Hajnali négy óra. Álmos tekintetű férfiak érkeznek a Fővárosi Közterület-fenntartó Vállalat Gyáli úti bázisára. Van, aki egyedül, mások kettes-hármas csoportokban. A lépcsőház aulájában álló kávéautomatánál többen is megállnak, bedobnak egy-két érmét, nyomnak egy gombot, majd tovább baktatnak az emeletre az ébredés reményét biztosító gőzölgő pohárral a kezükben. Pár perc múlva már fekete munkabakancsban, narancssárga kukás egyenruhában térnek vissza. Különfélék. Akad köztük idősebb, fiatalabb, pocakos, sovány, értelmiségi és megtört tekintetű. A zöme középkorú, tüskehajú vagy kopaszra borotvált férfi, a tarkójukon pont úgy gyűrődik a bőr, mint a kölyökbulldogén. Masszív alkatuk azt sejteti, a kötelező munkaeszközt, a muszklit egyikük sem hagyta otthon.
– Fellini alkalmasabb casting-terepről nem is álmodhatott volna – bököm ki, mire a mellettem álló, 59. évét taposó, apró, alig 170 centis férfi rávágja:
– Á, inkább, mint a Rejtő Jenő-könyvekben az idegenlégió.
Nagy Béla arcát az élet vonalazta. A többnapos borosta sem képes elfedni vaskos ráncait. Nem csak a termete miatt lóg ki a sorból. Három olimpiára is mehetett volna, politikai okokból csak kettőn vett részt. Állt a világranglista második helyén, olimpiai bajnokok sorát győzte le, csak éppen nem a kellő helyen és pillanatban. Szöulban „csak” hatodik lett, Barcelonából 11. hellyel tért haza az 57 kilós szabadfogású birkózók versenyéről.
„A brigádból többen is sportoltak korábban. Ő például bunyózott – bök rá a mellette álló emberre –, de akkorára hízott, hogy a gatyájába hárman is beleférnénk”. A megszólított nem ugrik, sima vigyorral tűri az oltást. Tisztában van vele, próbálkozhatna, de sem dumában, sem futva nem érné utol Bélát, mert az exbirkózó szócsatában überelhetetlen, és hiába múlt el Barcelona óta csaknem három évtized, simán tartja a versenysúlyát.
A hatalmas telepet az M5-ös autópálya bevezető szakasza vágja ketté. Alatta fut a direkt a kukásoknak épített aluljáró, csak hogy ne kelljen kerülővel átmenniük az ingatlan Ecseri úti oldalára. Közben Béla rám zúdítja a jelent és a múltat.
Hogyan lett kukás a világ egyik legtechnikásabb birkózója?
„Tudod, hány anyuka áll a gyerekével az ablakban minket várva? Minden gyerek kukás akar lenni. Engem is régóta kerülgetett ez a szakma. A nagy, mindent elnyelő gép láttán megbabonázva álltam az ablakban. Kicsit később, az általános iskolában akadt egy ügyünk. Hát mit törtünk össze? Naná, hogy egy kukásautót. Még az Esti Hírlapban is benne voltunk. Azt is ennek a balhénak köszönhettem, hogy birkózó lettem, mert a tornatanár ezután vitt le a terembe. Ott ragadtam. A sport után csináltam mindent. Dolgoztam az éjszakában, mert a ’80-as, ’90-es években birkózóként kényszerből belekeveredtünk. Vezettem az első Gilda Max termet a feleségemmel – ha gyerekkori barátommal, Mák Lajossal ezer forinton nem veszünk össze, a mai napig ott lehetnék. Aztán 14 évig a Mazsihisz hitközségi biztonsági szolgálatának a tagjaként olykor Krav magát tartottam az önkénteseknek, de személyi meg vagyonőrként mindent elvállaltam. Túl sokat láttam, éltem át. Mindig is szerettem a régi dolgokat, gyűjtöttem az art dekót, felújítottam tonettszékeket, stb., ezért már korábban is jártam a várost a lomtalanítások idején. Itt lakom a Gyáli út mellett, úgyhogy amikor hat éve megszűnt a Mazsihisz-állásom – nem a hitközséggel gyűlt meg a bajom, hanem a féltékenységből lett elegem, meg azokból, akik nem zsidók, de zsidók akartak lenni –, baromira hirtelen felindulásból gondoltam, összekötöm a kellemeset a hasznossal, a hobbit a munkával. Jelentkeztem lomozni. Kipróbáltam, itt ragadtam.”
