A hírek szerint egy betelefonálós rádióműsorból indult az egész, az egyik vicces kedvű hallgató kreálta a szójátékot, két nap múlva már a Times humorrovatában virított címként, és innentől kezdve nem volt megállás…
Londonban, illetve a brit szigeteken alapvetően bármiből lehet viccet faragni, még egy olyan, szentnek tekintett dologból, mint az olimpia, továbbá egy olyan nemzeti hősből, mint Sebastian Coe is.
Angolok volnának, vagy mifene – náluk az ironizálás belefér. Holott Seb Coe kétszer emelte magasba a nemzetet: először bő három évtizede, amikor magasról tett a Margaret Thatcher vezette kormányzat nyomásgyakorlására, azaz nem szegődött az USA-bojkott csendestársának, önállóan nekiindult Londonnak, ott pedig az 1500 méternek, és gyönyörűen behúzta az aranyérmet.
Aztán jött 2005, a szingapúri NOB-ülés, ahol jórészt az ő egészen zseniális performanszának köszönhetően London elnyerte a 2012-es játékok rendezési jogát. (Annak gyökereit persze a moszkvai győzelemben kell keresnünk: az 1980-ban megválasztott Juan Antonio Samaranchnak óriási pluszt jelentett, hogy azért néhány dacos brit eljött versenyezni nyugatról, Coe afféle fogadott fia volt attól fogva a prezidentnek, aki 2005-ben még óriási befolyással bírt, majdnem behozta Madridot, ám miután a spanyol főváros elbukott az utolsó előtti körben, átvezényelte a tábort London mögé. Így megy ez arrafelé…)
Coe tehát elhozta a játékokat, és hét éve főszervezi, ő van ott mindenütt, sisakban szemlélte az épülő létesítményeket, szponzori szerződéseket írt alá, kétnaponta nyilatkozott, védte a védhetetlent (hogyan nőtt a pályázatban 3,5 milliárd fontos büdzsé 9,5-re mostanra) – nem csoda, ha szinte azonosítják vele a rendezvényt. Ami amúgy nem baj: ennyi humor mindenképp kell – errefelé.
Ráadásul ellensúlyozza a harctéri idegességet, aminek volumenéről csütörtök délután kaphatott meglehetősen vaskos ízelítőt a szigetország. Az odáig rendben van, hogy hajnalban megejtették a havi rendes arab-bezsuppolást: több helyen csaptak le a terrorelhárítók, London különböző kerületeiből gyűjtöttek be muzulmán szélsőségesnek mondott embereket, egyiket két kilométerre az Olimpiai Parktól – úgymond miheztartás végett. Hivatalos kommentek nincsenek, csak annyit tudni, régóta figyelték őket, és biztosak benne, hogy terveztek valamit.
Hanem délelőtt egy Londonban tartó buszjáraton volt az igazi haddelhadd. Nagyjából ahány hírforrás, annyi utólagos kreáció, hogy mi történt – a lényeg, egy utas táskája állítólag füstölni kezdett, miközben ő folyadékot tartott a kezében, mire a média által kellő mértékben hiszterizált honpolgárok egyik különösen éber tagja óbégatni kezdett, hogy bomba van a buszon, a sofőr legott félretekerte a kormányt, és bár az egész egy autópálya kellős közepén történt, tíz perc sem telt bele, és gyakorlatilag az összes hatóság a helyszínen termett elitegységeivel, szerintem még a British Múzeum teremőrei közül is érkeztek néhányan.
A terrorelhárítók csőre töltött fegyverei meredtek a buszajtóra, amint a félelemtől félholt utasok egyesével lebillegtek a fedélzetről, aztán egy külön erre a célra elkerített területen a betonra ültették őket – az autópályát persze jobbról-balról csontra lezárták –, miközben tizenkét tűzoltóautó sorakozott fel, plusz tűzszerészek hada rongyolt fel a buszra…
És persze hamarosan a hírtévék helikopterei köröztek a helyszín fölött, mindenki Breaking News-t dobott a képernyőre, a szcenárió megmozgatott nagyjából száz hivatalos közeget, negyven járművet, megakasztott három órára egy forgalmas autópályát, megizzasztott tucatnyi tévést, akik igyekeztek információmorzsákra vadászni, másnap lekötött két oldalt napilaponként…
Mígnem kiderült, hogy egy elektromos cigaretta önálló életre kelt egy táska mélyén, némi füstöt eregetett, miközben a szerencsétlen utas kezében volt egy üveg innivaló…
Viszont látszott, hogy az olimpia közeledtével tényleg olyan az egész brit terrorelhárító rendszer, mint egy feszesre húzott íj, egy kibiztosított fegyver – amint a leghaloványabb jele van bármilyen veszélynek, már repül a vessző, dörren a puska.
Demonstrációnak sem volt utolsó, mit tudnak.
Ugyanakkor reméljük, ez nem csupán a főpróba volt, de egyben az előadás is.
