A vörösterror áldozatai emlékművének újraavatásán Köves Slomó is megszólalt, s én nehezményezem beszédének néhány mondatát. Ezeket:
Az ezeréves magyar történelem első olyan eseményéről beszélünk, ahol Isten deklaráltan meg lett tagadva. Ez volt az első olyan nemzeti tragédia, melynek közvetlen oka egy olyan Isten nélküli kollektivista eszméből fakadt, amely óhatatlanul vonta maga után az egyéni morális felelősség erózióját, felszámolását.
Azt kifogásolom, hogy Slomó úgy beszélt súlyos bűnöket elkövető, zsidó származású emberekről, mintha közünk nem lenne hozzájuk. Pedig a Tanácsköztársaság vezetőinek jelentős része zsidó volt, ami a bűnök elkövetőit semmi alól nem menti fel, számunkra viszont bír jelentőséggel.
Köves joggal védekezhet azzal, hogy ő ezzel nem foglalkozott a beszédében. Pedig kellett volna.
Ne legyünk álszentek! 1.
Mindenki tudta és ma is tudja, hogy a Tanácsköztársaság vezetőinek zöme zsidó volt.
Kutatható, hogy 1918–1919 eseményeit, különösen a Tanácsköztársaságot a közvélemény egy része a zsidók hatalomra kerüléseként fogta fel (vörös terror = „zsidó terror”); erre épített az önmagát ellenforradalminak nevező propaganda később.
Az események idején még Móricz Zsigmond is megragadott minden alkalmat, hogy 1919. június-júliusában kelt jegyzőfüzetében a főszereplőkről megjegyezze: „zsidó.” („Kommunizmus után. Egy magyar író naplója” [1919. augusztus első fele], kiadva In Móricz Zsigmond, Naplójegyzetek, 1919; Noran, Budapest, 2006.)
Olyannyira egyértelmű tény volt a népbiztosok zsidó származása, hogy amikor a Múlt és Jövő című zsidó újság néhány hónapos betiltás után újra megjelenhetett, 1919. október harmadikai számában hosszan kesergett ezen a nagyon nem kívánt billogon.
Ne legyünk álszentek! 2.
A 29 népbiztosból és helyetteseikből 18 volt zsidó származású, majd a többszöri kormányátalakítás után két személy kivételével a kabinet minden tagja.
A kérdés adja magát: zsidó vagy zsidó származású?
A zsidó sajtó utólagos védekezése is az volt, hogy „ők nem zsidók”.
A fél világot bejárta Kun Béla híres mondata:
Én, elvtársak, nem fogom szégyellni zsidó létemre ezzel a kérdéssel (értsd: az antiszemitizmussal) leszámolni. Zsidó volt az apám, ellenben én nem maradtam zsidó, mert szocialista lettem, kommunista lettem (Úgy van! Úgy van! – mondta a tömeg a jegyzőkönyv alapján.)
Azaz maga Kun Béla nyilvánította ki: „zsidó létemre” nem maradtam zsidó. Még amikor minden tettét átjárta a kommunista eszme, akkor is kérdés maradt számára ez.
Zsidók: vétkesek vagy áldozatok?
A Neokohn szerzője idézi, hogy a zsidó közösségeket milyen veszteség érte a Tanácsköztársaság 133 napja alatt, ezzel is demonstrálva, hogy a kommün vezetése mennyire eltávolodott a zsidó közösségtől, zsidó identitásától.
Ki-ki önleírása, hogy minek tartja magát?
Szent és ősi hagyomány, hogy a zsidó közösség az egykori, távozó hívét mindig visszavárja, sajátjának érzi, így is helyes. Ha vér tapad a kezéhez, senki, ők sem moshatják le róla, de érezhetik, hogy közülük való, tőlük eltávolodott ember az elkövető.
És ezek az emberek zsidók, ha nem a maguk számára, számunkra mindenképpen. Ha tetszik, ha nem. Tőlünk távolodtak el, aztán bűnösökké váltak.
Ez, mint láttuk, hazugság volt.
