Trombitás Kristóf újságíró nemrégiben két produkcióban is megemlékezett a budapesti német-magyar védősereg 1945 februári kitörési kísérletéről. A Mandiner nevű portálon rövid eszmefuttatásban fejtette ki, hogy
Végül leszögezi, hogy a helytállás még nem heroizmus, és a kitörés nem nevezhető a „valódi hősiesség” megnyilvánulásának.
A gondolatmenet önmagában is felvet problémákat. Ezek csokra azonban akkor bomlik ki igazán, ha összevetjük az ugyanaznap az M5-ön sugárzott Ez itt a kérdés című műsorban elhangzottakkal. Itt ugyanis műsorvezetőként mást fejtegetett. Az olvasó döntse el, hogy a súgógép zavarta-e meg, vagy a nézeteit akár egy napon belül is változtatni tudja (saját azóta törölt Facebook-bejegyzése, amely szerint akár a legnagyobb baromság levezénylése is rendben van, ha a politika ezt kívánja, mindenesetre orientáló lehet). Produkciója azért is figyelemre méltó, mert jó példa arra, amikor egy ideológiai üzenet alátámasztására a behívott „szakértőket” csak mikrofonállványként használják. Mutatja ezt Trombitás első megszólalása, amelyben Havas Henrik legjobb hagyományait követve rögtön meg is válaszolja az önmaga által feltett kérdését.
Mégis miért van az, hogy sok esetben, aki meg szeretne emlékezni arról, hogy mi történt ’45 februárjában Budapesten, és önmagában [sic!], a budapesti ostrom mekkora hasznot hajtott mondjuk [sic!] Európa számára, azt lenézik és megvetik. Mi erről a véleményetek? Lesújtó gondolom.
A műsor vezetője az adás felvezetőjét eleve azzal kezdte, hogy „míg a doni hősökről már megemlékezhetünk, Budapest védőinek, akik egyben Európa védői is voltak, még mindig csak lopva lehet emléket állítani.”
Ebből a hallgató nem gondolhat mást, hogy szerinte Budapest védői is hősök… Holott áldozatok.
Ennél azonban sokkal nagyobb baj, hogy a mondat többszörösen tartalmaz olyan értékítéleteket, amelyek kimondása nem a műsorvezető, hanem a történész-szakértő dolga lenne. Emellett nyílt hazugságot is állít.
Bizonyos szempontból persze érthető, hogy Trombitás fogalmazza meg azokat az üzeneteket, amelyeket egy normális műsorban a szakértők mondanak ki.
Hiszen bizonyára Trombitás is tudja, hogy Budapest ostroma alatt már működött egy antifasiszta kormány is Debrecenben, aminek semmivel sem volt kevesebb legitimitása, mint a nyilasoknak. Azt is nyilván tudja, hogy a főváros ostromának idején az európai kontinens jelentős részén már nem a nácik voltak az urak. Nyugaton a front a Rajnánál húzódott. Ebből adódóan Budapesten nem Európát, hanem csakis a náci birodalom még megmaradt részeit lehetett védeni.
Mi áldozatok vagyunk
A műsorvezető gondolatmenete ebben az adásban is egyszerű. Az áldozat a „magyar nép”, amely ellen a szovjet hadsereg szisztematikus bűncselekményeket követ el. Ez ugyanaz a frontpropagandista stílus, mint amely 1990 előtt a „szovjet nép” ellen elkövetett magyar bűncselekményekről szólt, de annak legalább volt valami alapja, mert a magyar megszállás mégiscsak hozzájárult a náci népirtó tervek megvalósulásához.
Csekély különbségnek tűnik, de nép ellen akkor követnek el bűncselekményt, ha legalább szándék szintjén létezik intenció, hogy a nép minden tagját büntessék (ilyen például az örmény és a zsidó holokauszt). A szovjet hadsereg ugyan tömegesen követett el bűncselekményeket Magyarországon, de ezt nem azért tette, hogy a magyar népet büntesse – a „felszabadított” jugoszláv területen ugyanúgy raboltak és erőszakoltak. Ráadásul a szovjet hadsereg távlatilag semmi mást nem akart, mint a szovjet rendszer bevezetését. Ebben a rendszerben a magyar lakosságra ugyanaz vonatkozott volna, mint mindenki másra.
A műsorvezető és a szakértők a védők kapcsán végig többes szám első személyben beszélnek. Ez nemcsak azért probléma, mert ezzel azt sugallják, hogy azonosulnak annak a történetnek a szereplőivel, akikről szakértőként kellene beszélniük és akiktől szakmájuk és az eltelt idő okán is távolságot kellene tartaniuk. Legalább ekkora gond ezzel a többes szám első személyű beszédmóddal („apáink, nagyapáink becsülettel helyt álltak”), hogy nincs többségről szó. Hány magyar katona (tehát „mi”) vett részt a fegyveres kitörésben? Minden hozzáértő tudja, hogy legfeljebb néhány száz. A teljes 10. gyaloghadosztály a kitörés előtti napon már csak néhány tucatnyi bevethető katonából állt, de közülük senki sem vett részt a kitörésben. Ezzel szemben viszont már ekkor több mint 12 század kötelékében ezernél több magyar katona harcolt szovjet oldalon!
