A rendszerváltás évében, azon a nyáron, amikor Kádár elvtárs meghalt, a szüleim elvittek Amerikába. Ott láttam először pankrációt a tévében, 14 éves fejjel, hippiségem kezdeti stádiumában; és el is hittem, hogy ez valami véres, brutális baromság, de apu megnyugtatott:
Csak megjátsszák magukat.
Így is könyveltem el magamban: pankráció = bohóckodás, ezért is volt fura, hogy amikor sétáltam a WWE Live eseményre az Aréna bejáratához, mindenütt morc, szigorú arcú, komoly embereket láttam, olyan volt,
Valójában a WWE (World Wrestling Entertainment) pankráció show-jára készülünk, világhírű profi birkózók látványos showműsorára (legalábbis ezt ígérték a szervezők).
A szektoromba érve már minden a helyére kerül: a kivetítőn épp a minden idők legkacagtatóbb WWE-jeleneteiből összeálltott bakiparádé megy, mindenki mosolyog, szóval, akkor mégis röhögni fogunk, jól van.
Persze, hogy nem üti meg!
Befut szakkommentátorunk, a hazai bajnokság (HCW) online magazinjainak műsorvezetője, az Underground házigazdája és ringspeakere, Pécz Pál, vagy ahogy a szakmában hívják, Sitgan Pali, neki köszönhetem, hogy a nagyon hülye laikusból egy este alatt sima laikussá válok, és ő segít abban is, hogy értelmezni tudjam a látottakat.
Először is tisztába tesszük a fogalmakat: Sitgan elmondja, hogy ezt, amit ma látunk az Arénában, csak Magyarországon hívják – tévesen – pankrációnak, holott ez valójában pro wrestling, avagy profi birkózás néven fut (mindenesetre a pankrációt most szinonimaként fogjuk mi is használni, csakis a szóismétlések elkerülése végett).
Sitgan szerint tipikusan magyar probléma, hogy mi mindig meg akarjuk fejteni a dolgokat, a világon sehol nem törődnek azzal, hogy ez az egész csak színjáték:
Hallom én is mindig ezeket a beszólogatásokat, hogy hú, direkt melléütött, csak kamuzik, hú! Hát persze, hogy melléüt! Hát senki nem akarja eszméletlenre verni a másikat! De ezt a világon mindenhol fel tudják fogni úgy, hogy ez színház. Ez olyan, mintha ülnék a tévé előtt, nézném az Amerikai Ninja kettőt, és pampognék, hogy á, ez csak meg van játszva, nem is ütötte meg igazából. Persze, hogy nem üti meg, viszont kurva látványos.
A szakértő elmondása szerint az okos rajongók pontosan tudják, hogy a meccsek profin kitalált koreográfia szerint zajlanak, ahol az utolsó ütés, rúgás is ki van találva, de így is van bennük improvizáció. A fő, hogy látványos legyen a küzdelem.
Ha annyira rohadék
A másik kérdés, ami már előre nagyon izgatott: a jó és rossz szereplők. A hozzám hasonló laikusoknak ugyanis újdonság lehet, hogy a ringbe lépő karakterek lehetnek heelek (gonosz) vagy face-ek (jók). A profi közönség tökéletesen tisztában is van ezzel: már a bevonulásnál pfújolnak az egyik birkózó(csapat)nak, és éljenzik a másikat.
Nagyon komoly karakterépítés van e mögött. Pont ezért is vannak a heti tévéműsorok, amik nemcsak a meccsekről szólnak, hanem mennek közben a sztorik, mint egy szappanoperában. Ez a pro wrestling lényege, a sztori elmesélése, hogy miért kerülnek egymással szembe az egyes szereplők.
Tévedünk azonban, ha azt hisszük, hogy csak a jókat ajnározza a közönség.
Lehet egy negatív figurát is szeretni, például ha annyira rohadék, ha annyira jól hozza a szemét karaktert.
Faggatnám még Sitgant, de kezdődik a buli. Maximum félházas az esemény, nem reprezentatív (hasraütés-alapú) felmérésem szerint a nézők 80 százaléka férfi.
Jön az első meccs, három páros verekszik meg egymással. Vonulnak be a csapatok, először a The New Day, három viccesen öltözött fekete srác, az egyik egy harsonával a kezében.
