Kinek a fejéből pattant ki az ötlet, hogy 2013 decemberében, tízévesen Messenger-üzenetet küldjél a pár hónappal korábban világbajnoki címet szerző Vámos Mártonnak?
Vigvári Vince: A részletekre nem emlékszem már pontosan, csak arra, hogy apukám lakásában voltunk éppen, Vendel bátyám üzent Gór-Nagy Mikinek, és ezen felbuzdulva vettem a bátorságot, hogy ráírjak Marcira. Nagy izgalommal megfogalmaztam ezt a rövid üzenetet, és meglepetésre válasz is jött rá. Később még írogattam párat, arra már kevésbé jöttek a válaszok, de látható, kitartottam mellette.
Miért nem valamelyik háromszoros olimpiai bajnokot favorizáltad, hanem Vámost, a 21 éves vb-újoncot?
Vigvári Vince: Marcit nyilván nem ismerhettem személyesen. Másfél évvel korábban kezdtem el pólózni, és ezért kezdtem el aktívan nézni a vízilabdát. Így a barcelonai tévéközvetítések alatt, mint a vébét nyerő csapat egyik legjobb játékosát fedeztem fel magamnak, aki ráadásul hozzám hasonlóan 5-ös sapkában játszott.
A Vigvári név elég jól cseng a vízilabdában, hiszen Csaba, Vendel és Vince édesapja az UTE-val 1991-ben szerzett bajnoki címet pólósként. Tíz éve az üzenet feladójának vezetékneve nem vált azonnal gyanússá?
Vámos Márton: Á, dehogy. Több ok miatt sem eshetett le a tantusz. Egyrészt 1991-ben még meg sem születtem (Vámos Márton 1992. június 24-én született – a szerk.), Csabát sem ismerem személyesen. De persze így, tíz év távlatából összeállt a kép a Vigvári srácok felmenőit illetően. Másrészt az emlékeim szerint akkoriban azért írogattak még páran hasonló üzeneteket. A kép alapján csak azt néztem, hogy egy fiatal srác írt, és mint mindegyikre, úgy Vince üzenetére is igyekeztem válaszolni.
Mikor és ki hozakodott elő az üzenettel?
Vámos Márton: Vincével a korosztályos különbség miatt nem is találkoztunk az üzenete óta. Csak most, hogy a kapitány újoncként behívta a vb-keretbe. Már a vébén, amikor egyik este a vacsoránál egy asztalhoz kerültünk, akkor ugrott be, hogy honnan ismerős ennek a srácnak a vezetékneve. Két falat között rá is kérdeztem rögtön: „Basszus, Vince, nem te küldtél nekem üzeneteket tíz éve?” „De, de! És már én is meg akartam kérdezni, hogy meg van-e még neked, mert valamikor mindent töröltem a telefonomról” – felelte vigyorogva.
Vigvári Vince: Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy Marcinak hogyan ragadt meg az agyában a tíz évvel ezelőtti üzenetváltásunk. Miután kiörömködtem magam, hogy behívtak a keretbe, benne volt a fejemben, hogy egyszer ezzel odamegyek hozzá, és elmesélem, mint egy számomra kedves történetet. De az első közös edzés után csak tologattam, halogattam, húztam az időt, sosem találtam rá megfelelő pillanatot, és meglepett, hogy végül mégis összerakta a mozaikokat, és emlékezett rám. De fontos, nem csak ezt a egy üzenetváltást töröltem ki, hanem egyszer véletlenül valamennyi kontaktom üzenetét eltüntettem.
Vámos Márton: Azt hogy lehet? Komolyan mondom, szégyen. Vén róka fejjel tízéves távlatból előhalásztam az üzenet, az Y-, Z-, vagy mit tudom én már milyen generációs ifjoncnak pedig nincs meg… Át is küldtem neki nyomban.
Tízévesen neked is volt a példaképed?