A Tanácsköztársaság sem a zsidó felekezettel, sem a zsidó polgárokkal nem kivételezett, a legkevésbé sem. A Tanácsköztársaság nem volt zsidó uralom. Ez igaz. De nem véletlen és a magyar zsidó történelem megértéséhez nélkülözhetetlen tudni az okát, miért voltak felülreprezentáltak az asszimilált zsidók a kommunista mozgalomban. Látni a különbséget jóravaló, bár téves meggyőződésű emberek, mondjuk, a Tanácsköztársaságot passzívan támogató fiatal kommunista Déry Tibor és, teszem azt, Szamuely Tibor között.
A Tanácsköztársaság nem volt zsidó uralom, de a vezetők jelentős része zsidó volt; eltávolodott, aztán súlyos bűnöket elkövető zsidó. Nem beszélhetünk róluk úgy, mintha nem azok lettek volna, mintha élettörténetük során ne lett volna nyitva előttük a bűneikből való megtérés lehetősége. Még akkor is, ha a gyilkos, aki végérvényesen elvett egy az Örökkévaló által teremtett lelket, életet, más megítélés alá esik is, mint a többi bűnök elkövetői. Mindenkire áll ez: Ez a tiszta, egészen bemocskolhatatlan része az embernek mindannyiunkban megvan. De akik tőlünk mentek el és váltak bűnösökké, azokat nekünk kell gyászolnunk, ezért nem jó úgy beszélnünk róluk, ahogy Köves tette.
A kontextus sem mindegy
Ha a Horthy-korszak nyelvén beszélünk a vörösterrorról, hiába nem mondjuk ki a zsidó szót, hiába hangsúlyozzuk és gondoljuk is komolyan, hogy távol áll tőlünk az antiszemitizmus: elfogadjuk ezt a beszédmódot. Ami veszélyes.
Köves rabbi óvatlan volt, azt hiszem.
Szeretném tényként leírni: reálisan gondolkodó ember pontosan ismeri a terrorok mibenlétét, gyilkos hajlamát.
A vörösterror az volt, ami: terror, relatív tömeggyilkosság. (Bár Auschwitz után már másként bánunk ezzel a szóval.) Rendkívül ellenséges volt – rövid fennállása alatt – az egyházakkal szemben. Áldozataira emlékezni nagyon is indokolt.
A kérdés az, hogy miért a Horthy-rendszer emlékezetpolitikáját, értékrendjét idézve, folytatni megkísérelve emlékezünk? Miért építünk őszinte emlékezés helyett önigazoló elbeszélést arra, hogy ellenfeleink gyilkosok szellemi utódai, mi pedig az áldozatok örökösei vagyunk? Miért véssük kőbe ezt?
Miért használjuk, manipuláljuk az emléküket, miután előzetesen kiválogattuk, melyik áldozat érdemel emlékezést? Miért kell egybemosni az őszirózsás forradalom időszakát a Tanácsköztársasággal, a vörösterrorral, csak azért, hogy elmondhassuk, mind ugyanolyanok voltak, akkor is és ma is, az ellenfeleink?
Persze, a politika ilyen. Bizonyára. De a hit, sem a keresztény, sem a zsidó, nem ilyen.
Természetesen lehet. Nem tiltanám meg – ha tehetném, akkor sem.
Csak minek, mire jó, hogyan illeszkedik a munkánkba az ilyesmi?
Általában sem tartom ezt helyes szerepértelmezésnek, de a Horthy-korszak rehabilitációját rabbiként akár némiképp is támogatni különösen nem szerencsés döntés, sem a fehérterror, sem a harmincas évek második felétől erősödő német orientáció miatt, mely, tudjuk, hová vezetett.
Egy ennyire megosztó emlékmű restaurációja és felállítása nem tud és nem is akar sebeket begyógyítani, vétkeket jóvátenni, hanem más célja van:
- az emlékezetpolitikai gyakorlatok újradefiniálása
- az új példaképek köztudatba emelése
- és a példaként állított időszakok magasztalása.
És mindezt összefogja az a nem is titkolt nagy cél, hogy újabb árkokat kell ásni a kollektív emlékezetben.
Divide et impera – oszd meg és uralkodj, mondja a latin. Évezredek óta az uralkodó rendszerek lételeme a közéletet átszövő konfliktusok folyamatos ébrentartása, élezése.
Ha értően nézzük a történelmi tényeket, meglátjuk, miért volt történelmi hiba elfogadni egy ilyen meghívást. Áldást adni, majd egy beszédben politikai állásfoglalást kinyilvánítani egy olyan performanszon, mely egy 1934-es ünnepség remake-je 85 esztendő elteltével.
