Átlagos nap, szokásos mindennapi feladatokkal. Ezerrel süt a nap, araszolok egyik betegtől a másikig. Megszólal a telefon, modern világunk átkozott-áldott kapcsolattartó eszköze. Légy állandó készenlétben, légy mindig elérhető, és főleg legyél olyan, aki rögtön képes megoldani mások gondját-baját. Orvos vagyok, nincs ebben semmi különös.
Régi jó ismerős hív, ráadásul szoktam távgyógyítani a gyerekét is, nincs a hívásban semmi meglepő. Ám amit mond, úgy szíven üt, hogy meg kell állnom a kocsival.
– Meghalt a Cseh Lacika papája – mondja. – Úgy tudom, együtt úsztatok, jóban is voltatok. Mesélnél róla valamit, amit feltehetek az úszó szövetség honlapjára?
– Úristen, persze, de mi történt? – kérdezem. Már folynak is a könnyeim.
– Nem tudom, csak a hír ért el.
Előbányászok néhány vicces emléket, nagyon igyekeznem kell értelmesen elmesélni, hogy megmutasson valamit abból, amilyen voltál, Lacika. Hiszen te is Lacika voltál. Aztán üldögélek az út szélén, és hagyom előbújni az emlékeimet rólad, rólunk, a magyar úszósport és a saját életünk boldog időszakáról. Rengeteg az emlék. Este eldöntöm, hogy megpróbálom a lehetetlent, és elmesélem – még nem búcsúzásképpen, inkább csak úgy – mindazt, amit feldob az emlékezet.
Bőven a mexikói olimpia előtt hallottam rólad először. Anyu hozta a hírt, hogy van a Hirsch Karcsi bácsinál egy csudatehetséges hátúszó fiú, aki hamarosan rommá fogja verni a magyar meg az európai mezőnyt is. Édesanyámnak jó szimata volt mindig. Látott úszni, és kiszúrta, ami tényleg elég feltűnő volt, nevezetesen azt, ahogy fekszel és haladsz a vízen. Délutáni edzés volt, álltam a lépcsőnél, amikor te is pont befejezted a napi adagot. Mellém értél.
– Csehlaci – mondtad így egybe. – Szia, ugye te vagy az Éva néni lánya, az Andu.
– Az vagyok! Anyu szerint nagyon tehetséges vagy.
– Állítólag te is. Kár, hogy nem osztanak olimpiai aranyérmet ebben a tehetséges nevű számban – mondtad, és egyszerre kezdtünk el nevetni. Ezeket az együtt nevetéseket aztán sohasem hagytuk abba.
Az uszoda, a sport különleges világ, de sok mindenben hasonlít a civil életre is. Egy a csapat, ha Magyarországot képviseljük, és valóban közös a cél, de az nem igaz, hogy az embernek mindenkihez egyformán van köze. Te elég hamar a belső körhöz tartoztál, nem csak az én szívemben, hanem a szüleimében is. Így alakult szerencsére, és tudom, bizony volt olyan is, amit anyu a te kedvedért tett meg, én hiába is kértem volna rá.
Nézem a netet este, amikor elmentél, és értetlenkedem. Úgy idéznek fel, mint egy barátot, és egy történetet mesélnek rólad, ami valóban jellemző volt rád, csak éppen a lényeg maradt ki belőle. Sebaj, mindjárt helyre teszem a bécsi szeletes sztorit.
Vidám voltál, röhögős, melegszívű és vagány. A szónak abban a régi értelmében, ami például aput is jellemezte.
1967-ben az első ifjúsági Európa-bajnokságon egyszerre nyertünk mindketten aranyérmet. Ez igencsak nagy szó volt akkoriban, amolyan belépő a nagyokhoz, a valódi bajnokok világába. Zuhogott az eső, amikor a 100 pillangó eredményhirdetése volt. Te már előbb leúsztad a magad versenyét, és megkaptad az érmedet is. Elindultunk az eredményhirdetésre, amikor azt kiabáltad:
– Vigyázz, Anduka, csúszik a dobogó!
Én meg annyira igyekeztem ügyesen felmászni, hogy épp majdnem azért estem hasra, mert rád figyeltem. Este aztán megállapítottuk, jobb nekünk a vízben, mint a szárazföldön. Ott ugyanis ügyesebbek vagyunk.
