Szirányi Balázs három éve a spanyol vízilabda-válogatott stabil tagja. 2009-ben keresték meg a spanyol szövetségtől, lenne-e kedve a helyi válogatottban játszani.
Akkor már 5 éve Spanyolországban vízilabdázott (előbb a Mataróban, majd aztán a Barceloneta csapatában, utóbbival legutóbb harmadik lett a Bajnokok Ligájában), és mivel nem volt esélye a magyar válogatott keretén belül világeseményre kijutnia, kis gondolkodás után igent mondott.
Azóta megjárta az olimpiát, legutóbb pedig szerda délután részese volt a szerbek legyőzésének, amely után a spanyolok mehetnek az 5. helyért a vb-n. Egy kávé mellett beszélgettünk vele Barcelonáról, a katalán szemléletről és persze vízilabdáról.
Fotó: Dobos Sándor
Gondolom, láttad a magyar válogatott meccsét a horvátok vagy épp a görögök ellen. Mit gondolsz, beférnél ebbe a csapatban?
Hála az égnek, ezt nem az én dolgom eldönteni, egy jó ideje már nem fáj a fejem emiatt, nem gondolkodtam ezen. Nagyon jól játszik a válogatott, némileg meglepetés ez, hiszen teljesen új csapatról van szó, sok fiatallal. Hozzák a lendületes, tipikusan magyar vízilabdát. Nagyon örültem a horvátok elleni sikernek.
Sokakkal játszottál a mostani válogatottak közül?
Igen, Nagy Viktorral, Gór-Nagy Mikivel, Decker Ádámmal, Varga Danival, Szivós Marcival a korosztályos válogatottakban Fecsó bácsi irányítása alatt, Hosnyánszky Norbival pedig évekig a Fradiban is.
Mi a helyzet a spanyol válogatottal, oda mennyire nehéz bekerülni? Ez a csapat korábban magasabban jegyzett volt, mint most, ez számít-e valamit?
Az én posztomon szinte egyáltalán nem nehéz, mert centerekből nincs túlkínálat. Éppen ezért is jött szóba annak idején a honosítás. Itt is volt egy olyan generáció, mint otthon a háromszoros olimpiai bajnokok korosztálya, nyilván abban az időben nem merült volna fel a honosítás sem. Azért kerültem ebbe a helyzetbe, mert szükség volt rám.
Megvertétek Szerbiát. Ez mindig nagy szó egy magyar játékosnak, csapatnak, de egyébként is az.
Nagyon nehéz volt felszívni magunkat az olaszok elleni vereség után, nekem szerintem nem is sikerült eléggé. Nem játszottam jól, bár lőttem egy gólt. Ezek a meccsek borzasztóak, az egész csapatnak nehezen mennek. Nyögvenyelős, mert mindenki arra gondol, miért is játsszuk le? A legtöbb sportágban a nem éremért folyó meccseket nem rendezik meg. Az egész arról szól, hogy melyik csapat tud mentálisan olyan szintet hozni, ami elég ahhoz, hogy egy válogatott szintű játékot azért nyújtson. Azért annyira nem vagyok büszke erre a sikerre, elcseréltem volna másra.
Nüanszokon múlt egyébként az olasz meccs, igaz, két negyeden keresztül nem tudtunk gólt lőni, ami ijesztő volt. Elfáradtunk, nem is nagyon tudtunk felállni támadásokhoz, emberelőnyben sem ment, fáradtak voltunk, és hát Tempesti volt a kapuban. Azért emelt fővel kaptunk ki.
Fotó: Dobos Sándor
Telt ház előtt játszottatok, ami szokatlan egy vízilabdameccsen. Legalábbis a bajnoki találkozókhoz képest. Otthon nincsen sok néző a lelátón, mi a helyzet a spanyol bajnoksággal?
Nyilván nem lehet összehasonlítani egy bajnoki meccset egy otthon megrendezett vb-vel. Nálunk még kevesebben vannak egy bajnokin, mint otthon. Néha egészen szürreális játszani úgy, hogy a lelátón csak a rokonok vannak jelen 20-as, 50-es létszámú nézőszámot produkálva összesen. A világbajnokságra játékosonként 10-15 jegyet kaptunk, és nagyon meg is volt hirdetve a vb, ennek köszönhető a sok néző, mert amúgy nem olyan rózsás a helyzet.