Ők ilyen vidám brigád. Úgy rúgják szét az ember seggét, hogy közben viccesek
– szakkommentál Pali. Aztán érkezik a The Usos, azaz az Uso-testvérek eggyel komolyabb külsővel és zenével, majd a harmadik fél (igen, ez egy képzavar), a Bludgeon brothers bevonulása következik szomorú metálzenére, róluk ezt tudjuk meg:
Ők horrorfigurák. Nem viccelődnek.
És elkezdik egymást gyepálni, majd végül a horrorfigurák, Harper és Rowan nyerik az összecsapást.
Következik Sin Cara és Shelton Benjamin összecsapása; utóbbi egy színes bőrű srác, a közönség soraiban néhány fős csoport erre reagálva
ó-ó, Fekete Pákó
énekléssel szórakoztatja magát, mekkora poén, de tényleg; a főhős szerencsére nem érti, és nem is fordítják le neki. Viszont megnyeri a meccset.
Női meccs jön, a menő neon szettben és világítós cipőben érkező Naomi és japán társa, Asuka egy háromfős alakulattal (az Iconics, azaz Billie Kay és Peyton Royce valamint Lana) áll ki. Az Iconics duója azzal lép a színpadra, hogy ma reggel kapták meg az e-mailt, amiből kiderült, hogy meg vannak hívva a brit királyi esküvőre, bibibí, más meg nincs meghívva. Ezen bizonyára mindenki jól felhúzta magát, mindenesetre Naomi és Asuka elpáholja ellenfeleit, közben a magyar közönség professzionális része az
Az este legerősebb pillanataihoz értünk, jön a nagy visszatérő, Daniel Bryan, és az Arénában pár percig tényleg ütős a hangulat. Tag team, azaz több résztvevős meccsen Bryan mellé Perfect 10 érkezik, az ellenfél pedig The Miz és Big Cass. Még a mögöttem amúgy csöndben ülő egyetemista lányok is végig visították a találkozót, Bryan rajongóinak Yes, Yes! skandálása pedig végre hozott egy kis libabőrt, hallgassák csak:
…és amikor a kevésbé szimpatikus ellenfelek voltak fölényben (a jók vs. gonoszak harcára még visszatérünk), akkor pedig
Aaasshole, aaasshole!
kiabálással segglyukazták le őket a jó oldalra álló magyar nézők.
A közönség tombol, minden ütésnél Yes-t harsog, Bryan még hergeli is a nézőket. Az arénák, a gladiátorok világa ugrik be, Pali bólint, hogy nem mondok hülyeséget:
Persze, mert ez cirkusz. Érzelmeket kell, hogy közvetítsen, magával kell, hogy ragadjon. Fontos, hogy a végén a néző vagy nagyon örüljön vagy nagyon csalódott legyen.
A jó magához tér és kivégzi a gonoszt
Amihez még hasonlítható szerinte, az a zene (ami nem túl meglepő, lévén, hogy Sitgan a Pozitív nevű reggae-zenekar frontembere is):
Megvan ennek is a ritmikája, és ahogy egy dal is felépül egy intróból, verzékből és refrénekből, úgy a pro-wrestling meccsnek is megvan a pontos menete. Mondjuk, a face az elején felülkerekedik a heelen, de a heel valami nagyon mocskos csalás révén visszavág, és elfenekeli a face-t, aztán, amikor már semmi esélyt nem látsz, a jó magához tér és kivégzi a gonoszt.
Ezek persze csak a meccseket érintő fordulatok, hiszen az igazi nagy csavarokat a többmilliós közönségű tévéműsorokra és az év kiemelt eseményeire tartogatják a sztárok. Az év legnagyobb bulija a Wrestlemania, ott például mindig bejelentenek egy nagy visszatérést vagy egy búcsút.
Egy ilyen budapesti haknin inkább csak bézik programot mutatnak be, a nagy fordulatok sosem ilyenkor történnek, ez percről-percre ugyanaz a műsor, amit a turné többi állomásán is bemutatnak.
Szünet következik, majd pedig – a rajongói pólók száma alapján sokak által kedvelt – bolgár Rusev és Jeff Hardy mérkőzik meg „az amerikai bajnoki címért”, utóbbi megvédi előbbitől. A bolgár népszerűségére vonatkozó megérzésemet a szakértő is megerősíti:
Rusev tipikus heel-karakter, viszont imádják, mert nagyon látványos figura. Pont olyan, mint amilyennek elképzelsz egy pankrátort: egy nagy bolgár vadállat.
