Mikor dől el, hogy a karate marad-e az olimpiai programban? Decembert lehetett előzetesen hallani, de egyelőre semmi hír.
Lehet, hogy január lesz belőle. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság következő ülésén dől el a sorsunk. A NOB Agenda 2020 reformcsomagja révén a rendező ország öt szabadon választott sportágat iktathat be a programba, de a franciák eddig csak négy sportágat választottak ki, egy hely még kiadó. Reménykedünk, hogy a karate lesz a befutó. Korábban azt lehetett hallani, hogy olyan tradicionális olimpiai sportágak is veszélyben vannak, mint a súlyemelés és az ökölvívás, de még sok a kérdőjel.
Akkor a sportág berkein belül optimista a hangulat?
Úgy érzékelem, hogy igen. Az biztos, hogy én nagyon pozitívan állok az olimpiai esélyekhez, és addig a pillanatig reménykedni fogok, amíg ki nem hirdetik, milyen döntés született.
Egy interjúban nehezményezted, hogy a franciák mennyire tolják az urban sportokat. Felbosszant, hogy a breaktánc olimpiai sportág lehet, akár épp a karate kárára?
Minden olimpiai sportnak megvan a szépsége és csodája, akárhány évesen kezded is el. Nagyon fura érzés volt, amikor Tokióban egy 12 éves lány nyert olimpiai aranyérmet gördeszkában. Lehet, hogy tényleg ő a legjobb, és olyat tud, amit más nem, de szerintem ő ennek nem érzi át annyira az értékét, mint az a sportoló, mint aki az egész életét belefeccöli, öt-hat olimpián vesz részt, és az utolsón végre összejön neki az érem. Nem tartom reálisnak, hogy úgy akarják a fiatalok körében népszerűsíteni az olimpiát, hogy urban sportokat pakolnak be a programba, miközben egy olyan látványos és szép sport, mint a karate nem kap még egy esélyt.
Az én szememben nem ér ugyanannyit egy olyan olimpiai arany, amit egy iskolás nyer, vagy amit épp breaktáncban osztanak ki.
Pedig a break egyébként még tetszik is, de azt hiszem érthető, ha ebben a helyzetben nem érint jól, hogy jobb pozícióban van, mint a karate. Főleg, hogy Thomas Bach, a NOB elnöke is elismerte, hogy a karate mennyire látványosan debütált az olimpián.
A 12 éves lány esetében az életkora verte ki a biztosítékot ennyire, vagy az a tény, hogy a gördeszka is olimpiai sport volt Tokióban?
Egyáltalán nincs rossz véleményem erről, és nagyon büszke lehet magára a japán lány. Csak nem tudom azonos mércével mérni a két esetet, egy karatés rászán akár 20-25 évet is az életéből a pályafutására, de 18 éves kor alatt nem is indulhat a felnőttek között. Lássuk be, elég fura lenne, ha bejönne egy kissrác a 30 kilójával, hogy akkor most megmérkőzik a felnőttekkel.
És ahhoz mit szólsz, hogy a nagy reformok közepette az öttusát is épp kiherélnék, és kikerülne belőle a lovaglás?
Ne is mondd inkább, ezt nem is akarom hallani!
Azt mondtad magadról, hogy szeleburdi gyerek voltál, amikor elkezdted a karatét. Mikor volt az a pillanat, amikor ebből a gyerekből egy céltudatos sportoló lett, aki tudta, mit akar ettől a sportágtól?
Ez a gondolat először 15 évesen jelent meg a tudatomban, azt éreztem, hogy az akkori egyesületemnél nincsenek meg azok a lehetőségek, amelyek révén fejlődni tudnék. Így megkerestem a mostani edzőmet, Fischer Mihályt, és megkérdeztem, lenne-e lehetőség átigazolni hozzá. Hatalmas motiváció dolgozott bennem, mivel nagyon sok nemzetközi bajnokságot már akkor is megnyertem, de a nagyobb kontinentális és világversenyeken nem tudtam bekerülni a helyezettek közé. Mindig hiányzott egy kis plusz. Ezt látta ő is a versenyeken, és azt mondta, váltsak egyesületet, próbáljak beletenni minél többet az edzésekbe, és akkor minden adott a fejlődéshez. Nagyjából egy évvel a közös munka megkezdése után egy gyönyörű bronzot hoztam a juniorvébéről, Guadalajarából, és ott kezdődött az a ciklus, amikor azt éreztem, hogy ha motivált maradok, akkor bármit el tudok érni. Azóta összejött az első felnőtt Eb-érem, amikor ezüstérmes lettem Újvidéken, majd nyáron a történelmi olimpiai bronz, de mivel három a magyar igazság, szeretnék még Eb-n vagy vébén aranyérmet szerezni, mivel a felnőttek között ez még nem adatott meg magyar karatésnak.
