Pásztory Dóra, Magyarország kétszeres paralimpiai bajnoka kifejtette véleményét a manapság fennálló egyenlőtlenségről sport és parasport között.
Próbáltam megérteni, felfogni, hogy azok a döntéshozók, akik szerint az olimpiai jutalmak felét éri a paralimpiai teljesítmény, mit látnak… vagy mit nem látnak, amit én nyilvánvalónak tartok. Ők tényleg nem látják ezeket az emberfeletti, fizikai törvényszerűségeket meghazudtoló teljesítményeket? Miként lehet, hogy nincs rájuk hatással? Lehet, hogy nem is nézik, csak leülnek egy tárgyalóasztalhoz, és döntéseket hoznak különböző számok alapján?
-írta a wmn.hu-n Athén és Sydney bajnoka, majd így folytatta:
Olvastam egy interjút dr. Szabó Tündével, aki jelenleg a sportért felelős szakállamtitkár, ott ezt mondta: „szakmai hiba összehasonlítani a paralimpiát az olimpiával, hiszen míg az olimpián 205 ország, 11544 sportolója 306 aranyéremért küzd, addig a paralimpián 178 ország 4350 sportolója 526 aranyéremért”.
Ezek szerint a résztvevők száma és a megnyerhető aranyérmek tekintetében kellene összemérni az eredményeket? Hosszú Katinka több jutalmat érdemelne, mint Kozák Danuta, mert úszásban sokkal több ország és versenyző érdekelt, mint a kajakban? Ám Katinka több számban is nyerhet. Akkor miként lehet őt egy lapra helyezni egy cselgáncsozóval vagy ökölvívóval, akinek egy súlycsoportja van, egyetlen megnyerhető aranyéremmel… ?
Nincs olyan matematikai képlet, arányszám vagy érték, ami alapján rangsorolni lehetne a sikert, a sportteljesítményt. Egyszerűen összehasonlíthatatlan.
A világ tele van egyenlőtlenséggel, mi mégis az egyenlőségért küzdünk. Én például a sport területén, mert azt gondolom, az emberiség egyik mentőöve lehet.
A 2000-es év parasportolója Magyarország vezetőit is kemény kritikával illette:
A magyar államnak mit jelent ez a különbségtétel? Mi az üzenete annak, hogy a londoni jutalmakhoz képest is csökkent az arány? Hogy nem szimplán kevesebbet ér a szemükben a fogyatékos ember, hanem egyre kevesebbet? Vajon ez hogy fér bele a 2024-es olimpiai kampányba? Ott is csak 50 százalékos idő és anyagi ráfordítással rendeznék meg a paralimpiát? Ha ez a döntés születik a fogyatékossággal élők leglátványosabb tagjaival kapcsolatban, akkor miben reménykedhetnek azok, akik szinte láthatatlanok? Honnan tudják, milyen értéke van egy ilyen sikernek, ha sosem látták, sosem tapasztalták meg? Az olimpiát nagyon jól ismerik, ott tobzódik boldog-boldogtalan akkreditációval a nyakában. Hány állami vezető ment ki a paralimpiára, hogy megnézze: valóban ötven százalékos teljesítményt nyújtanak-e azok a versenyzők? Hol háborgok, hol beletörődöm abba, hogy tényleg ez az uralkodó szemlélet: nincs egyenlőség. Hol vívódik bennem a kettősség, hogy lehetetlen egyéneket, teljesítményeket, eredményeket halmazként tekinteni, egységként kezelni, viszonyítási alapnak használni, másrészt pedig ott van az igény, hogy igenis szükség volna viszonyítási alapokra, tájékozódási pontokra, az egyenlőségjelre fogalmak, jelenségek, embercsoportok között.
Talán vitatkozni kellene, beszélgetni, olimpikonok, sportvezetők véleményét is meghallgatni erről a kérdésről.
Az én lelkemben most csak nagy, piros fénnyel villog az „igazságtalanság” tábla. Tudom, hogy sosem lesz igazság a világban, de a létnek talán épp az az egyik értelme, hogy örök hittel küzdünk érte. Ki-ki a maga területén.
A magyar csapat egy arany-, nyolc ezüst– és kilenc bronzérmet nyert a riói paralimpián.