Vámos Márton: A KSI-ben kezdtem pólózni, és a csapatunkból szinte mindenkinek az aranygeneráció tagjai, Benedek Tibi, Kásás Tomi, Biros Peti, Kiss Gergő vagy Madaras Norbi volt a példaképe. Gyerekként témát adott az öltözőben, hogy kinek miért épp arra az olimpiai bajnokra esett a választása, illetve melyik idol kinek hány gólt dobott a hétvégi bajnokin. Nekem Benedek Tibi, illetve Kásás Tamás volt az, aki olyan dolgokat tudott csinálni a vízilabdában, amit nem sokan. Talán Varga Dumi képes hasonló húzásokra. A minap pont azt meséltem az egyik barátomnak, hogy 2002-ben, tízéves koromban még nem létezett a Messenger, ezért, ha akartam, se tudtam volna üzenni a kedvenceimnek. Aztán egy kicsit idősebb fejjel, 2009 magasságában, gimis koromban, amikor a Facebook már létezett, egyszer számítógépen írtam a Kásának, de úgy emlékszem, nekem nem jött válasz.
Amikor Kásással először találkoztatok a medencében ellenfélként vagy éppen az első válogatott edzéseid valamelyikén, kiderült mindez?
Vámos Márton: Vicces, mert Kásával véletlenül pont a napokban futottunk össze a Moszkva téren. De a 2009-es üzenetet se most, se korábban nem említettem neki. Arra sem emlékszem, hogy valaha elmondtam volna, hogy mennyire felnéztem rá gyerekként. De arra kristálytisztán, hogy miután bekerültem a válogatottba, az első olyan alkalommal, amikor együtt lehettünk a medencében, kaptam tőle egy leírhatatlan passzt. Olyan ütemben, olyan sebességgel és olyan pontosan jött, ahogy még soha, ahogy csak nagyon kevesen tudják. Azt gondoltam magamban: úristen, de jó, hogy kaphattam egy ilyen zsugát a Kásától. Háromszoros olimpiai bajnokok közé, gyakorlatilag istenek közé kerültem. Sokkal, de sokkal megilletődöttebb voltam, mint most Vince, aki azért láthatóan lazábbra veszi ezt a kérdést.
Fontos, hogy egy sztársportoló lehetőség szerint mindegyik rajongói üzenetre válaszoljon?
Vámos Márton: Az ember nem felejt. Tudom, milyen az élet tízéves vízilabdázó-palántaként. Rengeteg az úszás, kevés a labda. Ez azért el tudja venni az ember kedvét. Nekem is többször megfordult a fejemben, hogy abbahagyom. Aztán a családban valaki mindig rábeszélt a folytatásra, és erre a mai napig emlékeztetni szoktak. 31 évesen már átérzem a felelősségét annak is, hogy amilyen példát mutatsz a következő generációnak, amit átadsz, olyanná szeretnének válni ők is.
A Vigvári család körében édesapádon túl is akadhatott volna példakép, mást ne mondjak: nagypapád, Schmitt Pál kétszeres olimpiai bajnok párbajtőröző, nagymamád, Makray Katalin tornász, aki 1964-es olimpián felemáskorláton volt ezüstérmes.
Vigvári Vince: Meg sem fordult a fejemben, hogy a családom bármely tagjából meríthetnék példát. Tízévesen csak anya volt és apa, nagymama és nagyapa, én pedig olyan fanatikusan szerettem a vízilabdát, hogy kizárólag az érdekelt. Nyomon követtem az összes mérkőzést, elolvastam a válogatottakról készült cikkeket, könyveket, ezért vízilabdázó idolt kerestem magamnak. Persze, miután érettebb lettem, a család sportmúltjával is tisztába kerültem, a sikereik miatt is felnézek a szüleimre és a nagyszüleimre, nyilván sokat merítek tőlük, a karrierjükből, a tapasztalataikból is.
Milyen tízévesen példaképet választani, lesni annak minden rezdülését, utánozni a mozdulatait, és milyen érzés tíz évvel később egy asztalnál ülni, egy csapatban játszani azzal a pólóssal, akit addig csak távolról csodáltál?
