Kicsit más a feeling Krakkóhoz képest, de most kezd lassan tudatosulni, hogy megcsináltuk
– ezt Sofron István, a magyar jégkorong-válogatott szélsője mondta a nem túl nagy (a többség már vasárnap kitombolta magát Szlovéniában), de lelkes szurkolói csoportnak hétfőn a Budapest Parkban, amikor a csapatot fogadták.
A Csíkszeredával Erste Liga-bajnok Sofron szavaival nehéz lenne vitatkozni. Ez az év úgy indult, hogy egy kőkemény divízió I/A-s világbajnokság vár a csapatra Ljubljanában, ahol a hatcsapatos mezőnyből papíron négy is erősebb a magyarnál. Aztán az orosz–ukrán háború következtében az elitvébéről kizárták Oroszországot és Fehéroroszországot, és két riválisunkkal, Franciaországgal, valamint Ausztriával töltötték fel a mezőnyt. Közben a dél-koreai játékosok a világjárvány kitörése óta gyakorlatilag nem játszanak klubhokit, vagyis tényleg soha vissza nem térő alkalom nyílt arra, hogy Magyarország harmadszor is feljusson a legjobbak közé.
Azt ugyanakkor nem szabad elvitatni, hogy sokszor a kötelezőt a legnehezebb hozni, erre tökéletes példa volt az idei, Litvánia elleni mérkőzés, amelyen megfeszülve sikerült nyerni 2-1-re. És hát a feljutás sem egy megszokott dolog errefelé, mert ugyan már jó húsz éve a világelit küszöbén toporog Magyarország, az ajtón belépnie csak most sikerült harmadszor. 2008-tól kezdve hétévente jön ez össze, azaz becsüljük meg az eredményt, akármilyen körülmények között is értük el.
Két olyan jégkorongozónk is van, akik nélkül elképzelhetetlen a feljutás. Ugyan a kapus, Hetényi Zoltán sem Krakkóban, sem most Ljubljanában nem lépett jégre, de ott volt a keretben, míg anno Japánban egy mérkőzésen játszott – akkor nem lehetett neki gólt ütni. Vas János viszont mind a három említett világbajnokságon játszott.
„Nagyon sok emlékem van, nem tudnék csupán egyet kiemelni. Még azokról a vébékről is, amikor nem jutottunk fel, mert a vereségekből is tanulni lehet. Úgy nőttünk fel együtt, csapatként, hogy átéltük a negatívumokat is, azok is kellettek hozzá, hogy most újra feljussunk. Bár voltak általunk nem alakítható körülmények, amikből szerencsésebben jöttünk ki – meg mindenki más is, aki ebben a csoportban volt –, de tényleg odáig fejlődött a válogatottunk, hogy ezt ki is tudtuk használni” – mondta a hétfői, szurkolói találkozón Vas János a 24.hu-nak.
A 38 éves játékosnak ugyan elképesztő vébétapasztalata van, még így is szembesült egy olyan dologgal, amivel korábban nem: ezúttal nem az utolsó pillanatban dőlt el a feljutás kérdése, hanem már teljes nyugalommal, a második hely tudatában lehetett jégre lépni Románia ellen (így is 4-2-es győzelem lett a vasárnapi meccs vége, amely előtt, alatt és után is többezer magyar szurkoló ünnepelt a szlovén fővárosban).
Valóban nem volt még ilyenre példa, de végre ez a pillanat is eljött, hogy nem kellett izgulni a végletekig. Valamit most visszaadtak a hokiistenek. Igazából az első két mérkőzésen nagyon jól játszottunk, ez adta meg a lehetőséget, majd aztán a riválisok egymás elleni eredményei is nagyon jól alakultak. Minden klappolt, de ahogy mondják: aki szerencsés, az meg is dolgozott érte
– felelte Vas János a felvetésemre, miszerint még ennyi tapasztalattal is érheti meglepetés az embert. Hozzátette, mutatja a jelenlegi csapat hozzáállását, hogy a már tét nélküli, székely hokisokkal felálló román válogatott elleni mérkőzést is komolyan vette és győzött. „Büszkén vesszük fel a címeres mezt, küzdünk a szurkolóinkért, akik most is elkísértek minket, miattuk is odatesszük magunkat és meg akarunk nyerni minden meccset.”
A mostani siker egyik kulcsszereplője a szövetségi kapitány, Sean Simpson. A kanadai szakember játékosként az AHL-ben, valamint Európában hokizott, 1991 óta dolgozik edzőként, először a svájci Lyssnél kapott lehetőséget, majd a szintén svájci Zugnál irányításával a felnőtt csapat megszerezte első címét. Később német bajnoki címet is szerzett, majd a kanadai válogatottnál is munkát kapott, amellyel megnyerte a Spengler Kupát.
