Még száz nap, még csak százhét sportoló

Azért egyelőre nem kell sarkig tárni a siralomház kapuját, ám egyértelműnek tűnik: Borkai Zsolt MOB-elnök egyáltalán nem volt pesszimista, amikor megválasztásakor a pekingi eredményeket „lőtte be“ londoni mérce gyanánt.

Bár a 2008-as, három bajnoki címet hozó játékokra illik fejcsóválva visszaemlékezni, mondván, akkor semmi sem jött össze, és hogy az nem volt reális tükörképe a magyar sportnak – száz nappal a 2012-es olimpia rajta előtt talán kijelenthetjük: dehogynem. Az volt, hű tükörkép, és bármennyire is igyekezett az új kormány megtámasztani a magyar sport düledező falait, túl sok helyen ázott már be az építmény, túl sok tartópillérét marta szét a pénztelenség rozsdája.

Puszta számsorok elvben nem adják vissza, hogy mi történik egy ország sportjában – ám ha az olimpiai eredményességet nézzük, és a száznapos hacacáré okán valamiféle jóslásokba akarunk bocsátkozni, akkor sajnos a lenti számsorok megfelelően súgnak.

Olimpiai érmet és helyezést ugyanis csak olyan sportoló tud elérni, aki kvalifikálta magát – tudom, most feltaláltam a kanálban a mélyedést, mert ilyen okosságokat bárki képes lehet kipréselni magából –, azaz nem mindegy, hogy kétszáz- vagy százfős csapattal megyünk a játékokra. Természetesen az is egyértelmű, hogy amikor 209-en voltunk Athénben, az nem 209 potenciális érem- vagy pontszerzőt jelent, viszont van valami törvényszerűség abban, hogy amíg rendszeresen 200 feletti létszámmal virítottunk, addig általában 7-8 arany környékén termeltek legjobbjaink, és mindig akadt nagyjából 20-25 érem. Szoros összefüggés nincs, viszont a 200 pluszos csapat még azt mutatja, működnek a műhelyek, megvan az a szint, ami az egyre rázósabb kvótaszerzéshez szükséges.

Athénhoz képest Pekingben negyvennel kevesebb sportoló jutott ki, és bár a megzuhanást voltaképp le lehet vezetni az atlétika-kézilabda-súlyemelés vonalon, azért tudjuk, a 170 sportolón belül arányosan visszaesett a pontszerzésre esélyesek száma is. Miképp az is régi megtapasztalás: az esélyeknek általában a fele jön be a játékokon, legalábbis nálunk, magyaroknál – a világ boldogabbik feléről érkezőknél ez az arány azért inkább 70 százalék, ha nem 80, elvégre ott annyira profi a felkészítés – nem az edzésmunkáról, hanem az anyagi háttérről, edzéskörülményekről, (legális?) orvosi ellátásról beszélek –, hogy aki a világ legjobbja, az többnyire be is bizonyítja, hogy tényleg az.

Nálunk azért visszaköszön, hogy a sportolók jó része lét s nem lét határán billegve tréningezik, leharcolt létesítményekben és tréningeszközökkel, sportorvosi támasztékuk akár a kutya vacsorája, professzionális lelki felkészítésük pedig dettó esetleges: vagy kifognak egy jó szakembert, vagy nem; azaz nagyon keveseknek garantáltak az igazán minőségi körülmények.

Szóval, száz nap van hátra, a jelenlegi csapatlétszám 100-zal (!!!) kevesebb, mint az ahténi volt, ami borzalmas visszaesés – persze, felmehet még 130-ig, elvégre a női pólósok 13-mal meglökhetik a létszámot pénteken, több sportágban pedig még nem zárult le a kvalifikációs időszak. Azaz a kajak-kenusok még lőhetnek három helyet, úszóból is lesz több, tán atlétából is, a cselgáncsozókban bízhatunk (hatan állnak induló helyen jelenleg), újabb birkózókban reménykedhetünk (még 4-5 kvótát ígérnek) – a vívók 15-12-3-as számsora viszont annyira riasztó, hogy jobban tesszük, ha sóhajtunk és csupán legyintünk egyet.

Tehát most 107 olimpikonnál tartunk, ami azért is drámai, mert a NOB-előírások szikárak: a sportolói létszámtól függ, hány edző, orvos, gyúró, pszichológus kaphat olyan akkreditációt, amelyik lehetővé teszi, hogy együtt mozogjon a versenyzővel (és lakjon az olimpiai faluban). Itt nincs kacsintás, jópofizás, régi ismeretség, hogy ugyan Jacques, kellene még öt pluszkártya. Márpedig egyértelmű, hogy a különféle sportágak azt szeretnék, ha már egyszer kiharcolták a részvételt, akkor hadd lehessen ott mindenki, aki segítheti a sportolót. Nohát ez nem fog menni, és ebből még igen harcias torzsalkodások várhatóak június folyamán, amikor a MOB elkészíti a végleges nevezést.

Vagyis tartalmas száz nap elé nézünk – az a tizenhat nap Londonban már tényleg felüdülés lesz mindenki számára…