Az Ecseri úti egyszintes iroda előtt katonás sorban állnak a kukásautók. A levegő savanyú szemétszaggal teli, ezt szívja magába a több tucat ember. Egyesével lépdelnek be az épületbe, ahol kötelezően megfújják az alkoholszondát, majd megkapják a napi eligazítást. A ceremónia után mindenki felszáll a saját autójára. Béla is ezt teszi, de félúton a meleg fülke felé még visszaszól: „Gyertek a Pesti úti lottózóhoz. Kispajtás utca 1., ott van a környék legjobb kávéja.”
Pontban hajnali fél ötkor egymás után száznál is több gépjármű húz ki az Ecseri úti kapun. A beharangozott Kispajtás utcai hely ötkor nyit, Béláék pont ekkor érnek oda, ahol megisszák a nap második kávéját.
„A szerda hajnali műszakban tíz tonna szemét megy be az autóba. Ez azt jelenti, ennyit mozgat meg ez a két ember! Simán tolja a kis hatvankilós is” – kacsint Bélára Tóth Ferenc, a sofőr.
Felvetem, a többség nem becsüli sokra ezt a szakmát, mire Béla rögtön felfortyan.
Na, csak ne degradáljuk le a kukás szakmát. Fontos munka ez. Ha nem lennénk, három nap alatt belehalna a város a mocsokba. Hidd el, a szeméttel polgármestert lehet buktatni.
„Egyébként sem mindenkinél negatív a megítélésünk. Múltkor dudál valaki hátulról. Már éppen visszaszólni készültem, mit türelmetlenkedik, nem látja, hogy dolgozunk, erre Szabó Bence (kétszeres olimpiai bajnok kardvívó – a szerk.) ugrik ki a kocsiból, odajön, összeölel, összecsókol. Szóval nem mindenkinek derogál megszólítani, észrevenni a narancssárga ruhás embert.”
Béláékat a 17. kerületben várja az első cím a napi 890 közül. Ennél is több, jóval 900 feletti kukát ürítenek ki. A lakótelepeken egy-egy címhez 4–5 hulladéktároló is tartozik. Némelyik dugig tömve, lecsukni sem lehet, a szemét kifolyik belőle, holott a szabály szerint csak lezárt tetővel szabadna kirakni. Izmozva egyensúlyoznak vele padkán le, padkán fel, murván húzva a kocsiig. Az egyik kuka tetején meglepetés várja. Egy műanyag irattartóba kikészített, róla szóló újságcikk jelzi, van, aki tudja, ki szállítja nap, mint nap a szemetet.
Béla szerint a hajnali hármas kelést simán meg lehet szokni. „Persze nyáron rohadt meleg a ruha, és büdös is a napok óta rothadó szemét, de a szagokat is elviseled. Aminél nincs rosszabb, az a tél. Bármit csinálsz, lefagy az ujjad. A legfontosabb, hogy itt békén hagynak, és hiába az átalakulás, szeptembertől az új cégben is megmaradt a munkánk, hiszen hulladék van és lesz is, azt mindig el kell majd szállítani, össze kell takarítani.”
Miért alakult ki az igazi zsidógyűlölet?
A műszak végét a szemétégetőnél zárjuk. Miközben nézzük a kukásautó ürítésének, a közösségi hulladék eltüntetésének záróakkordját, témát váltok, rákérdezek a Mazsihisz-időszakra, amitől váratlanul komolyra fordul a beszélgetés.