Egy gimnáziumba jártunk, és abban, hogy a Kölcseyt választottam, jelentős szerepe volt annak is, hogy te már oda jártál. Kölcseysnek lenni nagy kitüntetés volt, büszkék voltunk rá mind a ketten.
Aztán úgy hozta az élet, mindegy is miért, hogy egy idő után párral kellett edzenem. Eljöttünk a BVSC-ből anyuval, és attól fogva volt egy választott edzőpartnerem, akivel a mindennapi edzéseket végeztük. Talán te szóltál anyunak, hogy esetleg ő eddzen téged is. Ha lehet.
Lehetett, anyu boldogan vállalt téged, bár kicsit tartott tőle, hogy akadnak majd konfliktusok.
Ez azonban valahogy elmaradt, igaz, engem sokat kapacitáltál, hogy csináljuk lassabban, kíméletesebben a feladatokat, de ezek csupán próbálkozások voltak. Rendesen és sokat dolgoztunk. Éva megnevelte a „csehlacit”, Andu meg húzta magával – ez lett az uszodai vélemény.
Szóval az a sokat emlegetett bécsi szeletes-zsemlés dolog pedig úgy történt, hogy imádtad a hasadat, és állandóan harcolnod kellett a versenysúlyodért.
Láttál már sovány bálnát, Anduka?
– kérdezted annak megerősítésére, hogy a vízben nem kell karcsúnak lenni, attól még lehet valaki gyors és eredményes. Mindez jó volt dumának, de a súly az, sajnos, a vízben is gátolhat, igaz kevésbé, mint a szárazföldön.
Délelőtt 4–5 óra, délután nagyjából ugyanannyi. Jó volt veled úszni, mert a legnehezebb fullasztó edzés alatt is tudtál abban a 30 másodpercben, amennyi szünet volt mondjuk két 100 méter között, valami olyat mondani, ami feldobta a hangulatot. Dolgoztunk, erőlködtünk, ahogy kell, de mindezt vidáman, és ez szerintem sokat javított az eredményeinken is.
– Szóval, éhes vagyok – mondtad 10 óra körül egy délelőtt.
– Akkor egyél meg engem – válaszoltam, mert én sem vetettem meg a hülyéskedést.
– Rágós leszel, viszont a büfében most sütik a friss rántott húst. Ha beleszagolsz a levegőbe, érezni is lehet.
Ez tényleg kettyós, gondoltam. Alig kapunk levegőt, és enni akar. De hát azt akartál, és a legédesebb mosolyoddal elvarázsoltad anyut, hogy te bizony mindjárt éhen fogsz halni, és ugye a halott úszó nem úszó, úgyhogy rávetted, hozzon neked 2 zsemlét rántott hússal, mert Andu úgysem eszik edzés közben, te viszont feláldozod magad, és megeszed a második adagot is.
Aztán amikor abbahagytuk a versenyzést, akkor sem szakadtunk el igazán egymástól. A kis Lacika már a születésekor nagy büszkeséggel töltött el. Később azt mondtad, hogy olyan, mint én: tehetséges, de születetten szorgalmas is, ráadásul elhivatott.
Gyakran emlegetted, hogy most már érted Éva néni szavait, hogy „milyen bonyolult dolog is a saját gyerekünk karrierje”.
Keresgélem a képeket, azt, amikor kitaláltad, hogy játsszuk azt, hogy járok a vízen. Te mentél a víz alatt, én a válladon álltam, és meg is találtam a fotót.
Aztán amikor Magdival nevetünk a lépcsőnél.
Jó, hogy volt. Egy boldog időszak boldogságot sugárzó fotói.
Nem is olyan régen beszéltünk. Hívtál, amikor anyu meghalt, én meg hívtalak a születésnapodon.
Abban maradtunk, hogy ha lemegy a „Covid-őrület”, találkozunk és úszunk egy ezrest a szigeten. Mint régen, 1000 lábat rántott hússal.
Kár, hogy erre már nincs lehetőség. De arra igen, hogy gondoljak rád, és megköszönjem az együtt töltött éveket. Szegényebb lennék, ha nem ismertelek és szerethettelek volna.
Kiemelt kép: Tóth Beáta