Női mérkőzés következik a kellemes punkzenére bevonuló Becky Lynch és közepesen bájos ellenfele, Carmella között. A lányok mögöttem egyre jobban belelendülnek a biztatásba:
Tépd ki a haját, csicska! Kill her! Finish her,
de a végeredményről lemaradtam, mivel egy óvatlan rúgással pár sorral lejjebb küldtem a poharas ásványvizemet, és próbáltam a sötétben tájékozódni, hogy kit áztattam el, és mennyire. Sitgan szerencsére figyelt, megtudom, hogy a bíró diszkvalifikálta Carmellát, de a bajnoki öv nem cserélt gazdát, mert azt csak két vállra fektetéssel vagy feladásra kényszerítéssel lehet elvenni. Carmella maradt a SmackDown női bajnok. Gratulálunk.
Már csak a főesemény van hátra, ami a legnagyobb sztár, AJ Styles és japán ellenfele, Shinsuke Nakamura közti WWE Bajnoki Mérkőzés lett volna, ám végül egy hatos csatát láthatunk, az egyik oldalon AJ Styles, Luke Gallows és Karl Anderson, velük szemben Shinsuke Nakamura és a The Bar (Sheamus és Cesaro).
AJ Styles nyilván nem szenvedhetett vereséget. Ünneplés.
A rosszakat elpicsázzák
Vége. Próbálom emésztgetni a látottakat. Az első, ami eszembe jut, hogy a szereplők rettenetesen ki vannak találva. Sitgan elmondja, hogy minden egyes birkózó tökéletesen néz ki, minden fiú pont annyira kockás hasú és szakállas, minden csaj pont annyira szexi, amennyire kell. A srácok kigyúrtak, már-már testépítő-szintet ütnek meg.
Legalábbis azok, akiknek nem az a szerepük, hogy nagyok, szőrösek és rondák legyenek, mert náluk nem lenne szerencsés, ha jól néznének ki.
Szakkommentátorunk elmondja, hogy az efféle haknikon ki kell szolgálni a hozzá nem értő közönséget is
márpedig ők azt akarják látni, hogy a rosszakat elpicsázzák.
Egyre inkább összeáll bennem a kép; ez tényleg egy hatalmas szappanopera. Pali elmondása szerint komoly írói stábbal dolgozik a WWE, egy teljes team foglalkozik a forgatókönyv folyamatos alakításával. Ők is hatással vannak az egyes pankrátorok (bár nevezhetjük őket karaktereknek is) jellemfejlődésére, persze akadnak kivételek is:
Ott van például Shinsuke Nakamura, aki őrült nagy sztár volt Japánban, alig tudták elrángatni onnan. Na, neki már szinte kész volt a figurája, rajta alig kellett dolgozni. De vegyünk egy 18 éves holland gyereket, akit felfedeznek egy try out-on (tehetségkutatón – a szerk.), ő lehet, hogy nagyon tehetséges, de az biztos, hogy neki még ki kell találni egy karaktert, ami még nincs.
Sitgan szerint egyébként ebben nagyon erős a magyar szcéna.
Európa-szerte nincs ilyen színes roster, mint nálunk, a HCW-ben. A pszichopatától a Mad Max-karakteren és a gyíkemberen át a stempunkig nagyon változatos a mezőny. Mindenki megtalálhatja azt, aki neki szimpatikus.
A szigorú arcú nézők közben rég hazamentek, én meg – mint egy jobb sportműsor végén – megkérem szakkommentátorunkat, hogy elemezzük ki a látottakat.
Jó kis show volt, de ahogy beszéltük a kollégákkal, inkább amolyan soft-core pornó. Kicsit éreztem a sztárokon, hogy nem akarják széthajtani magukat, tartalékolnak a holnapi élő tévéműsorukra, éjszaka indulnak is tovább Londonba. Ettől függetlenül megadták azt, amit kell. Tényleg olyan neveket hoztak, akikre kíváncsiak is az emberek, jó műsort hoztak össze. Daniel Bryan visszatérése például óriási szám volt, látszott is, hogy imádja a közönség.
Rákérdeztem, hogy mi volt a legnagyobb különbség az arénás show és egy átlagos magyar esemény között, Pali nem magyarázta túl:
A költségvetés.
Sitgan szerint egyébként a magyarok nagyon ügyesek, minőségben, birkózók terén nálunk sem lenne gond, és
ha lenne rá pénz, akkor nálunk is lehetne méregdrága LED-fal, ilyen fény- és hangtechnika. Persze van nálunk is, csak nincs rá akkora keret, mint egy amerikai show esetében. Márpedig itt a lényeg a látványosság.