Ha felveszed a karateruhát, akkor valami átkattan az agyadban, és egy másik éned lép elő?
Egy közvetlen, szeleburdi kisgyerek vagyok a mai napig, persze kicsit más a motiváltság és mások az értékrendek is, mivel már elmúltam 25 éves, sokkal komolyabb vagyok, mint amikor elkezdtem. Amikor felveszem a karateruhát, akkor tudom azt, hogy egy célért jöttem, és a karatésok minden egyes pillanatban küzdenek. Akármilyen helyzet adódik is az életben, ahogy megérkezem edzésre, onnantól kizárok mindent, és csak a karate létezik. És a legszebb érzés, hogy tudom, hogy a karate eddig is átsegített mindenen, és ezután is segíteni fog.
Ha már szóba hoztad az imént az Eb-ezüstöt: a kontinensbajnokságokról két érmed is van, mégis egy interjúban az olimpiai bronz mellett a 2019-es minszki Európa Játékokról hozott bronzodat emelted ki. Mitől különlegesebb az számodra? Erősebb volt a mezőny?
Az olyan multisportesemények esetén, mint amilyen az Európa Játékok, valószínűleg karatéban a legnehezebb kivívni a kvalifikációt. Nálunk csak a legjobb nyolc juthatott ki az adott évben elért eredmények, valamint a világranglista alapján, míg cselgáncsban például nem selejtezni kellett az Európa Játékokra, hanem csak részt venni, mivel a dzsúdósoknak ez volt az Európa-bajnokságuk abban az évben. Azon az Európa Játékokon azokkal a klasszisokkal kellett megküzdenem az éremért, akikre korábban felnéztem, ezért is éreztem azt, hogy ebben a nagyon sűrű, erős mezőnyben elért bronz értékesebb számomra.
Lineárisnak tűnik a pályafutásod: U21-es Eb- és vb-arany, felnőttként Európa-játékok harmadik hely, Eb-ezüst és -bronz volt már a tarsolyodban az olimpia előtt. Tokió valójában csak azoknak lehetett meglepetés, akik nem követik a sportágat?
Akik nem ismerték közelről a karatét, azoknak nagyjából két kép élt a fejükben a sportágról: az egyik Jackie Chan volt, a másik pedig az, hogy két fickó püföli egymást, és közben nagyokat kiabál.
Nekik minden bizonnyal meglepetés volt a tokiói szereplésem, de mi a szövetségben nagyon sokat beszélgettünk arról, hogy jó esélyünk van kijutni az olimpiára, nemcsak nekem, hanem más magyar karatésoknak is. Máshol is elmondtam már, és tényleg így gondolom, hogy ha tizedikként végeztem volna Tokióban, akkor is büszke lettem volna, mivel a kétéves kvalifikációs ciklus és a hathetes felkészülés alatt mindent megtettünk.
Hogyan kell elképzelni a felkészülésed? Átmentél aszkétába, és mondtad a családnak, barátnőnek, barátoknak, hogy egy darabig ne keressenek, ne hívjanak közös programokra?
A kajakos Kopasz Bálint nyilatkozta, hogy az olimpiai aranyérem érdekében mindent kizárt az életből, nálam ez kicsit máshogy nézett ki. A heti 11-12 edzésre, valamint a kiegészítő foglalkozásokra (krioterápia, fizioterápia, csontkovács, masszőr, sportpszichológus, mentáltréning) maximálisan odakoncentráltam, de emellett maradt egy kis időm a barátaimra és magamra, hogy pihenjek és feltöltődjek. Általában 60-40 az arány a karate javára minden mással szemben, ez most 85-15-re módosult, de ezt a barátaim megértették, mivel szinte mindannyian a sport világából érkeztek. Hálás vagyok az edzőpartneremnek, Szegedi Dömének is, aki végigkísérte az olimpia előtti két évet, valamint a hathetes, nagyon intenzív felkészülést, és neki néha egy picit nehezebb volt, mivel sokkal többet kellett nyújtania, mint nekem. Ezt úgy kell érteni, ha egyik nap lent voltam, mert fájt mindenem vagy elfáradtam, akkor neki jobban kellett teljesítenie, hogy motiváljon, húzzon magával.