– Szeretek sakkozni és eközben összehaverkodtam egy rabbival. Egyik partink alkalmával kibökte, van nekik ez az OR-ZSE, a rabbiképző egyetemük, miért nem jelentkezem. Mondom neki: „kipróbálhatom, mi a feltétele?” Menjek oda, jelentkezzek, ha megfelelek, felvesznek, mondta. Odamentem, jelentkeztem. Egy rabbibizottság fogadott. Akkor még semmit sem tudtam róluk, azt sem, hogy sokféle zsidó létezik, neológ, szefárd, ortodox, lubavicsi, satöbbi. Bemutatkoztam, majd azonnal nekem szegezték a kérdést, mi közöm a zsidósághoz? Református vagyok, ami elég viccesnek tűnt abban a pillanatban számomra, így megvontam a vállamat, és rávágtam: „Pont annyi, mint mögöttem a radiátornak.” Szó szerint. Hatalmas röhögésben törtek ki. Miközben majd megfulladtak, két térdcsapás között az egyik kibökte: „Föl van véve.” Rengeteget tanultam az egyetemen tőlük.
– Mit?
– Megtudtam például, miért alakult ki az igazi zsidógyűlölet.
– Miért?
– A reggeli imában profán módon azt mondják el, adjál hálát, hogy a lyukak megfelelően működnek rajtad…
– Ez mit jelent?
– Eszel, iszol, levegőt veszel, nem szarod, hugyozod össze magad, mivel jó esetben mindened akkor és úgy működik, amikor kell, nem pedig összevissza. Azt is tartalmazza a fohász: ne kérjél, adjál. Hálát ne várj senkitől. Ember fölöttem nem uralkodik, senkinek nem vagyok a rabszolgája. Ha dolgozom, fizess meg, annyit, amennyit megbeszéltünk, se többet, se kevesebbet. Semmi nem a tied, semmi nem az enyém, mert még a kaját is kiverhetik belőled. Avagy szó szerint: mi kizárólag a tied? Amit megtanulsz. A tudásod. Mondj a történelemből egy rendszert, amelyik szereti, elismeri mindezt! Ezért az elnyomók előbb-utóbb elkezdenek büdös zsidózni.
– És még mit tanultál ott?
– Sokat. Nem kirekesztő módon oktattak. Héberül énekeltettek, úgy, hogy se hangom, se hallásom, csak ütemérzékem. Nem csak júdeizmust tanultunk, hanem különböző vallásokat azzal az üzenettel, szabadon választhatsz, mert rengeteg választási lehetőséged van. Babits Antal, Babits Mihály unokája oktatta a filozófiát, ezért írtam abból a diplomamunkámat.
– Miről szólt?
– Jób kételye és hite, avagy miért szenved az igaz, miért boldogul a hamis?
– És mi a rövid magyarázat?
– Higgyél magadban, mert én hogy higgyek egy olyanban, aki nem hisz magában. Mint Jób könyvében. Jób jómódú, gazdag ember, felesége, családja, gyerekei vannak, rabszolgája van, vagyona van, mindene van. Aztán egymás után érik a csapások: kirabolják, megölik a gyerekeit, elveszti a rabszolgáját, sóher lesz. Lehet ennél rosszabb? Lehet, ha megbetegszik. Ezért egyik sújtásért sem szidja istent, hisz a csodában és abban, egyszer minden jóra fordul. A bűnöket nem Isten engedelmével követik el. Ember követi el ember ellen. Isten csak megadja a választás lehetőségét, csinálod vagy nem csinálod. Káint is Isten teremtette meg Ábelt is. Káin nem tudta, hogy bűnt követ el azzal, ha megöli Ábelt. Tudod mikor és hogyan keletkezett a bűn? Amikor az ember megalkotta az első törvényt. Mert törvény nélkül nincs bűn sem.
– Lehetnél akár rabbi is?
– Elvégeztem a négy évet, diplomát kaptam, teológiát oktathatnék elméletileg még gyerekeknek is az iskolákban, de ahhoz, hogy rabbi legyek, még sokat kellene tanulnom. Legfőképp be kellene térnem. De nem tértem be. Inkább terjesztem az igét a kukások között. Minden nap szétröhögöm magam rajtuk. Tuskó Hopkins kutya fasza hozzájuk képest, de megértik, befogadják, amit mondok nekik.
