A háromszoros világbajnok, Európa- és olimpiai bajnok Gedővári halálhíréről a családja tájékoztatta a Magyar Olimpiai Bajnokok Klubját.
1988-ban, amikor csapatban az olimpiai dobogó legfelső fokára állhatott Bujdosó Imre, Csongrádi László, Nébald György és Szabó Bence mellett.
Szabót valósággal letaglózta a szomorú hír, hiszen saját bevallása szerint nemcsak szakmailag, de emberileg is sokat köszönhet egykori csapattársának.
Fotó: mob.hu
„Nagyon közel álltunk egymáshoz, nehéz tudomásul venni, hogy elvesztettünk egy ilyen értékes embert. Fiatal vívóként az első pillanattól kezdve, hogy ’74-ben az Újpesti Dózsához kerültem, rengeteget tanultam tőle, igazi példakép volt a számomra. Úgy csodáltam, mint soha egyetlen más vívót. Élete utolsó szakaszában már borzalmasan szenvedett, de megnyugvást jelent, hogy nemrégiben legalább el tudtam köszönni tőle” – emlékezett meg Gedővári Imréről a Magyar Olimpiai Bizottság főtitkára.
„Egyszerűen nem volt olyan ember, aki ne szerette volna Imrét, nem lehetett vele rosszban lenni. Engem is rengeteg szép emlék fűz hozzá. Mindig a társaság középpontja volt, és a páston is bármikor számíthattunk rá, az utolsó asszót is ő nyerte meg Szöulban. Nemcsak Magyarországon, de egész Európában, sőt azon kívül is hatalmas tisztelet övezte. A magyar sport egyik legnagyobb sztárja volt.”
Nébald György, aki ugyancsak tagja volt a ’88-as aranycsapatnak, nehéz szívvel búcsúzott el Gedővári Imrétől.
„Tíz éven keresztül voltunk csapattársak a válogatottban, a szöuli siker jelentette természetesen a csúcspontot. Nemcsak versenyen, de edzésen is gyakran ismételgettük: szép volt, Imre! Egyszerűen nem lehetett betelni azzal, ahogyan a karddal bánt. A virtuozitása mellett az odaadása, a hozzáállása is példaértékű volt, rengeteg munkát beletett abba, hogy ilyen sikereket érjen el.”
„Ő volt az mindig, aki húzta a csapatot, aki vitte a puttonyt, az edzések után is ő noszogatott minket, hogy menjünk még egyet focizni. Igazi csapatember volt, aki élt-halt a sportért. Nagyon fáj, hogy már nincs köztünk.”