Azt nagyjából látjuk, hogy neked mit hozott az olimpia, de a magyar karatesport mit profitált a bronzéremből?
Boldog vagyok, hogy ezt a kérdést feltetted, mert úgy érzem, most már a karatét is jogosan emlegetik együtt azokkal a hagyományos magyar sikersportágakkal, amelyek nemcsak bekerültek az olimpiai programba, hanem onnan érmet is hoztak. Amikor kimentünk Tokióba, eleinte nagyon furcsa érzés volt, ahogy kicsit megcsapott minket, hogy újoncok vagyunk itt, aztán ahogy találkoztunk a magyar delegációval, ez megváltozott, mert tárt karokkal vártak, és teljes körű tagként kezeltek minket.
A karate most már abban a helyzetben van, hogy nemcsak tömegsportként működik Magyarországon, hanem felért abba a kategóriába, ahova már régóta tartoznia kellett volna.
Pozitív tendencia a magyar sportban, hogy egyre több sportágban kapnak komoly szerepet a sportpszichológusok, te is mondtad, hogy ez a terület is része a nagy egésznek a felkészülések során. Miben tudnak neked leginkább segíteni? Akár abban is, hogy reagálj egy olyan válsághelyzetre, mint ami az olimpián volt, amikor tudtad, hogy az utolsó akción múlik, érmes leszel-e?
Nagyon sok helyzetben tudnak segíteni, de a közös munka nem meccselemzésre összpontosul, hanem a motiváltságra és a fókuszra. Ha alul- vagy éppen túlmotivált vagyok, vagy előfordul egy olyan szituáció, amikor félek valamelyik ellenféltől, akkor a sportpszichológus szokott segíteni kisebb feladatokkal vagy gondolatokkal, amelyek révén sokkal hamarabb át tudok lendülni azt adott nehézségen. De azt is a sportpszichológus tanácsolta, hogy ha egy meccs elején vagy végén túl sok gondolat kering a fejemben, akkor ezeket szépen tegyem félre, és hallgassak arra, amit az edzőm mond. Pontosan ez történt Tokióban, a japán Nisimura ellen: jött az isteni sugallat, csak nem fentről, hanem a hátam mögül, amikor az edzőm azt mondta 2,5 másodperccel a vége előtt, hogy rúgjam fejbe. Mivel érzelmi küzdő vagyok, nem az volt a fejemben, hogy jó, akkor fejbe rúgom, hanem egy tizedmásodperc leforgása előtt végigvettem tíz-tizenöt forgatókönyvet, mit is kéne csinálnom, és azt mondtam magamnak, na, akkor próbáljuk meg így. És végül megcsináltuk.
Ezt az érzelmi küzdő jelzőt nagyon sokszor használtad már magadra. Az olimpián a sorsdöntő pillanatban hallgattál Fischer Mihályra, de a kiélezett helyzetekben inkább spontán improvizálsz?
Két hónappal az olimpia előtt egy cikkben azt nyilatkoztam, hogy
azokban a szituációkban, ahol az emberek kilencven százaléka ütne, ott én rúgok. És ez pont így történt az olimpián, 2,5 másodperc volt hátra, én pedig rúgtam. Így kellett lennie.
A japán ellenfeled ezek szerint nem olvasta a Telex-cikket. Voltak még emlékezetes mondataid, még a kiutazás előtt beígérted, hogy szétrúgod az ellenfelek hátsóját, majd amikor Tokióban biztossá vált, hogy érmes vagy, azt nyilatkoztad az elődöntő előtt: mindegy, ki áll majd veled szemben, szét fogod verni. Ez a fajta lazaság tükröződött vissza a tatamin a végül a bronzérmet eredményező fejrúgásban is?
Tudni kell, hogy a karatésoké az egyik legnehezebb kvalifikáció: tíz sportoló juthat ki, de abból egy helyet elvisz a házigazda, kettőt a szabadkártyások, vagyis hét kvótáért megy a harc. Borzasztóan nehéz volt kijutni, ehhez képest hál’Istennek azt tudom mondani, hogy érmet szerezni egy hangyányival könnyebb volt, pedig abból a tízfős mezőnyből aznap bárki végezhetett volna a dobogón. Nisimura legyőzése után már biztos volt az érem, ettől pedig nagyon felszabadult lettem, és abban a helyzetben, a pillanat hevében jött ez a szét fogom verni mondat. Utólag hallottam, hogy sokan nem értették, hogy mondhattam ezt, de szerencsére a legtöbben átérezték, hogy milyen lelkiállapotban voltam akkor. Olyan flow-ban voltam akkor, amire azóta is büszke vagyok, és időnként még mindig bevillan az a pillanat. Én védhetőnek érzem azt a mondatot most is, hiszen gondolj bele, valaki erre a sportra teszi fel az életét, és már zsebében az olimpiai érem, érhető, ha hatalmas boldogság lesz úrrá rajta, nem? Azt is hallottam, hogy egyesek nagyképűnek tituláltak, de nem annak szántam, és lehet látni, hogy az elmúlt tíz évben soha nem voltam nagyképű senkivel sem.