Szerinted segítene itt is az a vízilabdán, ha nyáron lennének a bajnokik, mint ahogyan azt egyre többen hangoztatják?
Nem tudom megítélni, de nem tartom rossz ötletnek. Bármi, ami előmozdítja a sportágat és népszerűsíti, az csak jó lehet, mert nagyon mélyponton vagyunk.
Gazdasági értelemben?
Például. Itt Spanyolországban lényegében csak a mi csapatunk, a Barceloneta áll biztos alapokon, és csak mi érünk el valamire való eredményt Európában. A következő szezonban is csak nekünk lesz nemzetközi szintű együttesünk. A spanyoloknál is lesz egy generációváltás a közeljövőben. A klubunkat egyébként úgy kell elképzelni, mint egy nagy konditermet. Akik odajárnak sportolni, sok sportágban, tagdíjat fizetnek, és nekünk ebből van a fizetésünk.
Meglesz az ötödik hely a vb-n?
Ha másért nem, a reváns miatt szeretnénk a görögöket megverni. Azért nem lesz könnyű, mert mentálisan ez is nehéz lesz, de akár még egy jó meccs is kijöhet belőle. Jobb csapat vagyunk, mint ők, helyre kell tenni a dolgokat, kicsit bizakodóbb vagyok, mint a szerbek ellen voltam.
Mennyire volt nehéz meghozni a döntést, miután a spanyolok megkerestek a honosítás ötletével?
Át kellett rágnom a dolgot, az nem vitás. Beszélgettem barátokkal, a szüleimmel, mindenkivel, akivel tudtam, és végül igent mondtam.
A szüleid mit mondtak?
A dilemma kapcsán a szüleim elmondták, hogy támogatnak, döntök, ahogy döntök, nem akartak befolyásolni. Nyilván megértették azt is, hogy miért volt nehéz elszánnom magam. Utólag, amikor eljutottam az első világversenyre, mondták el, hogy örültek, hogy így alakult… Sokan azzal biztattak, hogy ezzel megnő az értékem, a klubom számára is jó, hiszen nem foglalok el külföldi helyet, és ami a legfontosabb, nagyon jó esélyem lesz arra, hogy világeseményen szerepeljek, köztük az olimpián.
2009-ben a spanyolok ezüstérmesek voltak a vb-n, Rómában, a válogatott jó szériát futott. Vonzó volt a lehetőség, egyben kellemetlen, hogy ezzel a magyar válogatottságról lemondok. Igaz, azt esélytelennek gondoltam, hogy bekerüljek a keretbe, így meg kellett ragadnom ezt a lehetőséget, hogy világeseményen szerepeljek. Annak ellenére, hogy a spanyol szövetség nyomást gyakorolt az ügyintézésre, eltelt egy év, mire megkaptam az állampolgárságot. Először 2010-ben, Zágrábban voltam világversenyen, az Európa-bajnokságon.
Abszolút sportszakmai döntés volt tehát az egész.
Igen, semmi másról nem szól.
Eltelt három év a honosítás óta. Spanyol vagy valamennyire?
Nem. Ebben a katalán környezetben nincs is szó arról, ki milyen nemzetiségű. Az egész arról szól, hogy van egy csapat, amelynek tagjai elismerik egymást lassan tíz éve, és együtt akarunk sikereket elérni. Nem érzek különbséget aközött, mikor a klubcsapatommal játszom vagy mikor a válogatottal. A nacionalista, nemzeti vonal sokkal kevésbé érzékelhető itt, mint mondjuk otthon. A többség katalán, és nem az motiválja őket, hogy látják a nemzeti lobogót, hanem maga a sport. Nem lógok ki a sorból.
Azonnal elfogadtak ezek szerint.
