Olvasom Müller Péter Szeretetkönyvét. Van benne egy fejezet a vadlovak betöréséről, ami olyan pontosan szól arról, amit gondolok, amit éreztem, hogy muszáj leírnom. Nézzük először az írást, és aztán, csak azután mindazt, ami visszhangzik általa bennem.
A történet lényege Müller Péter szerint, hogy ez az a mód, ahogy barátságot köthetsz a saját lelkeddel. Ez az alapja annak, hogy szeresd magadat, és ennek kapcsán leszel képes bárki mást is szeretni majd.
Amikor először olvastam ezt a részt, azt gondoltam: igen, ez bizonyára így van, igaz lehet ebben a relációban is, de bennem olyan nagyon azt az érzést keltette, amit versenyzőként éreztem az edzőmmel kapcsolatban, hogy azonnal át kellett mennem Anyuhoz, felolvasni neki ezt a fejezetet.
Edző és versenyző
Akkor már évek hosszú, hosszú évek óta „csak” az Anyukámként működött. Azt írtam, életünk legboldogabb tizenkét éve volt az az időszak, amikor az edzőm is volt, nemcsak a Mamám.
Mint oly sokszor az életben, azt gondoltam, miért nem kérdeznek meg engem, legalább engem, aki nevezetesen az érintett fél voltam, hogy hogyan volt ez szerintem valójában?
Miért, hogy valaki vagy valakik biztosan tudják, hogy mi és hogyan van, anélkül, hogy akárcsak egyszer is lejöttek volna megnézni egy edzést.
Miért, hogy véleménye van, anélkül, hogy bárkit az érintettek közül meghallgatott volna, mondjuk nevezetesen engem, aki állítólag elszenvedője voltam Édesanyám minden „szadizmusának”.
Viszonylag erőteljes igazságérzettel áldott vagy vert meg a sors. Azt még csak-csak elviseltem, ha engem bántanak, na jó, azt se könnyen, de ha bárki a szeretteimet bántja, akkor leereszkedik a vörös köd. Márpedig Anyu erőteljesen egyike azoknak, akiket szeretek.
Nézzük hát a leírást
Nem kis feladatra vállalkozol, ha a lelkeddel barátságot akarsz kötni. Hasonlít ez a musztáng befogásához és megszelídítéséhez, melyről csodálatos vallomást olvastam észak-amerikai préri indiánoktól. A vadlovakkal ugyanis nem lehet barátságot kötni. Nem akarnak. Nagyon nem akarnak. A végső lázadás határáig nem akarnak. Rettegnek tőle. Vadul menekülnek előle. Meg kell tanítani őket – így mondják – a jót akarni.
És itt álljunk is meg mindjárt néhány szóra. Hogy is van ez egy gyerekkel, hogy is van ez akkor, amikor bármi jóra rá akarod venni a gyerekedet? Hát persze, hogy nem akarja, nagyon nem akarja, mert játszani akar, szabad lenni a pillanatban. Mert nem arra van beállítódva, hogy éppen nekiveselkedjen, és megtegyen mindent egy távoli cél érdekében.
De jót teszel-e vele, ha ezt hagyod, ha nem tanítod meg mindarra, amire engem az Édesanyám megtanított? Szerintem biztosan nem. Mert arra, hogy akard a jót, bizony meg kell tanítsanak. És akkor menjünk tovább:
Az indiánok – akik úgy ismerik az állatok lelkét, mint a sajátjukat – azt mondják, nem »betörni« kell a vadlovakat, ahogy azt a nyugati emberektől, elsősorban a cowboyoktól látták, hanem meggyőzni őket arról, hogy a szelídség az ő igazi boldog természetük.
Hogy is van csak, hogy úgy ismer, mint saját magát, hát persze, hiszen a lánya vagyok, és mellé tudja azt is, mit is érezhetnek a vadlovak, mert Ő maga is az volt valaha, hiszen úszott, Őt is valaki rávette az alapvető veleszületett szelídségre, az edzője… Menjünk tovább, mert hidd el, ez egyre jobb lesz.
Ehhez szeretet kell, melyet az állat tévedhetetlenül megérez
… hát igen és megint csak igen, érzi ezt minden versenyző, aki hisz az edzőjében, és itt vagyok én, akinek ez az edző ráadásul még az édesanyja is.
És még tovább
A szeretetnek pedig – így mondják az indiánok – kétféle ereje van: Az egyik az erély. A másik a gyengédség. Ha ez a kettő megvan az indiánban, lova s a véle való kapcsolata harmonikus lesz.