Érdekes egyébként, hogy itthon mintha nem tudnák az emberek kezelni, ha egy sportoló egészséges önbizalommal bír. Hirtelen Szoboszlai Dominik, Gyurta Dániel vagy Milák Kristóf ugrik be, utóbbi például szemrebbenés nélkül bemondta hónapokkal az olimpia előtt, hogy a 200 pillangó aranyérme az övé lesz, slussz. És egy ilyen mondat után már simán rásütik, hogy nézd már, de nagyképű, holott csak bízik magában, a tehetségében, és az elvégzett munkában.
Megvannak azok a helyzetek, amikor lehet azt érzékelni, ha valaki nagyképű vagy kicsit fennhordja az orrát, de én nem ezt a színvonalat képviselem, ahogy az általad említett sportolók sem. Ők is megtettek, megtesznek mindent a saját sportágukban, és én is említettem már, milyen energiákat mozgósítottam a felkészülés során. Az előadásmód nagyon sokat számít, én az előbb említett szituációnál egy rózsaszín felhőben lebegtem biztos érmesként, és egyszerűen kicsúszott a számon az a mondat. De egyáltalán nem bánom.
Sokszor hallottuk már sportolóktól, hogy az olimpiának különleges hangulata van, ami valakit nagyon felspannol, másokat meg váratlanul összenyom. Amikor a versenyed napján felkeltél, te érezted azt, hogy ez most nem olyan, mint egy Eb vagy vb, hanem valami más, valami nagyobb?
Igen, abszolút megvolt bennem az érzés. Előfordul, hogy egy Európa- vagy világbajnokság nem úgy sikerül, ahogy szerettük volna, de akkor az ember azt mondja magának: jól van, Gábor, ezt elszúrtad, majd jövőre javítasz. De olimpia csak négyévente van. Az is lehet, hogy hogy az én sportpályafutásomban Tokió volt az egyetlen olyan olimpia, amikor a karate szerepelt a programban. Úgyhogy igen, más volt a motiváltság, más volt a stressz-szint, de ezt igyekeztem maximálisan kizárni, nem helyezett rám extra nyomást. Tizedik, harmadik, ötödik, első, akármi lett volna a vége, bele tudtam volna nézni a tükörbe a verseny után, és ugyanúgy megöleltem volna mindenkit, aki a reptéren vár. A koronavírus-szabályok miatt 10 ezer ember helyett alig páran lehettek csak a csarnokban, sokan mondták is, hogy mennyire hiányoznak a nézők, de nekem így is tökéletes volt ez az olimpia. Egyetlen érzés nagyon erősen megmaradt bennem: amikor a verseny után bekapcsoltam a telefonom, nagyjából ezer üzenetet találtam, és ezeknek a fele videó volt, amelyen a japán elleni fejrúgásom volt látható.
És akkor döbbentem rá, amikor visszanéztem magam, ahogy megőrültem az akcióm után – nem szoktam egyébként ennyire megőrülni –, hogy abban a pillanatban tízmillió magyar szív megdobbant. Ez még most is hidegrázós érzés. Lehet, az olvasóknak ez túl szentimentálisan hangzik, de akkor tényleg azt éreztem, hogy mindenki ott volt mellettem.
És megmutattuk, hogy ez a kis ország is ott van az elitben, nemcsak kajak-kenuban vagy vívásban, hanem karatéban is. És már tudják, hogy velünk is mindig számolni kell.
Mondhatjuk, hogy az orrod a gyenge pontod? Azt nyilatkoztad, hogy az olimpián elszenvedett sérülés volt a hetedik orrtörésed.
Igen, és a vébén is eltört, úgyhogy megvolt a nyolcadik is. És ez jobban fájt, mint Tokióban, lehet, ott az adrenalin vagy a tudat, hogy nem tudni, lesz-e még ilyen lehetőség, elnyomta a fájdalmat. A vb-n nem is tudtam a fájdalom miatt úgy koncentrálni, ahogy a meccs megkívánta, és ahogy szerettem volna, és nagyon sok helyzetet ki is hagytam. Persze nem kérdés, ha valaki azt mondja, hetedik leszel a vébén, ellenben elhozol egy bronzot az olimpiáról, akkor csak annyit kérdeztem volna: hol kell aláírni?
