Megijeszt ez a vak csodavárás.
Már a szavazás másnapján megjelentek a számonkérő posztok, és alattuk a kétségbeesett sóhaj:
- Hát hazudtatok ti is?
- Mi lesz a lakáshelyzettel?
- Bementem a kórházba, és nem lett kacsalábon forgó palota!
- Megvezettetek!
- Legkésőbb hétvégére oldódjék meg az orvoshiány, az eszközhiány, a lakáshiány, a pénzhiány!
- Nem azért szavaztam rátok, hogy minden ugyanolyan maradjon!
Komoly emberek is gyermekké válnak, s várják a varázsütést. Azonnal legyen változás! Budapest új főpolgármestere még csak most költözik be az irodájába, egyes kerületi polgármestereket pedig nem engednek a székükhöz. Mit lehet ennyi idő után számon kérni? Mire föl akarjuk rögtön benyújtani a számlát?
Elszomorít, hogy sokan a kulturális élet képviselői közül is egyből csak azon ujjonganak: végre lesz pénz! Még csak be se tolta a biciklijét az új vezető, és máris azt kérik, szórja a milliókat két kézzel a kiéhezettek közé. Semmi egyéb ne számítson, csak az, hogy eddig nem kaptak, és hogy mennyire voltak úgymond hűségesek: tehát politikai alapon.
Amit a másik oldalon borzalmasnak bélyegeztek. Az is, nem vitás.
De ha a baloldal követeli ugyanezt, az mindjárt helyénvaló. És itt nem arra a szégyenteljes metódusra gondolok, amivel kivéreztették a független színházat. Hanem arra a rögtöni revánsvágyra, hogy na, akkor most takarítunk. Persze ennek alaposan megágyazott az előző garnitúra, szilaj kultúrharcos kedvükben szétcsesztek mindent maguk körül – de ez nem lehet indok arra, hogy most a másik oldal képviselői is ebben a szellemben tevékenykedjenek.
Attól, hogy a morálküszöb lesüllyedt, nem lehet cél épphogy csak felette lenni. És a legszebb, hogy mindezt az erkölcs magas trónusáról, olyan jelszavakkal teszi, hogy „kérem, ne szúrjátok el”. Mi bíztunk bennetek, azért szavaztunk meg titeteket. Kérjük is a jussunkat rögtön. A tisztesség nevében fegyvert szegezni valaki mellkasának úgy, hogy gyakorlatilag még arra sem volt ideje, hogy felfogja, ami történt, nem tisztességtelen.
Mutassatok példát, álljatok előttünk! Igen, alapvetően minden képviselőnek ez lenne a feladata. Tudjuk, hogy a most megválasztott ellenzékieknek olyan nehéz dolguk lesz, mint eddig tán soha. Képes gyűlölködő, acsarkodó hordát csinálni tömegekből, képes ember alatti szintre süllyedni, és aztán képes ezzel együtt is megtartani a pozíciót, amit zsarolással, hízelgéssel, cinizmussal és hazugsággal vívott ki magának. Miért gondoljuk, hogy ha ilyen eszköztáruk van a nemtelen eszközökből, akkor eztán nemesen fognak viselkedni? És miből gondoljuk, hogy az aljas eszközeik ellen cérnakesztyűben is eredményesen küzdhetünk?
Persze fontos, hogy megtörjön az urizáló, tolvaj, a választókat semmibe vevő norma, a kurvázós, krumpliosztós, munkahellyel, támogatásokkal sakkban tartott világ, a régi elit uralma. A morális deficitet nehéz lesz kompenzálni. Mélybe rántottak egy egész országot, még azt a részét is, amelyik ellenáll.
Sok múlik szimbolikus ügyeken és a kommunikáció formáján: szívből remélem (és azért a lelkem mélyén ezt az egyet nem tartom csodavárásnak), hogy ez működni fog. A többi lassú harc és kemény munka eredménye lehet. Ne nehezítsük irreális elvárásokkal, toroknak tartott késekkel.
Pedig épp egy ilyen rossz apa van a nyakunkon, a haverjaival, akik betörtek az életünkbe, beültek a nappalinkba, a munkahelyünkre, velünk vannak mindenütt, képtelenség elkerülni őket.
Nem új apa kell, akihez mehetünk reklamálni. A mi részünkről türelem kell és bizalom, a civilektől továbbra is kritikus jelenlét, egymásra figyelés, szolidaritás és kitartás. Bár nem tudom, ekkora elvárásoknak ki tudna megfelelni. Kevesebb is elég az összeroppanáshoz.
Kiemelt kép: Marjai János/24.hu
