Ha valakire a Terrible Ted, vagyis Szörnyű Ted becenevet aggatják, az ember egy hatalmas, marcona fickót lát maga előtt, akitől valósággal rettegnek az ellenfelei. A hétfőn 93 éves korában elhunyt NHL-legenda, Ted Lindsay viszont mindössze 173 centi és 74 kiló volt fénykorában, amivel a jégmezők lovagjai között szinte aprónak számított, mégis olyan volt, mint egy puskaporos hordó.
„Szerettem a palánk mellett találkozni az ellenfelekkel, mert ott lehetett férfiakat találni. De sokkal több volt a nyuszi, láttam rajtuk, hogy próbálnak kihátrálni az ütközésből. Tudták, hogy ha velem találkoznak, akkor kapnak egyet könyökkel vagy az ütővel. Egy csóró vesztesnek születettem, és aki nem az én csapatomban játszott, azzal szóba sem álltam” – adott ízelítőt Lindsay abból, hogy is ragadt rá a Szörnyű Ted név.
Ted egy gonosz hokis volt, de az a fajta fickó, akit szerettem volna a csapatomban tudni. Bármire hajlandó lett volna, hogy a korongot a hálóba juttassa
– mondta róla a vele a jégen sokszor összetűzésbe keveredő, később a Hírességek Csarnokába is beválasztott bíró, Bill Chadwick.
Robert Blake Theodore Lindsay 1925. július 29-én született a kanadai Ontario tartományban találgató Renfrew városában. Ted apja, Bert a város egyik sztárja volt, mivel ő volt a Renfrew Millionaires hokicsapat kapusa, amely szerepelt az NHL-ben is a liga korai éveiben. Aztán jött a nagy gazdasági világválság, Bert mindenét elvesztette, úgyhogy az apa fogta a feleségét, meg kilenc gyerekét és a költözés mellett döntött, a választása pedig az aranybányáiról ismert Kirkland Lake-re esett. Ted itt szeretett bele a hokiba, a rádióközvetítéseket hallgatva pedig a Detroit Red Wings lett a kedvenc csapata.
Játszott náluk két védő, Jack Stewart és Jimmy Orlando, akik kőkemények voltak és bizony néha a mocskos eszközöktől sem riadtak vissza. Ez a stílus feküdt nekem. És aztán, milyen a sors, végül Detrotiban kötöttem ki, ahol csodálatos karrierem és életem volt.
Lindsay 19 évesen, 1944-ben került a Detroithoz, amelynél 13 szezont húzott le, és tagja volt a klub, valamint az NHL történetének egyik legnagyobb triójának.
Futószalag, csak így hívták a Gordie Howe, Sid Abel, valamint Lindsay által alkotott, és a gólokat, pontokat ipari mennyiségben termelő csatársort, amely abszolút találó név volt az amerikai autógyártás fellegvárának számító Detroitban.
Howe és Lindsay a pályán kívül is nagy barátok voltak, és bár Abel már túl volt pályafutása csúcsán, a két villámgyors szélső mellett ő is újjászületett.
„Azt mondták rólunk, ha bekötnék a szemünket, akkor is megtalálnánk egymást a pályán. Mindig tudtuk látatlanban is, hol helyezkedik a másik” – nyilatkozta Abel.
A Detroit játéka nem volt túl bonyolult, ahogy az egyik szélső elért a félpályához, a túlsó sarokba lőtte a korongot, hogy a palánkról a kapu elé pattanjon vissza, ahol aztán a másik szélső vagy a center érkezett, és mivel akkoriban a kapusok nem korcsolyáztak ki a támadóharmadba belőtt korongokra, így a Red Wings nagy hármasa ellen alaposan megszenvedtek az ellenfelek. Főleg, hogy Lindsay és Howe nem kímélte a védőket, ha kellett, ütköztek velük, de ha ledobta az ellenfél a kesztyűt, akkor a bunyóba is beleálltak.
Két évvel később a Detroit úgy lett bajnok, hogy a rájátszásban a Toronto és a Montreal elleni párharcot is söpréssel, vagyis 4-0-ra nyerte. A Futószalag 24 gólt termelt, miközben a kapuban Terry Sawchuk esélyt sem adott az ellenfeleknek, Howe 86 ponttal lett pontkirály, Lindsay 69-cel lett a második.
Újabb két év elteltével jóval nehezebben jött össze a végső győzelem, a Montreal elleni fináléban hét meccsig gyűrték egymást a felek, majd a hosszabbításban egy furcsa góllal dőlt el minden: Tony Leswick csuklólövését az egyik védő megpróbálta a kesztyűvel lekapni, de csak azt érte el vele, hogy megzavarta a kapusát, és gól lett a nem túl veszedelmes lövésből.
A következő évben ismét a Detroit és a Montreal csatázott a kupáért és megint hét meccs után ünnepelhetett az amerikai csapat, Lindsay a második meccsen négyszer volt eredményes, Howe pedig 12 pontot hozott össze a döntő alatt, ami rekordnak számított.