És arra mennyi esély volt, hogy az olimpián törött orral hagynak tovább küzdeni?
Ez színtiszta szerencse volt. A sérülés a második meccsen történt, az amerikai Thomas Scott ellen, és már akkor mázlim volt, hogy nem egyből kezdett el vérezni az orrom, csak a küzdelem végén. Jöttem le a tatamiról, és ahogy jobbra fordultam, a kamera felé, az orrom a baloldalon maradt. Nem is értettem, miért nem nézte meg az orvos.
Mi a protokoll ilyen esetekben?
Az, hogy ha valamid vérzik a tatamin, be kell hívni az orvost. Azt tudni kell, hogy két orvos van, az egyik a tatami mellett, ő az, aki megnéz, ápol, ha kell, összevarrja a sebet, de a döntő szót egy másik orvos mondja ki. Az újabb szerencsés pillanat az volt, hogy a döntéshozó orvos akkor ért oda hozzánk, amikor a csapatorvos sokadik próbálkozásra visszatörte az orrom. Többször is megkérdezte, hogy tud-e bármit segíteni, aztán a hatodik kérdés után mondtam, hogy köszönöm, de nem kell, és elsétáltam mellette.
Mondjuk, ha ez az eset Törökországban vagy Oroszországban történik, négy biztonsági őr húzott volna vissza az orvoshoz, hogy na jó, mutasd csak azt az orrtörést.
Ez az orrvisszatörés elég borzasztóan hangzik. Addig rángatják, amíg a csont vissza nem kerül a helyére?
Pontosan így kell elképzelni. A drága csapaorvos barátunk – 110 kiló, vízilabdásalkat – olyan négy alkalommal próbálkozott, mire sikerrel járt. Sosem felejtem el azt a három reccsenést, és ordítottam neki, hogy jó, jó, már visszatört. Aztán teletömte tamponnal, én meg mondtam, hogy menjünk vissza.
Volt még ezután négy meccsed. Nem dübörgött folyamatosan a fejedben, hogy csak az orromat ne találják el?
Próbáltam a szokásosnál jobban figyelni erre, de az elődöntőben az azeri ellenfél egyszer rendesen eltalálta. De addigra már biztos érmes voltam, arra a meccsre úgy mentem fel a tatamira, hogy ha úgy megüti, hogy vissza sem lehet törni, az sem érdekel.
Az olimpia előtt azt nyilatkoztad, aki többet edzett nálad a Tokiót megelőző időszakban, azzal kezet fogsz. Az ember azt gondolná, hogy a számodra bronzéremmel záruló olimpia után pihenősebb ősz jön, ehhez képest indultál a novemberi világbajnokságon. Fel sem merült benned, hogy pihenj inkább?
De, felmerült, ahogyan gyanítom a többi olimpiai érmesben is a súlycsoportomban. Érdekes egyébként, hogy azok közül, akik az olimpián a dobogóra állhattak, a vébén senki nem jutott el az éremmeccsekig – sajnos én sem. Pedig jó formában éreztem magam, de sajnos elkövettem olyan hibákat, amiket nem szoktam. Talán az is közrejátszik ebben, hogy az olimpia és világbajnokság közötti időszakban nem tudtam úgy pihenni, ahogy én szerettem volna. Az év végén az ünnepek miatt egy lazább időszak következik, aztán indul ismét a felkészülés a 2022-es Világjátékokra.
Az olimpián sikerült legyőznöd a csoportban az egyiptomi Abdelaziz Abdalla, aki most visszavágott a vébén. Mivel volt most ő a jobb?
Az a helyzet, hogy nagyon szúrja a szemem, ahogy én is az övét. Most az éhség döntött az ő javára, az olimpián hála Istennek egy-két centivel én voltam a jobb, most pedig benne lobogott a nagyobb tűz, és lehet, némi düh is volt benne. Az látszott rajta, hogy szeretné megmutatni a világnak, hogy ő is képes nagy eredményre – végül ezüstérmes lett –, és ezzel a kis plusszal tudott megverni az utolsó másodpercekben. Voltak a meccsen egyébként olyan szituációk, amikor pontot kellett volna kapnom, de nem adták meg, jól fejbe rúgtam egyszer, de nem honorálták ponttal a bírók. Sajnos ez így alakult, de nem vagyunk csalódottak, mert tudtuk, hogy hibáztunk.