Igen, igen, miképpen és pont ekképpen edző és tanítványa között. És a folytatás is olyan, amit megéltem, átéltem, oly ismerős, olyan igaz, és ettől hiteles és egyben megrázó is. Figyeld csak:
Először kipányvázzák a vadlovat, s az így keményen őrzött állatot a harcos lassan közelíti meg. »Lónyelven« beszél hozzá. Hogy mit mond ilyenkor, kettőjük titka, csak annyit hallani belőle hogy hóóó… hóóó… hóóó. A gondolat a lényeg, nem a szó.
Igen: tényleg az a lényeg, mert kívülről csak azt hallani, ötször 200 méter, vagy 5000 pillangó hármas levegővel, mégis, mindez mást jelent.
Hóóó…hóóó… hóóóó – mondja az indián mély torokhangon – hóóó… hóóó. Embernyelven ez nem jelent semmit. Nincs értelme. De a ló érti.
Amikor a ló lassan megnyugszik, a harcos vékony bőrszíjat kanyarít az orra, a nyaka, a füle köré, és ezt roppant erősen tartja. Innen kezdve az állattól függ, hogy laza vagy feszül. Ha ellenszegül, feszül, ha odaadó, laza.
És valóban van egy pont az edző és versenyző kapcsolatában, amikor teljesen megbízol már az edződben. Minden az ő kezében van. És elhiszed, hogy mindaz, amit meg kell tenned, a te érdeked.
Ha még ez a valaki éppen az anyád is, akkor látod, vagy inkább érzed, hogy amikor szigorú, és azt mondja, még erősebben, még kevesebb levegővel, jobban fáj neki, mint neked. A lelke fáj, de tudja, „érted haragszom, nem ellened”. És ezt tudod te is.
És ha tovább megyünk az írásban
Ez a szeretet az erély nyelvén. Te döntesz, nem én! – üzeni. Ha lázadsz, fáj, ha megadó vagy, jó lesz neked. Az erély nem tévesztendő össze az erőszakkal. Az erőszak rabszolgákat csinál, az erély társakat, barátokat nevel. Az erőszak lealjasít, az erély a megnemesítés eszköze. A ló érti ezt… Mi nem. Mi azt hisszük, a szeretet lágy, puha. Mindent megengedő. És gyenge. Tévedés. Ez csak az egyik oldala. A másik – amit nem ismerünk – az erő. A szeretet ereje. Ez legyőzhetetlen, és nagyon kemény lehet.
Igen, a ló és minden nagy versenyző érti ezt. És hálás ezért. Hogy viszik, vezetik, alárendelnek mindent az ő sikerének. Edző és versenyző egy akarattal, egy cél felé halad.
Olyan kötelék ez, amit nem érthetsz meg józan ésszel, csak átélheted, ha olyan szerencsés vagy, hogy megadatik. Edző és versenyző csak úgy magában is életre szóló közösség, akkor is, ha később elsodródnak egymás mellől, mert az élet már csak ilyen, nem ad lehetőséget mindezt egész életünkben művelni.
Kiöregszel, másfelé visz a sorsod, de a kapcsolat nem szakad meg. Lelki értelemben biztosan nem. Még akkor sem, ha egyébként idegenek vagytok… és akkor itt vagyok én, a kiválasztottak közül is a legszerencsésebbek egyike, hiszen nekem mindez a mamám. Hogy is szakadhatnánk el egymástól.
De nézzük még tovább, mert még mindig nincs vége
Innen kezdve már nem kell pányva – a ló az ember kezében van. Ezután végigsimogatja a remegő paripa fejét homlokától az orráig. Az orránál hosszan tartja a kezét, hogy a szagához hozzászokjon. Aztán a bal oldalát simítja végig. Majd a jobb oldalát. Majd lassan a lábait – vagyis a legveszélyesebb részét. A máskor vadul rugdalózó lábak simítása a döntő: a ló érzi, nem félnek tőle. Nem bánthatsz, mert szeretlek – üzeni ilyenkor az ember tenyere.
A legerősebb edzés, a legnagyobb légszomj idején is tudtam, mindez azért van, mert szeret az edzőm, és azért találja ki mindezeket a feladatokat, hogy a megmérettetésnél jobb legyek az összes többinél.
Nincs versenyző, akinek az jut ilyenkor eszébe, ez szadizmus, ez kegyetlen, mert nem is az. Ez a feladat része, és mi, lovak, ezt tudomásul vesszük. Hogy kívülről mi látszik, olyan mindegy. Amit viszont megélsz belülről, az mámorító érzés, és nem elsősorban azért, mert éppen oxigénadósságban vagy.
