Kicsit több mint egy éve, hogy Sárosdi Lilla elmesélt egy történetet. Tudjuk, mi történt, ugyanúgy indult nálunk is minden, mint Amerikában. Nevek hangzottak el, napvilágot láttak, publicitást kaptak a szexuális zaklatással kapcsolatos ügyek. Illetve néhány közülük.
Sok lélek felkavaródott, kiderült, valamilyen szinten szinte mindenki érintett, de konkrét névvel kevesen álltak elő. Utólag, leszűrve a tanulságokat, jobb is, hogy így esett, legalább visszanézhető, mi is történt a konkrét esetekben.
Azért is jó, hogy nem hangzott el több név, mert nemcsak a tényleges áldozatokat, a megvádoltakat sem védi semmi. Szinte lehetetlen védekezni, és tudjuk, milyen gyilkos a szóbeszéd, mit képes elérni egy-egy rágalmazás, felröppentett vád. S nyilván, ne legyünk se vakok, se elfogultak: ilyen is előfordulhat. Elő is fordult.
Ám valaminek mégiscsak erősebben meg kellett volna mozdulnia. Apró lépések történtek, tudok egyetemről, ahol már tilos zárt ajtó mögött konzultálni, de ezek semmi. Valódi haladás nincs, az Isztambuli Egyezmény ratifikálása sem téma.
Helyette újra nemzeti konzultátunk, Félelmetes, hogy a történetdömping után ugyanaz történt, mint az utóbbi években minden botrányos ügyben, vagyis hamar lecsendesedett minden. A megnevezett rendező újra dolgozik, s ha valaki esetleg előállna egy hasonló esettel, úgy tekintenének rá, mint aki nem halad a hírekkel: már tök másról beszélünk, jó reggelt!
Nem változott semmi abban sem, ahogy a köz vélekedik és viszonyul a bántalmazás, az erőszak, a szexuális visszaélések kérdéséhez.
Megrázó színházi előadást láttam a héten a Kortalan kortársban. Ebben a sorozatban három színésznő állítja össze aktuális témákban magyar írók szövegeiből az előadásokat. Legújabb munkájuk apropója a minekmentoda.hu weboldal létrejöttére reagálva, épp a #metoo egyéves évfordulójára készült, főleg nők szövegeire.
Már az elszomorított, hogy a téma csupán egy kis színház nézőterének felét töltötte meg. Az még lehangolóbb, hogy a darabot követő beszélgetésben a női moderátor látványosan az egyetlen meghívott férfira fókuszált. És nem mentség, hogy az épp Kovács Bálint újságíró volt, a Puszild meg – Szexuális zaklatás, a #metoo jelenség és ami mögötte van szerzője.
A nagyszerű Fodor Annamária, Herczeg Adrienn és Bodor Gyöngyi hallgatta a száraz elméletet. Hogy áldozathibáztatás így meg úgy, meg a többi steril szöveget. (Ez senkinek nem a hibája, ezeket is közölni kellett, de meggyőződésem, hogy a szemléletváltozás nem úgy következik be, hogy felmondjuk a tankönyvi szövegeket.)
Az áradás csak arra volt jó, hogy még inkább bebetonozódjanak a régi jó sztereotípiák. Ma már bevett duma, hogy ‘na, a mítús idők után’, meg hogy ‘agyára ment a mítú’, ami arra utal, valami félresiklott. És arra utal az is, hogy a kevés felmérés (nem átfogóak) szerint a fővároson kívül a mozgalomnak nevezett (szerintem sosem volt az, csak össznépi sírás, ami kis ‘haszonnal’ járt, annyival csupán, hogy az indulatokat hirtelen le lehetett vezetni) futótűz nem jutott messzire. A legkiszolgáltatottabbakig biztos nem ért el.
A puncs.hu kapcsán is elült a felháborodás, és Vasvári Vivien megnyilatkozása sem verte le a biztosítékot. E két jelenséget azért is veszem egy kalap alá, mert Vivien egy luxusfeleség, egy eltartott ember pozíciójából szónokol, onnan, ahová a puncsos kislányok is vágynak.
A kis híján megerőszakolt futónő megnyilatkozása kapcsán is el kellene gondolkodnunk. És azon is, hogy a más véleményen lévő oldal (ahová én is tartozom persze) honnan veszi a bátorságot, hogy ilyen elánnal nekiessen egy áldozatnak?
Ijesztő, hogy nem látni, honnan jönne a változás. Kormányzati szintről nem fog, az nyilvánvaló. Néztem a moziban a Családok évének negédes hirdetését, közben az járt a fejemben: ha mégis egyedül maradsz a gyerekeiddel, netán, ha bántalmazott vagy, hogyan oldod meg az élethosszig tartó kalandot.
Minek mentél oda?
Minek vágtál bele?
Kihez fordulhatsz?
(Kiemelt kép:Thinkstock)