És mindig két dolog történik a sportolóval: vagy győz, vagy tanul. Mi most tanultunk.
Az mit jelent, hogy nagyon szúrja a szemed? Ti vagytok a karate Verstappenje és Hamiltonja?
A tatamin kívül jó barátok vagyunk, szoktunk egymásnak írni a közösségi platformokon, és beszélgetünk a versenyeken is, de a tatamin félreteszünk mindent, ott nincs barátság. Egy új generáció töri az utat magának a sportágunkban, ez a srác 21, én meg már 25 vagyok – pedig az első interjúkat a felnőttversenyekről még 18 évesen adtam. Akkor még a nagy világsztárok uralták a mezőnyt, akik kezdenek kiöregedni, és küszöbön áll a generációváltás, olyan fiatalok főszereplésével, akik évek óta harcolnak egymással. Most ő került közelebb a lassan megüresedő trónhoz, de bizton tudom állítani, hogy a kétéves felkészülésünk után a budapesti világbajnokságon nekem sikerül majd!
Sok nyilatkozatodban emlegetted már ezt a 2023-as budapesti vébét, kiemelve, mennyire várod. Elcserélnéd a hazai versenyt, ha az lenne az ajánlat, hogy a karate a 2024-es párizsi olimpia műsorában is helyet kap?
Ez egy nagyon csúnya kérdés! Nagyon szívesen kijutnék a párizsi olimpiára, és hoznék egy fényesebb érmet Magyarországnak, de a budapesti vébére lehet, hogy nem cserélném el. Már csak azért sem, mert most már én is szeretnék egyszer itthon versenyezni a nagyközönség előtt, és részese lenni egy olyan élménynek, amit már nagyon sok társam átélt. 2013-ban egy hazai rendezésű világeseményen azért nem szerepelhettem, mert még nem töltöttem be a tizennyolcat, 2017-ben pedig a korosztályos Eb-t végül a bolgárok rendezték meg helyettünk, úgyhogy van bennem hiányérzet, ezért is olyan fontos a 2023-as vb nekem.
A vébén már olimpiai bronzérmesként álltál tatamira. Éreztél olyat, hogy emiatt az ellenfelek sokkal jobban készültek rád?
Teljes mértékben éreztem, hogy másképp állnak hozzám, de ez nemcsak az olimpia miatt volt, hanem a korábbi eredményeim miatt is. Most már nem tudom olyan könnyedén ütni az elsőkezes technikámat, és nem tudok olyan könnyen dobni, mint régen.
Egy férfinek felnőttként ne legyen példaképe, de Berki Krisztiánra nagyon felnézek, mondtad egyszer. Mivel vívta ki a tiszteleted az olimpiai, világ- és Európa-bajnok tornász?
Nagyon közvetlen személyiség, akinek olyan a hozzáállása az élethez, más emberekhez, ami mindenki számára követendő lehet. Egyszer a Balatonon a családjával nyaralt, én pedig odamentem hozzá, beszélgettünk egy kicsit, és azt mondta, ha megteszek mindent az álmaimért, akkor bármi sikerülhet. Tokióból hazaérve az olimpikonok fogadásán ő is ott volt a BOK-csarnokban, és miközben egymás után adtam az interjúkat, láttam, hogy figyel. Úgyhogy két interjú között megkerestem, ő pedig megölelt, és csak ennyit mondott, üdv a klubban, az olimpiai érmesek között. Hihetetlenül felemelő érzés volt. Számomra ő példaértékű személyiség, mind a magánéletét, mind a sportpályafutását tekintve. Én is olyan szeretnék lenni, mint ő.
Egyszer egy beszélgetés során elárultad, hogy szerencsére már megteheted, hogy főállásban foglalkozz a karatéval. Mikor kezdődött ez az időszak?
2017 óta van profi szerződésem az MTK-val, és azóta teljes mértékben a sportnak szentelem az életem. Adódtak olyan szponzori lehetőségek, amelyek biztonságot adnak a jövőre nézve. Régen sokfelé kellett figyelni, például az edzések mellett a tanulásra is, most viszont minden leegyszerűsödött, és abszolút jól érzem így magam.
28,5 millió forint pénzjutalom járt az olimpiai bronzérmeseknek. Anélkül, hogy a zsebedben turkálnék, kíváncsi lennék, te melyik típus vagy: aki ilyenkor gyorsan megveszi a dolgokat, amire régóta ácsingózott, vagy inkább hosszú távú befektetésben gondolkozik?