Igen, pláne, mert ismertük egymást a többiekkel. És hát nem én vagyok az első honosított játékos: korábban a kubai Ivan Perez, a két brazil, Felipe Perrone és Kiko Perrone is spanyol lett, de bolgár játékos is volt a csapatban. Én vagyok az ötödik tudtommal, de senkinek nem voltam meglepetés, főleg, mert egy ideje benne volt a levegőben a kérdés.
Mi a szereped ebben a csapatban? Hangulatfelelős, hangadó vagy iparos vagy?
Nem tudom, talán én vagyok a furcsa magyar. Az, hogy mások a gyökereim, a kultúrám, az érezhető a mindennapokban. Elég érdeklődőek a többiek, nyilván ez a magyar vízilabda hagyományainak köszönhető. Vicces különcnek tarthatnak a srácok, pozitív értelemben, ha beszélhetek a nevükben.
Milyen itt élni?
Kellemes. Nagyon jó lakást találtam úgy fél éve, és a barátnőmmel együtt élek. Nem mindig volt ez így, tíz évig egyedül éltem. A tengerparton sétálok végig a klubomba. Nem panaszkodom, a spanyolok, bármennyire is érezhető a krízis, sokkal pozitívabban fogják fel a dolgokat. Jól érzem magam.
Az, hogy Katalóniában vagyunk, érezhető?
Ez gazdasági és kulturális kérdés, és nem etnikai. A polgárháború után volt itt egy olyan vákuum, amit a spanyolok betöltöttek. Sok munkahelyet foglaltak el, viszont átvették a kultúrát. Sok katalánt hívnak Garciának, Fernandeznek, ezek nem tipikus katalán nevek.
Egyébként gazdaságilag van feszültség: ez a tartomány arányaiban sokkal többet adózik, mint mondjuk Andalúzia vagy a szegényebb területek. A pénzt ráadásul Madrid osztja el, és a katalánoknak fáj, hogy az ő pénzük máshová megy. Van pár barátom, aki szerint az autonómia járna Katalóniának, de a hétköznapokban azért ez a kérdés nincs igazán jelen. Talán a kisebb városokban, falvakban.
Hogy telik egy átlagos napod?
Fél tizenkettőkor van egy reggeli edzés. Igen, fél tizenkettőkor. Ez azt jelenti, hogy ha normális időben fekszem le, délelőtt még tudok sétálni, inni egy kávét, ha épp kinyitnak a kávézók vagy gitározni. Van egy edzésünk, aztán ott ebédelünk a klubban. Aztán a teljes délután szabad: van, hogy olvasom, vagy tanulok, találkozom a barátokkal. Este fél kilenctől van pályánk, néha lemegyünk hamarabb videózni, tízig a medencében vagyunk, fél 11-11-re vagyok otthon.
Hogy megy a gitározás?
Teljesen amatőr szinten, pár éve kezdtük el, amikor itt volt az ausztrál válogatott Richy Campbell. Voltunk páran, elkezdtünk egy gitártanárhoz járni, kezdte kinőni magát. Szórakoztató, volt, mikor fel is léptünk egy jazzklubban. Nagy élmény volt, persze ijesztő is, hogy olyan emberek előtt játszottunk, akik fizettek, hogy ott legyenek. Jó dolog, az ember jobban értékeli így a zenét.
Mennyit jársz Magyarországon?
Nem eleget sajnos, egy évben kétszer tudok hazamenni: karácsonykor és a válogatott nyári elfoglaltsága után. Furcsa kimondani, hogy Barcelonából megyek haza nyaralni, de nekem az az illúzió, amikor meglátom a pesti utcákat, a körutat. Most nyolc hónapja már nem láttam a barátaim, a családot, a vb után három hétre megyek majd haza.
Balázs egyébként pár hónapja már nem egyedül él, megismerte magyar barátnőjét. Az utcán nem ismerik fel, mert errefelé a vízilabdázók nem központi figurák. Minden idők egyik legjobb játékosát, Manuel Estiartét is csak azért ismerik most, mert a Barcelona labdarúgócsapatánál dolgozik.
A pszichológiát befejezné, a sportpszichológiában mélyedne el esetleg, bár úgy érzi, ha vége a pályafutásának, nem biztos, hogy benne maradna ebben a közegben, inkább másfelé nyitna.