Egy évvel később Szocsiban, a téli olimpián a 9. helyen végzett Svájc. Megfordult még a KHL-ben is, de a Lokomotiv Jaroszlavl csapatával csak kilenc meccse volt. Vas János megannyi kapitánnyal dolgozott már együtt a magyar válogatottnál, megkérdeztem Simpsonról is.
Nagyon jó és igazából egyszerű vele együttműködni: nem komplikálja túl, keményen edzünk minden nap. Akár edzéseken is kiemeli a fontos dolgokat, az első közös pillanattól kezdve azon dolgoztunk, hogy mit játszunk majd a világbajnokságon vagy az olimpiai selejtezőn. Az edzői stáb elvégzi a feladatát, utána pedig mi jövünk: végre kell hajtani, amit kérnek tőlünk.
Vas a magyar jégkorongban egészen páratlan karriert tudhat a magáénak. Már 2001-ben, 17 évesen vébén szerepelt, majd a svéd utánpótlásban szerzett tapasztalatokat, ahol eljutott az élvonalig. Közben 2002-ben egészen magasan, a 32. helyen drafolta őt az NHL-ben szereplő Dallas Stars. Három szezonban játszott az AHL-ben, amit az NHL előszobájának tartanak, az pedig máig rejtély, miért nem kapott esélyt a legjobbak között, főleg, mikor volt egy 41 pontos szezonja is 2007–2008-ban.
Az észak-amerikai éveket egy svéd kitérő követte, majd hazatért, és Fehérvár EBEL-es csapatában húzott le egy szezont – dunaújvárosi születésűként, ugyanakkor hiába a két város rivalizálása, az osztrák bázisú ligában való szereplés szakmai kihívás. Ezután megjárta Franciaországot és Csehországot, azaz példátlanul nagy tapasztalatot szerzett a világ jégkorongjából. 2016-ban ismét Magyarországra igazolt, ezúttal is Fehérvárra, majd a rá következő szezonban a DVTK játékosa, később a csapatkapitánya lett, ahol négy szezont húzott le, ebből hármat a szlovák Extraligában töltött a csapat.
Tavaly nyáron váltott ismét, Franciaországba költözött a családjával, és bár nagyon szeretett volna korábban a Chamonix-ban hokizni, elég hamar, már hét meccs után személyes okokból szerződést bontott, majd a szlovák bajnokságban szereplő Eperjes játékosa lett. Sokat elárul a karakteréről, hogy a szezon végén már ő volt a csapatkapitány, a Presov pedig friss feljutóként egészen a rájátszásig menetelt. Ilyen hektikus klubidényt követett a ljubljanai feljutás.
„Nem semmi, amit átéltem ebben a szezonban: ha belegondolok, mennyit utaztunk a családdal, amikor az elején kimentünk Chamonix-ba, tetőboksszal, kutyával… Úgy alakult szerencsére az élet, hogy vissza tudtam jönni Szlovákiába, rájátszásban is szerepeltünk, ami a Miskolccal nem sikerült három év alatt. Úgyhogy én is megfelelő önbizalommal érkeztem meg a válogatotthoz, mint a csapat összes többi tagja, ezért is alakult jól a világbajnokság” – vont mérleget az elmúlt hónapokról Vas János.
Egy 38 éves, sokat megélt játékos esetében megkerülhetetlen kérdés, ráhúz-e még egy szezont, hogy meglegyen az újabb A csoportos világbajnokság, amelynek rendezésére ráadásul még pályázott is Magyarország, vagyis a pályafutása megkoronázása lehetne.
Élvezem a játékot, jól is csinálom. Imádom a jégkorongot, a motiváció sosem hiányzott. Most mindenesetre pihenünk a családdal, fújunk egyet, aztán majd meglátjuk, mi lesz a továbbiakban
– mondta Vas, aki pályafutása lezárása után mindenképp a sportágban szeretne maradni, az edzői diplomája és a sportmenedzseri képesítése is megvan, hogy csatlakozzon a korábbi csapattársakhoz, akik szintén a jégkorongban helyezkedtek el. Mint például a bátyja, Vas Márton, aki a szövetség általános igazgatója.
Hatéves korom óta jégkorongozom, csak ebben forogtam, ez járt a fejemben, ehhez értek. Úgyhogy az a terv, hogyha egyszer befejezem, szeretnék a sportban maradni. Aztán meglátjuk, az élet mit ír nekem.