Az utóbbi opciót választottam, mert éppen most vagyok lakásvásárlásban. Ingatlanba mindig jó fektetni a pénzed, és itt a XV. kerületben, az edzőterem közelében tervezek lakást venni. A pénzjutalom egy minimális töredékét elköltöttem olyan dolgokra, amiket úgy éreztem, hogy megérdemlek, a többi pedig megy a lakásra.
A közelemben egyébként mindenki azt hitte, hogy gyorsan el fogom tapsolni a pénzt, de aztán megnyugtattam őket, hogy nem kell ettől félni.
Szoktál tenni fogadalmakat az új évre?
Nem. Feleslegesnek érzem, senki nem tartja be. Inkább célokat tűzök ki, például az egyes versenyekkel kapcsolatban, és ezek alapján dolgozunk majd az edzőmmel. Nálunk amúgy sem december 31-én írják az év végét, hanem a világbajnokság után, és szépen haladunk minden évben vébéről vébére. A koccintás azért meglesz szilveszterkor, aztán fogadalmak helyett inkább csak dolgozunk tovább keményen.
Az Olimpia.hu oldalon az olvasható, hogy ha bárkit meghívhatnál vacsorára, akkor Puzsér Róbert kritikus, publicista lenne a kiválasztottad. Ezt tartod most is? És ha igen, miért pont ő?
Tetszik, hogy nyílt ember. Bár látva, hogy milyen színpadias kirohanásai voltak a másik Berki Krisztiánnal folytatott jogi csatározásában, már nem biztos, hogy őt választanám. De tetszett benne régen, ahogy mindenkinek elmondta a véleményét, akkor is, ha az időnként karcos volt. Nem olyan, mint a mai emberátlag, akik szemtől szembe kedvesek, aztán hátba szúrnak. Én sem szeretek kibeszélni másokat, ha valakivel bajom van, akkor azt elmondom neki. Szeretek sok emberrel jóban lenni, de időnként fel kell vállalni egy-egy konfliktust, még ha az rövid távon feszültséget is okoz.
Ha mégse Puzsér, akkor kire cserélnéd le?
Ha már az imént említettem az olimpiai bajnok Berki Krisztiánt, akkor vele például biztosan nagyon jót tudnánk beszélgetni. Az életünkről, az életérzésünkről, a pályafutásunkról, arról, hogy mi hogy történt, és hogyan fog történni.
Szintén Olimpia.hu-találat: a legviccesebb/legcikibb élményednek tituláltad, amikor egyszer elaludtál, és végül a kicsik edzésére érkeztél meg. Ha ma mennél le közéjük, szétszednének?
Valószínűleg így lenne. Szerintem gyerekként mindenki úgy volt, hogy ha meglátott egy ismert sportolót, nem mert odamenni, és az anyukáját kérte meg, hogy kísérje már el, hadd kérjen egy autogramot. Nálunk nem ez van, bejövök az edzésre, és mindenki a nyakamba ugrik. Örülök, hogy nem úgy gondolnak rám, hogy ő elérhetetlen, hanem látják, hogy közvetlen vagyok, és tudják, hogy kellő alázattal és sok munkával el lehet érni az eredményeket, amiket én is összehoztam. Imádom, hogy odajönnek, megölelnek, lepacsizunk, megkérdezik, hogy vagyok, és érzékeltetik, hogy egy vagyok közülük.
Az alkarodat egy olyan tetoválás díszíti, amelyen Niké, a győzelem istennője látható, aki rajta van a tokiói érmeden is, és felvarrták a karodra a 0,08-as számot is, ennyi másodperc volt hátra a meccsedből, amikor meglett a bronzérem a japánt fejbe rúgva. Úgy fogalmaztál, ez a pillanat mindent megváltoztatott.
Igen, lett egy olimpiai érmem, belevághatok a lakásvásárlásba, és úgy tudom elkezdeni az életem, ahogy én szeretném.
Mennyire kevés idő nyolc századmásodperc, és nekem mégis sorsfordító volt. Ezért volt ez életem meccse.
Az olimpiai faluba nem lehetett alkoholt bevinni, így elég szolidan ünnepelted meg a bronzérmet. Nyugtass meg, itthon azért bepótoltad az ünneplést!