Az 1956-57-es idényben a Detroit elvérzett ugyan az elődöntőben a Boston ellen, de Lindsaynek nagyon jól ment, 55 gólpasszt osztott ki, amivel a legjobbnak számított a ligában, és 85 pontjánál csak Howe szerzett többet.
Bár a meccsek telt házzal mentek, a korszak sztárjai nem voltak agyonfizetve, évi 25 ezer dollárt kerestek, sokan közülük a nyári holtszezonban munkát vállaltak, hogy ne legyenek anyagi gondjaik.
Lindsay és a Montreal védője, Doug Harvey azon ügyködött, hogy minden játékos számára kiharcolja a minimálbért, és bár a társak kiálltak mellettük, a tulajdonosok túl nagy hatalommal bírtak. A szervezkedés vége az lett, hogy Lindsayt, a Detroit csapatkapitányát lefokozták, és elpasszolták a Chicagónak, de Harvey sem járt jobban, őt a New York Rangershez küldte a Montreal. A Chicago mezében a Toronto ellen debütált, új csapata 1-0-ra nyert a góljával, a vele együtt a Blackhawkshoz küldött Glenn Hall pedig hibátlanul védett a kapuban.
Hogy milyen volt Lindsay első találkozása Chicago-játékosként a régi társakkal? Kezdésnek kegyetlenül odacsapott egyet Howe-nak, aki nem maradt adósa, és pár perccel később leterítette a haverját.
Aztán megkérdeztem tőle, hogy tényleg így akar játszani? Amikor felkászálódott, azt felelte, nem, nem éri meg szétverni a barátságot.
Lindsay közben nem adta fel a harcot, pereskedni kezdett a ligával, végül sikerült elérni, hogy a tulajdonosok és a játékosok képviselői egy asztalhoz üljenek, és peren kívül megegyezzenek egymással. 1958 februárjában kimondták, hogy 7000 dollár lett a minimálbér a ligában, ráadásul 60 százalékkal nőtt a nyugdíjjárulék.
Az NHL-játékosok szövetsége (NHLPA) hivatalosan 1967 nyarán alakult meg, és Lindsay sokáig szélmalomharcnak tűnő küzdelméről 1995-ben film is készült Net Worth címmel, amely Kanadában négy kategóriában is díjat nyert.
Lindsay Chicagóban három szezont húzott le, majd 1960-ban visszavonult, de nem véglegesen, 1964-ben visszatért a Detroithoz, amelynél ekkor korábbi sortársa, Abel volt az edző. A Red Wings megnyerte az alapszakaszt, de az elődöntőben kikapott a Chicagótól. Lindsay így négyszeres bajnokként búcsúzott el, az alapszakaszban 1068 meccsen 851 pontot (379 gól, 472 gólpassz) termelt, de a rájátszásban is lehetett rá számítani, 133 találkozón 96 pontig (47 gól, 49 gólpassz) jutott.
Bár detroiti pályafutását az akkori rettegett igazgató, Jack Adams törte ketté, később Lindsay is kipróbálta magát a vezetőségben szeretett klubjánál, az általa gyakran hangoztatott szlogen az volt, hogy az agresszív hoki visszatért a városba. Beugró edzőként is megpróbálta felrázni az akkoriban a liga egyik legvérszegényebb klubját, de 29 meccsből mindössze ötöt tudott megnyerni.
Amilyen kemény fickó volt a jégen, akkora szíve volt, 2001-ben egy alapítványt hozott létre, amikor egyik barátjának a fiánál autizmust diagnosztizáltak. Az alapítvány azóta 4 millió dollárt gyűjtött össze, és a Michigan állambeli Southfieldben orvosi központot hozott létre, amely fejlődési és tanulási lehetőséget nyújt az autista gyerekek számára.
A Detroit csarnokánál ugyanúgy szobor őrzi az emlékét, mint Howe-ét, és 2010 óta az ő nevét viseli az a díj, amelyet a játékosok szavaznak oda az alapszakaszban a legjobbnak talált társuknak, az előző két idényben az Edmonton zsenije, Conor McDavid lett a győztes.
A hoki a legjobb a sport a világon, nincs párja. Amikor a jégen vagy, nem tudsz elbújni és nem lehet elrejteni semmit. Megmutathatod, mit tudsz, különben kiderül, hogy valójában nincs is semmid
– nyilatkozta 2017-ben. Fogadni mernénk rá, hogy néhány öltözőben kiragasztották a falra ezeket a mondatokat.
Ahogy abban is biztosak vagyunk, hogy az NHL profijai ismerik Ted Lindsay nevét. Ha másért nem, hát azért, mert hála a pályán kívül is kőkemény és harcias Szörnyű Ted 60 éve megvívott csatáinak, ma évi 3 millió dollár a minimálbér a ligában.
