– Túl sokat nem kellett gondolkoznom az első kérdésemen. Két hónapja műtötték meg a karodat, hogy érzed most magad?
– Szerencsére egész jól. Sok kezelést kaptam az elmúlt időszakban, hosszú volt a rehabilitációs időszak, viszont megérte végigcsinálni. A gyógytornának, a kezeléseknek, az orvosoknak köszönhetően már olyan a támaszom, mint a tavalyi világbajnokságon volt, ahol nyerni tudtam. Érzem már az elemeket, elkezdtem lovazni is. Türelmesnek kellett lennünk és lépésről lépésre felépíteni az egészet.
– Miért döntöttek az operáció mellett?
– A sérülés velejárója a sportoló életének. Ez a fájdalom viszont kihatott a civil életemre is, és azon is elgondolkoztam, hogy egyáltalán folytassam-e a tornát. A 2014-es vb-t már sérült vállal csináltam végig, és egyértelműen érzékelhető volt, hogy csak a műtét segít majd. A verseny után kivizsgáltak az orvosok és kiderült, hogy a kulcscsontomból elkopott másfél centi. Bár lett volna alternatív gyógymód, végül úgyis kés alá kellett volna feküdnöm. Októbert követően rengeteg speciális gyakorlatot végeztem, hogy megerősítsem a vállizmomat és emellett kaptam két szteroidos injekciót is. Márciusig tünetmentes maradt a karom, a megszokott módon készültem az Európa-bajnokságra. Ekkor viszont valamilyen oknál fogva már a fájdalomcsillapítónak sem volt hatása.
Fotó: MTI
– És a műtét is nehezen akart összejönni.
– Hazajöttem Tatáról az újabb vállfájdalmak miatt, és megkaptam a harmadik injekciómat. Három napot kellett kihagynom, hogy folytathassam a tréningeket. Viszont voltak pillanatok, amikor fel sem tudtam emelni a kezemet. Ez mentálisan is tönkretett, mert nem sikerült folyamatos edzésmunkát végeznem. Újra leültünk az orvosokkal, és átbeszéltük a részleteket. Mire kiment volna a szervezetemből az injekció, összeszedtem két baktériumot, ami miatt belázasodtam, legyengültem, úgyhogy plusz egy hétig csúsztatni kellett.
– Viszont sosem látni téged boldogtalannak még a legrosszabb pillanataidban sem.
– Ilyen ember vagyok. Nagyon sok jót köszönhetek a sportnak. Sajnos kevés ember boldog ebben az országban, de én közéjük tartozom. Megtanultam értékelni minden napomat. Tudom, hogy honnan indultam, miket értem el és nem hagyom, hogy ezek megváltoztassanak bármilyen irányban.
– A Facebook-oldaladra is öröm ránézni.
– Bármit megosztok az emberekkel, ami nem lép át egy bizonyos határt. Nincs nagyobb elismerés annál, hogy felnéznek ránk, sportolókra.
– Kislányodról is sok fotó előugrik a közösségi portálodat görgetve. Mi mindenben változott az életed születése óta?
– Az első időszak nehéz volt. A 2013-as évem nem sikerült túl jól, és amikor tavaly január 22-én megszületett, még küzdöttem magamban. Kerestem a motivációmat a sportban és a családi életemben is rendezni kellett a dolgokat. Időbe telt, mire megbarátkoztam az apaság gondolatával. Minél több időt szerettem volna velük tölteni, az edzőm is türelmes volt velem. És láss csodát, eljött az a pillanat, amikor egy szintre tudtam hozni a kettőt.
– Kire hasonlít inkább Lia?
– Azt vesszük észre, hogy vegyes gyerek. Párom családtagjaiból és az enyémből is látunk benne hasonlóságokat. Az biztos, hogy nem olyan türelmes, mint én, de úgy érzem, bizonyos tulajdonságokban később inkább rám hajaz majd.
Anya ma vizsgzik gy Aps dlutnt tartottunk Lival Jol sikerlt programok s nem sokra vge a napnak, de jn a htvgeeeeee!!!!!! Szp estt kivnunk Mindenkinek!!!
Posted by Berki Krisztián (torna) on 2015. május 29.
– Mondhatni, hogy mostanra már kettőzött erővel küzdesz a sikerekért az ő hatására?
– Hatalmas motivációt jelent a kicsi. Remek érzés, hogy már megismer a tornateremben, eljár a versenyeimre. Érti, hogy mit csinál az apja és érdekli is. Ő érte érdemes igazán csinálnom, hiszen az én sikereimmel az ő jövőjét tudom kicsit szebbé tenni. Nagy vágyam volt, hogyha aktív tudok maradni, akkor a gyerekem még láthasson is, és ne csak videókról és újságokról tudja meg, milyen sportoló volt az apukája.
– Sportolói pályát szánsz neki?