Elkövetett még egy rabbinikus, vallásjogi hibát Köves Slomó
Nem a szobor avatásáról beszélek, nem a rajta lévő ember- és állatábrázolásokról. Ennél sokkal mélyebb kérdésről. A rabbi egy pillanatra elfelejtette, hogy a zsidó vallás szerint, ahogy utaltam rá, minden emberben egy TISZTA (nem bűnös) LÉLEK lakozik. Egy rész az Istenből. Egy szikra. Még abban is, aki ezt nem tudja.
Éppen ezért a nagy, proletárdiktatúra-alázó lendületében azt a mondatot artikulálni, hogy
Isten nélkül nincs személyes felelősség, személyes felelősség nélkül nincs erkölcs, erkölcs nélkül csak a pusztítás marad
értelmezhetetlen és értelmetlen támadás a magyar társadalom nagyobbik része ellen, melynek tagjai a vallást még nem találták meg, keresik egyelőre az Örökkévalót, vagy tudatosan ateisták.
És arról már nem is szeretnék beszélni, hogy bő 100 éven keresztül a „sokistenhívő” honfoglaló hőseink mit tettek az egyistenhívő európaiakkal, majd az egyistenhívő István mit tett a honfoglalók vallását hűen követő Koppánnyal. Arról pláne nem, hogy a nagyon is egyistenhívő civilizáció mit tett bárkivel az elmúlt ezer évben. És jóindulatúan átugrottam a kereszteshadjáratokon, aminek 20. századi outputja a keresztény Európa sárga csillaggal való megjelölése lett.
Nem véletlen, Heisler András sokat támadott ikonikus mondata, miszerint a Mazsihisz „értékek mentén politizál”.
A zsidók számára ez az emlékmű borzasztó időszakot követett, a fehérterrorét és a numerus claususét és a korai Horthy-rendszert. Olyan évtizedet, amikor a stigma ott volt a magyar zsidó közösségen. És 1934 egy másik borzasztó évtized kezdete, melynek során a zsidóság jogfosztása törvényerőre emelkedik, mely aztán 1944-re a pusztulásra fut ki.
Ez az első (történelmi) alkalom, hogy a holokauszt után egy rabbi aktívan részt vett egy közvetett Horthy-megemlékezésen.
Senki sem naiv közülünk, pontosan tudja, hogy eme 1934-es szobor újraavatásának egyik célja az volt, hogy Horthy szerepe pozitív konnotációban tűnjék fel még úgy is, hogy a magyar zsidó közösség kritikus és félvén féltő hangját elfojtják. Másrészt az égbe kiált a szobron olvasható újrafogalmazott és kétértelmű felirat: „A szovjet fegyverek árnyékában hatalomra került kommunisták által meggyilkolt, megnyomorított, tönkretett, elüldözött áldozatokra is emlékezve újraállította az Országgyűlés 2019-ben.”
Ha szabad egy észrevételt tennem: ha az emlékművön lévő tábla által átkozott szovjet hadsereg nem vonult volna be hazánkba, akkor Köves rabbi nem tudta volna felavatni azt az emlékművet amin a szovjet hadsereget gyilkosnak nevezik.
Sem a vallásos zsidókat, pláne nem az ateista zsidókat. Amikor a szónoki emelvényre lép, más elvek és érdekek alapján szólal meg.
Az újraavatott szobor egy monolit kőtömbből áll, mutatva az egy és egységes Magyarországot. Én viszont abban hiszek itt, a meg nem hívottak népes táborában élő milliók között, hogy az építő vita csodás. Hogy a nézetkülönbségek megbeszéléséből fakad virágba az érték. Hogy a talmudi kifejezés „tudd, ki előtt állsz!” nemcsak Isten irányában értelmezhető, hanem arra is utal, hogy nézd meg, kik vannak mögötted. A néped, a közösséged, a történelmed.
Hiszen vezetők jönnek és vezetők mennek, ám a saját múltunk és a gyermekeink jövője kéz a kézben áll mellettünk. Nekik csak a „tiszta forrásból” szabad vizet meríteni.
Kiemelt kép: Koszticsák Szilárd / MTI