Zsinórban négy győzelemmel manapság olimpiai döntős vagy
A szemétégetőnél elválunk, Béla hazamegy. Tizenegytől háromig összedobott egy borsófőzeléket, utána feltette a lábát, megnézett egy-két YouTube-videót. Most már megteheti. Az első házasságából született fia 32 éves, már kirepült, de tartják a kapcsolatot. 1994-ben másodjára is megházasodott, Severin Zsuzsát, a korábbi válogatott tornásznőt vezette oltár elé. Igazi sportházasság az övék, a közös edzéshelyszínek, az Istvánmezei úti sportcsarnok és a tatai edzőtábor fonta szerelmük szálait, de „25 év után végleg kialudt a láng, elfáradt a kapcsolat”. Három éve váltak el, azóta békében, megosztással nevelik a 16 éves fiúkat, aki „birkózik és focizik egyszerre. Előbbibe én vittem bele, utóbbit jobban szereti”. Még Zsuzsa új barátjával is jóban van, mert
nem ellenséget, hanem barátot kell szerezni. Az ellenség jön magától.
Négytől azonban újra dolog van. Béla hetente háromszor edzést tart a kispesti birkózóteremben. Ingyen, barátságból, ebből kiderül az is, nem egy anyagias típus.
„Ha az lennék, akkor nem ezt csinálnám. A kukásállásból élek, hétfőn, szerdán és pénteken szerelemből oktatom a gyerekeket. Nem vitézkedhetek ebből. 19 éves az autóm, még kazettás magnó van benne. A lomozás jelenti az extrát. Ott néha beesik egy-egy komoly dolog” – meséli már az Üllői út mellett, a lakótelep oldalából nyíló, Kispesti Nehézatlétikai Sportiskola önerőből összehozott termének egyik zsámolyán ülve.
Bélát a sportágában a világ legtechnikásabb szabadfogású birkózói között tartják nyilván, aki védhetetlenül kulcsolta dupla Nelsonba az ellenfeleit. Ennek ellenére a magyar Wikipédia nem ismeri, semmi sem jelenik meg róla. Azonban ha a bela nagy wrestler-re keresünk rá, fél tucat nyelven találni bejegyzést
– szól közbe Bóna Csaba, a KNSI vezetőedzője, aki kezdés előtt a kondigépeket gyötri. Béla ennek is elmagyarázza a miértjét.
„Na, figyelj! A kötöttfogás kizárólag Magyarországon és az exszocialista országokban népszerű. Ezzel szemben a szabadfogást az egész világon művelik. A birkózást az előbbi miatt akarják törölni az olimpiáról, utóbbi még Amerikában is az egyik legnépszerűbb iskolai sport, magában is simán megállna a lábán. Abban a látványos szakágban versenyeztem, ahol mindenféle nemzet szembejött, nem csak a keleti blokk. Azt is tudni kell, akkoriban még más rendszer működött, nem egyenes kieséses. Két csoportba osztottak minket, ahonnan az egymás elleni mérkőzések alapján, a csoportok győztesei mérkőzhettek az aranyéremért, a második helyezettek a bronzéremért, míg a harmadikok az ötödik-hatodik helyezésekért. 1984-ben nem mehettünk az olimpiára, mert a pártgyűlésen még a ma ikonként tisztelt párttag élsportolók is leszavazták az indulást. Mondhatnék neveket, kik emelgették lelkesen a kezüket, kik forgatták olyan ügyesen a köpönyeget, hogy a szociban is a húsosfazéknál ültek, és – rendszerváltás ide vagy oda – a mai napig onnan falatoznak.
Szöulban elvertem egy indiait, egy csehszlovákot, majd az 1984-ben olimpiai ezüstérmes amerikai Davist meg egy kanadait is elkaptam. Zsinórban négy győzelemmel manapság már olimpiai döntős vagy.
Aztán az ötödik fordulóra elfogytam, nem bírtam egy törökkel, majd a kétszeres olimpiai bajnok szovjet Beloglazovval végképp nem – azt senki nem tudta megverni az 1988-as olimpián. Harmadik lettem a csoportban, az ötödik helyért szoros meccsen elvert a bolgár Ivanov. Barcelonába éremért mentem ki, a csoportomban tusoltam egy nigériait, majd a mongol elleni meccsen megsérült a térdem – Repka Attila támogatott le a szőnyegről –, nem tudtam elkerülni az operációt. Egy orosz ellen még becsületből kiálltam, hátha, de iszonyatos fájdalmat éltem át, pontra sem maradt esélyem. Szóval pechem volt. Vagy elkerült a szerencse. Nézőpont kérdése.”