– Hiperaktív, úgyhogy le kell majd őt kötni valamilyen sporttal. Jó géneket örökölt, tökéletes súlypontelhelyezése van, a koordinációs képessége már 16 hónaposan is kiváló. Szeretném, ha a tornával kezdene, hisz ez sok sportágnak megadhatja az alapját. Nem fogok semmit erőltetni, hisz rám sem erőltettek semmit.
– Hogy is volt ez a sztori a szembe szomszéddal?
– Társasházban laktam a szüleimmel, és rengeteget játszottam az udvarunkon. Egy régi rozsdás szőnyegporolón csüngtem állandóan, velünk szemben pedig egy tornaedző lakott. Beszélt a szüleimmel és hamar kikötöttem a KSI tornacsarnokában. Az első két hét szörnyű volt, sírva mentem, sírva jöttem edzésre, aztán egyre jobban megtetszett.
– Mi lett volna, ha nem fedeznek fel?
– Valószínűleg ez az interjú nem készült volna el. Imádom a technikai sportokat, bár ehhez nagy anyagi háttér kell, ami a szüleimnek nem biztos, hogy megadatott volna. Szerettem volna autóversenyző lenni vagy űrhajós, igaz, utóbbi nem tartozik a reális életcélok közé. Sajnos a tanulmányi eredményeim sosem voltak kiugróak, mindig a sportra koncentráltam. Hiszek abban, hogy mindenki születik valamire. London után éreztem, hogy nekem ez volt az életem értelme. A torna sok mindenre megtanított.
– Mik a céljaid a közeli jövőben?
– A legfontosabb, hogy a vállam felépüljön, hiszen már a harmadik hete, hogy a lovon vagyok. Minél előbb szeretném visszanyerni erőmet, hogy az elemeket össze tudjam kötni. Gőzerővel készülök a világbajnokságra, mindent elkövetünk Kovács István edzőmmel, hogy éremmel záruljon a vb. Csak így lehetek majd ott a 2016-os olimpián.
– Mennyire vagy tisztában a riválisaid formájával?
– Nyilván hallok dolgokat, látom a gyakorlatokat. Nem szoktam bújni az internetet és figyelni, hogy mit csinál az ellenfelem. Elsősorban saját magamat kell legyőznöm. Ha ez sikerül, akkor van esélyem rá, hogy a többiekkel is partiban legyek.
Fotó: MTI
– Nyugodtan ki tudsz lépni az utcára? A rajongók gyakran megállítanak egy-egy közös fotóra?
– Nehéz úgy végigmenni bárhol, hogy ne nézzenek az emberek, de többnyire kedvesen jönnek oda hozzám. Olykor persze picit fárasztó, ha épp a párommal lennék kettesben, vagy a kislányommal szeretnék foglalkozni. Ezeket lehet kezelni, ráadásul a mai világban sokan megtanulták már, hogy mikor illik leszólítani. Én is felnézek sportolókra, ezért próbálok eljárni példaképként a mai fiatalság szemében.
– Ki az ideálod?
– Szerencsére nagy elődeim vannak, mint például Magyar Zoltán vagy Borkai Zsolt. Jó volt abban a tudatban felnőni, hogy a régi versenyzők eredményeit próbáljam szem előtt tartani. Mindig figyeltem arra, hogy a saját utamat járjam és én Berki Krisztián legyek. Rajtuk kívül Michael Schumacher az etalon. Mindent elért a sportban, karitatív személyiség, rengeteget jótékonykodott balesete előtt. Ráadásul körülötte sem voltak olyan magánéleti botrányok, mint amiket én is próbálok elkerülni. Minden egyes futamgyőzelmének tudott örülni. Isten nyugosztalja, Kolonics György is hasonló volt. Mindent megtett, hogy a magyar sportot olyan szintre emelje, amilyenre csak lehet.
– Mi volt pályafutásod legmélyebb pontja?
– Kettőt tudnék megnevezni. Az első, amikor lecsúsztam a pekingi olimpiáról a 2007-es kvalifikációs vb-n. Második lettem, és csak az aranyérmes jutott ki. Ezen kívül nagyon rosszul érintett, amikor a tavalyi országos bajnokságon leestem a szerről. Sokan leírtak a rontott gyakorlat után, sok támadás ért, és emiatt eléggé magamba fordultam. Azt éreztem, többet tettem a magyar tornáért, hogy így kezeljenek. Az embernek persze vannak jóakarói, hiszen elég sok mindent elértem az életben. Jött a világbajnokság, ahol meg tudtuk mutatni edzőmmel, Kovács Istvánnal, hogy pillanatnyi megingás volt csak. Sokat jelentett lelkileg a vb-győzelem.
– Milyen személyiség vagy: kibeszéled vagy magadba fojtod a gondjaidat?
– Problémafüggő. Inkább kibeszélősebb vagyok, Lia születése óta érzékenyebben érintenek a rossz dolgok. Ezzel együtt nem hagyom, hogy teljes mértékben befolyásoljanak. Nem vonzom be a negatív dolgokat, mert megmérgeznének teljesen.
