Valamikor egy jobboldali tüntetésen láttam egy transzparenst, rajta a következő felirattal:
Elment tatár, török / Trianon se örök!
Ma úgy néz ki, Trianonnak inkább az emléke nem örök, még a jobboldalon sem.
Trianon mára giccsé vált, olyasfajta módon, ahogy a színleg feldolgozott tragédiák kanonizálódnak. Beszélünk róla, pro és kontra érveket hozunk fel elkerülhetőségéről, illetve elkerülhetetlenségéről, musicaleket nézünk róla, színes pólókat veszünk fel emlékezve rá. A kétezres évek elejétől kezdődően – és ez alapvetően a polgári körös rendezvények fellendüléséhez köthető, ahol sokan láttak üzleti lehetőséget abban, hogy a kommunizmus alatt elfojtott nemzeti érzelmekre apellálva üzleteljenek, „Magyar vagyok, nem turista”- pólóktól kezdve Wass Alberten át a nagy-magyarországos autómatricáig – Trianon inkább már csak úgy él az emberek emlékezetében, mint egy távoli, soha nem ismert rokon halála.
Ezeket a sorokat nem egy balliberális szerző írta egy balliberális lapban, hanem Trombitás Kristóf Keresztély, jobboldali, „Fidesz-közeli” publicista a Mandineren.
Az ifjú szerző a divatossá váló Habsburg-revizionizmus szellemében Kossuthot, illetve a szabadságharcot teszi felelőssé Trianonért: „A Kossuth-féle függetlenségi idea és nemzetállami elképzelés világos felkérés volt az ország nemzetiségeihez. Felnyitotta a szemüket. Ja, hogy ezt így is lehet? A magyarok azt követelik, hogy saját maguk döntsenek a sorsukról, saját szabályrendszerrel, saját közegükben? Rendben, remek felvetés, mi is ezt akarjuk!”
A cikk tulajdonképp olyasmit állít, ami egy baloldali vagy liberális publicista részéről minimum nemzetárulás és „antimagyarizmus” lenne: Két út állt előttünk: betagozódás a birodalomba vagy Trianon.
Trombitás értelmesnek és logikusnak tűnő gondolatmenete persze alapjaiban problémás. A nacionalizmus, a nemzetállami egység eszméje egész Európát áthatotta. A francia nacionalizmus, a német és az olasz egység nem Kossuth találmánya volt, és a csehszlovakizmus is megjelent már a reformkor idején, a román törekvések pedig már a 18 század végén.
Kossuth egy kornak volt a tipikus gyermeke, a Monarchia pedig hosszabb távon törvényszerűen volt bukásra ítélve, minek révén akkor is létrejött volna az egységes román és egy északi és déli szláv állam, ha mi lettünk volna Európa egyetlen Habsburg-hű szupranacionalista nemzete, eltérően az összes többitől, az osztrákokat is ideértve. Arról nem is szólva, hogy
Mellesleg van olyan felfogás is, miszerint, ha a nemzet megmarad a kossuthi úton és nem a Monarchia korhadt bárkájához láncolja magát a kiegyezés rövidtávú hasznáért, akkor tán másképp alakul minden. (Ami persze ugyanolyan történetietlen spekuláció.)
Számomra azonban most nem Trianon ilyetén megítélése vagy a nemzeti függetlenségi hagyomány posztmodern felülírása, megtagadása és elítélése az érdekes, hanem hogy Hogyan passzol 1848 és a kuruc múlt teljes átértékelése például azzal, hogy a választás éjszakáján Kossuth-nótát énekelt az állampárti vezetőség? Trombitás nem egy gerilla, hanem megbecsült szerző, akit Bayer Zsolt is méltatott.
Miközben megszűnt az „áruló” Heti Válasz, és az országcsonkítás évfordulója kapcsán vezető szlogen lett, hogy az a magyar, akinek fáj Trianon, a NER legkeményebb hecclapjában is jelent meg írás, melynek szerzője kifejti, hogy neki bizony nem fáj Trianon, pontosabban túl kéne már lépni ezen, és a nemzetgyarapodásra fókuszálni.
Trombitás cikkébe egy Fb-oldalon futottam bele, ahol egy orbánozós baloldali szavazó azzal posztolta ki, hogy na, ez az írás jól odamond a fideszes trianonozásnak, és ezt az egész nemzeti siránkozást a helyére teszi. A posztolót az se zavarta, hogy a cikkben amúgy kipipálva a kötelező károlyimihályozás és kunbélázás is: Károlyi végső soron Kossuth örököse, és innenről nézve nacionalista, nemcsak antant ügynök ugyebár.
Ami ebben a jelenségben az igazán érdekes, hogy A kurucok egy tábort alkotnak azokkal, akik szerint Bocskai székelygyilkos felségáruló, Bethlen Gábor többet ártott, mint a török, Thököly hazaáruló kalandor, akinek szégyenszemre még mindig ott díszeleg a szobra a Hősök terén, Rákóczi emberileg és történelmileg az egyik leghitványabb alak, 1848-ról meg már ne is beszéljünk, mert az szabadkőműves balos forradalom volt, olyan figurákkal, akiknek az akasztására csak koccintani lehet.
Amit tovább színesít, hogy a Habsburgok pozitív és szabadságharcaink negatív átértékelése egyes balliberális körökben is divat lett, bár ők a Habsburgokban a modernizáció és a nacionalizmus-ellenesség képviselőit éltetik, és nem a tradicionális katolikus uralkodóházat. A kurucok nemcsak maradi idegenellenes bunkók, hanem például Komoróczy Géza szerint még antiszemiták is voltak.
A baloldalon régóta köztudott, sőt látványos jelenség, hogy a különféle csoportok elképzeléseiben, világképében és értékrendjében alig akad valami közös, ami meglátszik a gyakorlatban is, lásd a legutóbbi választást. Számos gazdasági és társadalompolitikai kérdésben több a hagyományosan jobboldali elgondolás, mint a politikai jobboldalon. A jobboldal legalább ennyire tarka, csakhogy ezt jól leplezi. A jobboldalon nincs egyetlen pozitív történeti esemény vagy figura, akiről ugyanaz lenne a vélemény egy polgári konzervatív, egy szittya, egy habsburgista, egy likudista vagy egy átlagos nacionalista számára. A baloldalon ez az ideológiai közös nevező a fasiszta múlttal való riogatás – már egyáltalán ha szóba kerül a történelem, vagy bármiféle ideológiai elem. Nagyjából ennyi.
A különbség, hogy a szavazói jobboldalt összetartja a közös ellenség, a szavazói baloldalt még az se. A szavazói baloldalon ismerek egy halom embert, akik jobboldalibbak, mint számos szavazói jobboldali. Mitől baloldaliak? Hogy Orbán-ellenesek.
Teljesen mindegy, hogy ma Magyarországon kinek, mi a véleménye világról, családról, nemzetről, migrációról, kapitalizmusról, EU-ról vagy bármiről. Mi az a „nemzeti oldal”? Aki a „jobboldalra” szavaz. Mi a baloldal? Aki a baloldali pártokra szavaz, melyek egyébként nem baloldali pártok.
Tényleg vége a történelemnek, még ha nem is abban a formában, ahogy Fukuyama vizionálta annak idején.
Kiemelt kép: Komka Péter / MTI
