a Nagy-Magyarország zászló jelképe, a „térdelés” ügye stb.). Ezekben a kérdésekben gyakran megnyilvánultak a kormánypárti és az ellenzéki politikusok is, így nem meglepő, hogy a válogatott sikerének megítélését is erőteljesen meghatározzák az emberek politikai attitűdjei.
A kormánypártok és a Mi Hazánk szavazóinak több, mint négyötöde örült a válogatott eredményének, miközben a népesség más csoportjaiban az embereknek valamivel kevesebb, mint a feléről mondható el ugyanez – a többieket jellemzően nem érdekelte a téma, érzelmileg egyáltalán nem érintette meg.
Kevéssé valószínű, hogy a labdarúgás iránti érdeklődést önmagában az emberek politikai-közéleti értékrendje, attitűdrendszere határozná meg.
Mindez világosan érzékelhető a válogatott eredményének fogadtatásában. Az azonban egyértelműen nem igaz, hogy az ellenzékiek vagy a kormánypártokkal kevésbé szimpatizálók általában nem örültek volna egy kiemelkedő magyar sportsikernek.