A barcelonai olimpia utáni évben Torontóban rendezték a világbajnokságot. 34 évesen oda már nem jutott ki, mert már jóval előtte felhagyott a birkózással.
„A vb előtt itthon, a Sportcsarnokban edzőtáboroztunk. Meg lehetett volna oldani a kajálást a környék tucatnyi étterme bármelyikében, de nem, nekünk a délelőtti kőkemény edzés után, ki tudja miért, a Népligetig, a Fradi étteremig kellett utaznunk, meg onnan vissza. Mindez a pihenés terhére ment. Úgy tudtam, csak a diktatúrában van lázadás, mi meg ekkor már állítólag demokráciában éltünk, ezért gondoltam, rangidősként elmondom a véleményemet a főtitkárnak. A reakció: »Jobb, ha befogod a szádat, mert nem biztos, hogy így kiutazol a vébére.« »Igen?« – feleltem. »Azt hiszed, te döntesz? Egy szart! Ezennel befejeztem, sziasztok!« Otthagytam őket. Ebből született itthon a »Lázadás az edzőtáborban« című cikk.”
Nem a papír a fontos, mert az valagtörlésre sem jó
A „világ legtechnikásabb birkózója” jelző mellett az „örök rebellis” is ráragadt Bélára. „Tudod, van az a mondás, hogy szeretem a seggnyalást, de utálom a seggnyalót, szeretem az árulást, de utálom az árulót. Én nem nyalok senkinek segget, én nem árulkodok. Csinálom a dolgomat, nem okozok másnak fájdalmat, nem kérek, csak adok, ha mást nem, jó szót és mosolyt. Na, az ilyen típust nem szeretik. Machiavellit olvastál? »A fejedelem« vagy »A háború művészete« megvan? Ezekben pontosan körülírja a diktátor jellemvonásait. De kérdem én: milyen demokrácia az, ahol pár évtizede még rabszolgatartás folyt, ahol ma is rabszolgatartás folyik, csak modern, mert éppen melósoknak hívják őket. A szocializmusban is maguk felé fordult a szentek keze. Na, azóta állítólag demokrácia van, de most is ugyanabban a mederben folyik minden. Röhögök az egészen. Figyelj, nekem hivatalosan középfokú dízel villamos-gépszerelő a szakmám. De szakács-cukrásznak, felszolgálónak is tanultam, mert kellett az üzletvezetői papír. Még a magánnyomozóit és az edzőit is megcsináltam a rabbiképző mellett.
Annyi papírom van, hogy csak na, de nem a papír a fontos, mert az valagtörlésre sem jó. A barátság és az összeköttetés, a kapcsolati háló számít csak.
Közben nyílik az ajtó, csicseregve belép a terembe az első tanítvány. Egyből odarohan Bélához, aki azonnal átvált a magasröptű filozófiáról és politikatudományról a jelenbe. „Na, gyere, Vanda, itt lehet hangoskodni!” – üdvözli a kis birkózópalántát, aki egyébként „egy nagyon tehetséges kis szélhámos”.
Az edzésen kiderül, Béla ebben a kis birkózóteremben sem csinál mást, csak önmagát adja. Hol arany szívvel cipőt kötve, hol hangos szóval korholva, de szeretettel oktatja az alsós fiúkat, lányokat. Láthatóan hazatért. A teremben érzi a legjobban magát, ez a közeg motiválja.
„A birkózást követően minden szart túléltem. Könyvet tudnék írni belőle. De hat éve meghúztam magam. Már nem harcolok senkivel, mindenki éljen boldogan. Viszont annyi minden belém szorult az évtizedek alatt, hogy sajnálom nem átadni. Képzeld el, amikor a lakótelepről beesik ide egy kisgyerek. Semmit nem tud. A jobb lábát összekeveri a ballal. Aztán látod, hogy szép lassan fejlődik, még hidalni is megtanul. A jó szó, a tudás mellett tartást adok nekik. Csak élvezem ezeknek a gyerekeknek a mosolyát. Ettől jó a közérzetem.”