Á, dehogy, hova gondolsz! Na, jó, tényleg volt egy-két buli, ahol úgy éreztem, kiadhatom magamból mindazt a feszültséget, ami a Tokiót megelőző több mint két évben felgyülemlett. Az olimpia utáni háromhetes pihenőmből két és fél hét ide-oda rohangálással telt, rengeteg interjút adtam, de ezt egyáltalán nem éreztem tehernek, mert örültem, hogy népszerűsíthettem a karatét, illetve a 2023-as hazai vébét. Most tudtuk elérni, hogy mindenki felfigyelt ránk, és az emberek felkapták a fejüket, hogy hoppá, van egy ilyen sportág is? Akkor nézzük meg! Büszkén mondhatom, hogy megválasztottak a 2023-as világbajnokság nagykövetének, és nagyon jó lenne, ha a pandémia addigra lecsendesedne, és sok-sok néző előtt küzdhetnénk a Papp László Budapest Sportarénában.
Van egy tokiói logót ábrázoló tetoválásod is, amit az edződdel együtt csináltattatok. Mennyire volt nehéz rávenni erre?
Korábban sokszor beszéltük, hogy kellene egy közös tetkó, és amikor megszereztük az olimpiai kvótát, mondtam, hogy nincs mese, itt az idő. Úgyhogy a hazaérkezés után pár nappal el is mentünk egy ismerőshöz, aki nagyon szépen megcsinálta.
Az olimpiai elődöntő után mondtad, hogy több olyan akciód is volt, amire nem kaptál pontot, miközben ellenfelednek, az azeri Rafael Agajevnek, aki legendás alakja a sportágnak, ezeket rendre megadták. Egy interjúban a vívást hoztad fel ellenpéldaként, mondván, ott elég egyértelmű, kié a találat, de azért szerintem sokszor ott sem könnyű kiigazodni egy-egy ítéleten, és Szilágyi Áron mondta, hogy elő-előfordul, hogy a nagyobb név megkap egy tust kétes helyzetben. Olimpiai bronzérmesként számíthatsz arra, hogy neked is nagyobb lesz a respekted a bíróknál?
Lehet, hogy egy verseny első körében még nekem is könnyebben megadják a pontot a nevem miatt, de a legjobb nyolc vagy a tizenhat között már csupa olyan ellenfél van, aki ugyanezt a szintet képviseli, és ott annak húzzák be, aki a gyorsabb volt. Sajnos tapasztaltam olyat, hogy egy bíró jóban volt egy karatéssal, és ez a pontokon is érződött. Mivel nem gép jelzi a találatot, a szubjektivitás óhatatlanul is szerepet kap a döntéseknél.
A kívülállók szempontjából úgy jellemezted a karatét, hogy két ember püföli egymást, és közben hangosan kiabál. Ha már a vívást megemlítettük, a találatok után sokszor ott is egymásra licitálva kiabálnak a felek, hogy ezzel is próbálják jelezni, övék volt a találat. A karatésok akció utáni kiabálásának is van egy efféle jelentése, hogy add már nekem a pontot?
Nálunk ez két részből áll: az egyik, hogy hat kritériumnak kell teljesülnie, hogy megkapd a pontot. De ahhoz, hogy megkapd, meg is kell mutatnod, hogy eltaláltad az ellenfelet, és a Kiai! kiáltással jelzed, hogy ha jobban megütöd ezt a pontot, akkor a másikban kárt tudtál volna tenni. A másik a mentális rész, ami arról szól, hogy megmutatod kifelé, hogy nagyon akarod ezt a pontot, ahogyan a fejrúgásnál is lehetett látni, hogy kicsit megőrültem, és közben mutattam, hogy ebben a mozdulatban minden megvolt. Szóval a bírókra is teszünk ezzel egy kis nyomást, és én szeretem megmutatni a pontot, nem nagyzolás miatt, hanem azért, hogy könnyebben adják meg.
A baráti körben Mr. Stroke a beceneved a sok utolsó pillanatban elért győzelmed miatt. Vegyük az ideális forgatókönyvet, hogy ott lesztek Párizsban. 2024-ben hogy szólítsanak majd a barátok?
Hú, nem is tudom. De jó lenne, ha tényleg ott lehetnénk! A Mr. Gold jól hangozna, az biztos. Még a gondolatától is libabőrös leszek. A Mr. Stroke egyébként találó, az olimpiai kvótáért zajló meccsen öt másodperccel a vége előtt csináltam meg a győzelmet jelentő dobást, Tokióban pedig az utolsó rúgás hozta meg a bronzot. A barátok mondták is, hogy ha így folytatom, kihullik vagy megőszül a hajuk, de már elfogadták, hogy nagy izgalmak maradnak a meccseim végére.
