Talán Tom Bradyről sem beszélnénk úgy, mint minden idők legjobb irányítója, ha Adam Vinatieri kihagyja előbb 2002-ben, a St. Louis Rams elleni, majd 2004-ben, a Carolina Panthers elleni Super Bowlt eldöntő mezőnygólkísérletét. Nem tette, a New England Patriots mindkétszer bajnoki címet ünnepelhetett, a sokat bántott, lenézett, megvetett rúgók pedig fellélegezhettek egy kicsit. Más kérdés, hogy a most 45 éves, még mindig aktív Vinatieri egyedülálló tehetség – sőt posztján az NFL történetének legjobbja –, ergo nem nagyon érdemes a többiekkel egy polcra tenni.
Pedig nagyon komoly munka van egy megbízható rúgó mögött. Nem nagyok, nem erősek, mondhatni átlagosak. Ahhoz, hogy huzamosabb időre megragadjanak, nem is fizikálisan, inkább mentálisan kell különösen élesnek lenni. Egy-egy megingás meccsekbe, bajnokságokba, karrierekbe kerülhet, ez pedig abban a ligában, ahol az üzlet az első, megbocsáthatatlan bűn.
Minderre csak rátesz egy lapáttal, hogy az NFL sem tett túl sokat azért a múltban, hogy a rúgókat komolyan vegyék. A sportág történetének legnagyobbjait tömörítő Halhatatlanok Csarnokába például csak kettő, a legendás Jan Stenerud és Morten Anderson került beiktatásra. Csakhogy érezzük: a két játékos 26 év különbséggel került be, a köztes években bárhogy próbálkoztak, nem találtak egyetlen játékost sem, aki szerintük méltó lett volna az elismerésre.
A jelen sem sokkal fényesebb. Sokan már arról suttognak, hogy néhány éven belül akár meg is szűnhet a poszt, és aki követi az eseményeket, annak feltűnhetett, hogy az NFL szabálymódosításai is mintha ezt vetítenék előre.
Mindenki rúgó akar lenni – kivéve vasárnap
Mielőtt nagyon megsajnálnánk őket jelentsük ki; nem olyan rossz munka ám a rúgóké. A legjobbak dollárban milliomosok, forintban milliárdosok, de a közepes játékosoknak is leesik egy kevéske, amiből boldogan meg lehet élni – az NFL-es minimálbér nagyjából 480 ezer és egymillió dollár között van. Idáig eljutni viszont csak komoly munka és szerencse árán lehet. Aki szeretne profinak állni, annak már gimnáziumban bizonyítania kell, hogy az egyetemek egyáltalán elgondolkozzanak rajta. Az egyetemen aztán bekerül a darálóba, ott már minden edzésen és meccsen bizonyítani kell, ha nem megy, jön helyette ezer másik.
És még így is csak a játékosok nagyon kis százalékának van esélye a legjobbak közé kerülnie – ha csak a rúgókat vesszük, az NFL-ben mindösszesen 32 pozíció van. A csapatok az 53-as keretek kialakításakor egyetlen kickert neveznek, a többieknek, akik nem adják fel, marad az egyéni edzés, illetve az idegőrlő várakozás.
A rúgók magasan képzett, művelt, a csapatból fejben egyértelműen felfelé kilógó, az extrém stresszes helyzeteket általában az átlagnál jobban kezelő emberek. Messziről úgy tűnhet, hogy egyszerű a helyzetük, hiszen míg a támadók és a védők nettó 60 percen keresztül gyűrik egymást, addig nekik meccsenként csak pár alkalom – előfordul nem egyszer, hogy nulla –, egy-egy perces figyelem jut, amíg elrúgják a földről a kapu felé a labdát. Ha ezt gondoljuk, óriásit tévedünk.
Az egyetemes sport egyik legkeményebb munkája az övék, általában csak akkor kerülnek be a hírekbe, ha rontanak. Ahhoz, hogy ezt valaki kezelni tudja, komoly erőre van szükség. Nem elég a kiváló fizikai állapot és a megfelelő motiváció, a rúgónak minden pillanatban képesnek kell lennie kordában tartania az érzelmeit, sőt a döntő helyzetekben lényegében nyugalmi állapotba kell kerülnie. Ha nem megfelelő a koncentráció, akkor már azelőtt eldől minden, hogy a pályára lépne. Remegő térdekkel gólt lőni még embernek nem sikerült.
Amikor az öltözőben csak úgy odadobták nekünk, hogy milyen könnyű életünk van, csak lazulunk az edzéseken, akkor én erre azt mondtam, persze, mindenki rúgó szeretne lenni, kivéve vasárnaponként
– mondta a Bleacher Reportnak a kétszeres Super Bowl-győztes rúgó, Lawrence Tynes.
Egy másik korábbi profi pedig azt mondja, a szurkolók nem tekintik sportolónak a rúgót, pedig nem véletlen, hogy a csapaton belül komoly respektjük van. A rúgó, ha nyer a csapat, hős, ha veszít, akkor örökös bűnbak. Vannak, akik szeretik az ezzel járó kihívásokat, vannak, akiket maga alá temet a nyomás. És vannak, akik ezért élnek.
Könnyű célpontok vagyunk, de nincs ezzel semmi baj, erre jelentkeztünk, ezt vállaltuk. Lehet, hogy csak egyszer-kétszer kerülünk fel a pályára, de azonnal megváltoztathatjuk a játék kimenetelét, tudjuk, mi a dolgunk.
Drámát akarunk
Az amerikai sportmodell alappillére a látvány, illetve a drámai végkifejlet. Hatványozottan igaz ez az NFL-re, ahol mindent megpróbálnak megtenni azért, hogy még intenzívebb, még izgalmasabb legyen a játék.
Ennek fényében nem meglepő, hogy 2015-ben egy, a rúgók életét megnehezítő döntést hoztak: megunták, hogy a touchdownok utáni extrapont-kísérletet kis túlzással bárki erőlködés nélkül bevágta 17 yardról (15,54 méter), ezért húztak egyet, és immár 33 yardról (30,17 méter) kell értékesíteni az egypontost. Nem tűnik drasztikus váltásnak, leírva nagyon egyszerűen hangzik, de nem az.
A módszer bevált, az addigi 98-99 százalékos hatékonyság 90-92 százalékra esett vissza, sokkal többet hibáznak kulcsszituációban. A lábakban maradt egy-egy pontok pedig sokszor nagyon hiányoznak a végén, így adott a drámai végkifejlet – erről most Mason Crosby, a Green Bay Packers veterán rúgója tudna mesélni, aki a negyedik fordulóban ötször is mellé lőtt, csapata pedig természetesen ki is kapott.
Megmondom, miért hozták ezt az új szabályt: azt akarják, hogy többet hibázzunk. Nem tudom, hogy ez kinek az ötlete volt, de bevált. Én nem örülök ennek, mert nem értem, hogy ki szeret embereket hibázni látni
– mondta a változások bevezetésekor az akkor a Cincinnati Bengals, jelenleg az Oakland Raiders tapasztalt rúgója, Mike Nugent. A szakma megosztott a kérdésben. Három év alatt hozzá lehetett már szokni a követelményekhez, és valóban izgalmasabb lett a játék.
Ha az emberek kenyeret és cirkuszt akarnak, és még hajlandóak fizetni is érte, megkapják. Hogy emiatt hány ember veszíti el a megélhetését, másodlagos.
Amúgy is, mit hisztiznek, csak be kell rúgni a kapuba azt a nyamvadt labdát, nem?