Összetartozás, azt hiszem, ez a legmegfelelőbb kifejezés. Hogy van egy ember, akinek ugyanolyan fontos a sikerem, mint nekem. És legjobb tudásával, minden akaratával engem segít. Tökéletes az összhang, nincsenek rések a pajzson, és kétségek sem a lelkedben. Mondom, varázslat, és akkor ráadásul… ha mindezt az édesanyádtól kapod, az még ennél is többet ad.
Aztán lassan ráfekszik a ló hátára az indián. Kezdetben csak úgy, hogy a lába még a földet éri, aztán lassan, egészen lassan följebb-följebb kúszik. Végül elfoglalja a helyét a ló hátán. Ekkor már uralja a lovat, aki gazdájának hűséges társa lesz. És azt mondja néma gondolatával: »Ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd gazdám. Rád tettem mindent, te döntesz, és levetted a terheket rólam. Megbízom benned, lehet jobban, mint magamban, hiszen te értesz a dolgokhoz, nekem csak meg kell csinálnom mindet. Olyan sima és egyszerű, mint azután soha semmi az életben.
De még mindig nem vagyunk készen:
Ha csak az erély működik, az ostor és a pányva, a lóból eltűnik ugyan a vadság, de sohasem lesz szabad. Rabszolga ló lesz belőle. Dacos, törött lelkű, rosszkedvű, sebzett riadt lény. Nem barát, akivel beszélgetni lehet, hanem örömtelen jobbágy, lelketlen robotgép.
Édes istenem, de gyönyörű. Hiszen épp erről van szó, hogy mindazok, akik kritizálták édesanyámat, eleve ezt tételezték fel kettőnk kapcsolatáról. , Hát minden voltam, csak örömtelen jobbágy, lelketlen robotgép nem. Barát voltam, úgy éreztem, a legjobb barát, akivel ráadásul minden meg lett beszélve. És még mindig nincs vége:
Ha pedig csak a gyengédség neveli, az állat uralhatatlan marad. Önfejű és fékezhetetlen. Az történik, amit ő akar, és visszaél a jósággal. Azt is mondják még, ha az indiánból bármelyik erő hiányzik, akár a gyengédség, akár az erély, azt jelenti, hogy nem tud szeretni igazán. És ezt a ló nemcsak »érzi«, hanem tudja is.
És tudják az edzők, és a versenyzők is. Nemcsak érzik, valóban tudják is. A lovak többet tudnak a szeretetről mint mi – mondják az indiánok.
Csak nem tudnak könyvet írni róla. De Müller Péter mindenképpen tud, akitől engedélyt kértem, hogy felhasználjam az általa leírtakat.
És tudta, tudja és megtanította nekem az édesanyám is. Abban a varázslatos tizenkét évben így éltünk. Ezen vonal mentén. Olyan kötelékben, olyan közösségben, amihez sajnos, a későbbiekben másokat is mértem.
Rezdülésekből értettük, éreztük egymást. Így dolgozni, és eredményesnek lenni, több volt, mint az edző és a versenyző viszonya, bár annak se lett volna kevés, de a mi kapcsolatunkat még tovább mélyítette és árnyalta az is, hogy egyben a lánya is voltam.
Később voltak, mint már írtam, voltak természetesen vitáink, nézeteltéréseink, sőt néha komolyan össze is balhéztunk. Olykor szóra sem érdemes apróságokon akár. Ha van olyan, és miért éppen ilyen ne lenne, hogy mit csinálnál ugyanúgy az életedben, ha újrakezdhetnéd, egészen biztosan azt kérném, hogy újból Anyu legyen az edzőm. Meg persze a mamám is.
Azt hihetnéd, micsoda fura gondolkodás, hogy az egyik parancsol, és a másik szolgál. Az egyik fönt van, s aki lent van, mindig a felsőbb akaratát teljesíti. Milyen barátság, milyen kapcsolat ez? Nem elnyomás? Hol van itt a szabadság? Hol van az egyenlőség? – így szólnak
Müller Péter kérdései is a témáról. És tágul a horizont. A fejnek vezetnie kell a testet, a fényesnek a homályost, a szellemnek a lelket. És sohasem a lenti szolgál, hanem mindig az, aki fönt van! Ahogy egy érett lelkű anya szolgálja a gyerekét, ahogy egy mester a tanítványát, értük él, és akár fel is áldozza magát.
Nincs ebben semmi pátosz, bár a szavak nagyon patetikusak. Az élet ennél sokkal vidámabb és egyszerűbb volt. Mert nagyon jó volt, de egészen biztosan nem én voltam az áldozat. Anyám megtanított, azt gondolom, a sport által minden fontos dologra, aminek hatása ma is érezhető.
Köszönöm Édesanyám!