Vigvári Vince: Kicsiként a példaképkeresés része volt az életemnek. A vízilabdán kívül is akadtak olyan személyek, akikre nagyon is fölnéztem, favorizáltam. Például Steve Jobs könyvét is elolvastam, akinek a karrierjével, életével kapcsolatban iszonyatosan megfogott minden, de az előadók közül Michael Jacksonhoz is hasonló viszony fűzött. De visszatérve a sportra, ma már más a helyzet, hiszen Marci balkezes, és teljesen más fizikai adottságokkal rendelkezik, mint én. Ahogy mondani szokás, nem ugyanabból az alapanyagból főzünk. Ezért hozzá képest nekem más tulajdonságokat kell hasznosítanom védekezésben, illetve támadásban is. Az is változott az évek alatt, hogy míg kicsiként csak a rajongó voltam, később kiemelt figyelemmel megpróbáltam mindent, amit csak lehet, lövéstechnikát, mozdulatokat, vízilabda-specifikus dolgokat ellesni másoktól, majd azokat gyakorolni és beépíteni a saját repertoáromba. Az még most is jellemző, hogy más játékosoktól is leveszek olyan trükköket, amelyeket aztán továbbfejlesztek.
Közben többes számra váltottál. Szóval, Marci már nem példakép?
Vigvári Vince: Még mindig felnézek rá.
Vámos Márton: Persze, mert sokkal magasabb vagyok.
Van még olyan játékelem, akár trükk, csibészség, amit Vince még nem tud, amit elleshet immár testközelből, a válogatottban egymás elleni játék közben?
Vámos Márton: Tudnak még tanulni, nemcsak tőlem, hanem akár a Dumitól vagy a többi rutinosabb játékostól, akik már több mint tíz éve járják a felnőtt világversenyeket. A válogatottba kerülő fiatalok szerencsére elképesztően fogékonyak. Tökre élvezek velük dolgozni, együtt játszani, mert látom rajtuk a nyitottságot. Szerencsére kérdeznek is, és ez jó dolog, mert így én is kicsit jobban megnyílok.
Egy hónapon belül nyertél U20-as vb-t, hívtak meg a felnőttválogatottba és lettél egyből felnőtt világbajnok is. Ez alatt a rövid idő alatt mit sikerült ellesned?
Vigvári Vince: Sok mindent. Elsősorban jó, hogy belekóstoltam a felnőttválogatottak nemzetközi világába. Örülök, hogy meccsen is bemutatkoztam, szereztem egy kis rutint. Érettséget. Azt látom, hogy persze csapaton belül bármennyire is jó a hangulat, azért egy felnőtt világbajnoki meccs komolyabb dolog a 20 évesekre jellemző bohém stílusomnál. És ezt nem azért mondom, mert nem vettem komolyan a dolgokat, csak szerintem a jövőben még érettebben kell odaállnom.
Ezt az „érettebb legyél” elvárást alkalomadtán éreztetik is a rutinos játékosok a fiatalokkal? Ha igen, hogyan?
Vámos Márton: Nyilván megfelelő keretek között, aminek meghatározása az idősebb játékosok felelőssége. Olyan szempontból kifejezetten kell a fiatalok jelenléte, hogyha túl keményre vagy komolyra fordulna a dolog, akkor adott pillanatban a Vincére is jellemző kamaszos bohémsággal oldhatják a szituációt. Kifejezetten fontos, hogy a csapatban legyen fiatalos lendület, mert aki tíz vagy még több éve tagja a válogatottnak, annál néha-néha óhatatlanul előfordul, hisz emberek vagyunk, hogy egy kicsit fásultabb egy-egy mérkőzés előtt. És ezen a holtponton a fiatalok mérhetetlen motivációja – ami abból jön, hogy ők még nem vagy a felnőttválogatottal csak egy-egy alkalommal jutottak el világeseményre – simán át tudja lendíteni az egész csapatot.
Ha, mint friss világbajnok, ma vagy holnap kapnál egy olyan üzenetet, amit te írtál anno Marcinak, válaszolnál rá?
Vigvári Vince: Kapok is. Egyébként nagyon sokat. És érdekes, ez nem is most, hanem már egy-két éve elkezdődött. Főleg azért, mert az UVSE-ben nőttem fel, ahol elképesztő széles az utánpótlás, ahol mi már tinédzserként játszottunk az OB I-ben. Épp úgy iskolába jártunk, mint a többiek, ezért klubtársaim nap mint nap láttak az edzéseken is, felnéztek ránk. A vb után kifejezetten sok üzenetet érkezett, és most is úgy vagyok vele, hogy bár sok időbe telik, de próbálok mindenkinek válaszolni, hátha egyszer beérik egy fiatal tehetség, és akkor illene nekem is majd emlékezni és megkérdezni az asztalnál, hogy: „nem te voltál, aki tíz évvel ezelőtt írtál nekem?”