A műsorvezető áldozatnarratívájának újabb eleme az említett fikció, hogy míg a Don-kanyar „hőseiről” már meg lehet emlékezni, addig Budapest védőiről nem, holott ők nem is külföldön harcoltak. 1990 óta nem kell „lopva” emlékezni azokra a honvédekre, akik elestek Budapest ostromában a védők oldalán. Amíg voltak túlélők, addig ezekre a megemlékezésekre rendszeresen sor került, például a Hadtörténeti Intézet és Múzeum udvarán, éppenséggel állami asszisztálás mellett, vagy az I. kerületi Önkormányzat által.
A Hadimúzeum 1995-ben szervezett konferenciáján az egyik túlélő saját eredeti II. osztályú Vaskeresztjét is feltűzte, és még csak azt sem kifogásolta ott senki, hogy nem az 1956 után rendszeresített, horogkereszt nélküli változatot hordja. Ebből adódóan Trombitás felvetése a „tiltott emlékezésről”, a „lenézésről és megvetésről” nem más, mint
Mindez azért is abszurd, mert a gettó két túlélője már évek óta küzd azért, hogy a kitörésben elesett Gerhard Schmidhuber vezérőrnagynak, a budapesti gettó megmentőjének állítsanak emléktáblát a Széna téren. Éppenséggel a jobboldali média az, amely ezt az ügyet évek óta agyonhallgatta és a Fidesz vezette önkormányzat az, amely nem fogadta be a kezdeményezést.
A hangulatkeltés folytatása, amikor a műsorvezető közli, hogy a védőket egy meg nem nevezett alany „bűnösnek tekinti sokak elgondolása alapján, akik tevőlegesen részt akartak valami ocsmányságban venni”. Ez a nyelvtanilag értelmetlen és ezt leszámítva is silány mondat nem véletlen.
Valójában ilyen állítást már 1990 előtt is csak ritkán engedtek meg maguknak kommunista politikusok.
Az önjelölt szakértő
Trombitás sajátos ismeretekkel rendelkezhet a Budapest ostromáról. Erre utalnak kiszólásai, melyek szerint a kitörésben részt vevő nyilasok számát „szeretik fölnagyítani” (kik?), a „magyarok és a németek a kitörés mellett döntöttek” (mintha a katonák többsége bármilyen döntéshelyzet elé került volna és nem a csoportdinamika döntötte volna el az egyén sorsát) és a „biztos halál helyett a kitörést választották”. Utóbbi állítása mutatja, hogy az adás témájából nem fogott fel semmit sem.
Akik a hadikórházakban maradtak vagy harc nélkül, elsősorban kötelékben vagy nagyobb csoportokban megadták magukat, összehasonlíthatatlanul nagyobb eséllyel élték túl a hadifogságot, mint azok, akik a fogságba esés előtt a több napos étlen-szomjan meneteléssel és sebesüléssel járó harcot választották. A kitörés elsősorban a katonai vezetés csődjéről szól.
A német erők parancsnoka, Pfeffer-Wildenbruch tábornok ugyanis tudta, hogy amire parancsot ad, az szinte esélytelen vállalkozás. Nem véletlen, hogy ő maga a föld alatti utat választotta és az első szembe jövő katonának azonnal megadta magát. Ez az az esemény, amit a közszolgálati adó hősies aktusként ünnepel.
A műsorvezető egyébként is logikai problémákkal küzd. Egyrészt fontosnak tartja többször is hangsúlyozni, hogy Budapest ostroma feltartotta a szovjeteket és ezzel úgymond védte Nyugat-Európát. Másrészt viszont egy szót sem veszteget arra, hogy a kitörés az ostrom végén történt és egyetlen percre sem tartotta fel a szovjeteket, így még náci szempontból is tökéletesen értelmetlen volt.
Távolságtartás helyett
A műsor a beszélgetés után kedélyes helyszíni tudósításra váltott át. Amennyiben bárkinek is kétsége lett volna arról, hogy a műsorvezető intenciója a neonáci megemlékezések szalonképessé tétele, akkor az legkésőbb itt szertefoszlott.
Megtudhattuk, hogy a program lényege a megemlékezés a „hősökről (…) akik értünk és mindenkiért harcoltak” és a „dicsőséges budapesti kitörésről” részben SS-álcaruhával és rohamsisakkal.
Kommentárként Trombitás azzal folytatta, hogy „sokan önmagában egy ilyen megemlékezést is bűnnek tartanak. Miért lenne ilyen veszélyes egy egyszerű teljesítménytúra?” – teszi fel az álnaiv kérdést.
Megmondom:
A műsorvezetővel együtt azt állítják, mintha Budapesten Európát védték volna. Ez sem igaz, mert nem Európát védték, hanem a náci Németország agóniáját hosszabbították meg. Azt állítják, hogy a kitörés alternatívája a lemészárlás lett volna, holott éppen fordítva igaz: a kitörés miatt történt sokak lemészárlása.
A műsor morálisan legsúlyosabb következményei azonban nem ezek a történelmi hazugságok. Budapest ostromában 35 ezer magyar civil és legalább 40 ezer német és magyar katona halt meg. Előbbiek nem csekély részét a védelemben részt vevő magyar nyilasok gyilkolták le, utóbbiak mintegy fele a kitörés öt napja alatt vesztette életét. Közülük a kényszersorozott magyar SS-katonák is a magyarság áldozatai. Sorsukat nem ők választották. Kertész Imre szavaival élve: ami velük történt, az is sorstalanságnak nevezhető. A majd húszezer halottból mindmáig kevesebb, mint 800 személy maradványait sikerült méltó sírhelyre temetni. A többség éppen úgy jeltelen sírban nyugszik, mint a mohácsi csata áldozatai.
Meggyalázza az áldozatokat.
A szerző történész.
