Nagyon szeretek olvasni, amiből talán az is kikövetkeztethető, hogy az átlagosnál jóval kevesebbet nézek televíziót. Nem mondom, hogy soha, de nagyon válogatottan és általában csupán egy-egy műsor erejéig vagyok hajlandó az időmet erre áldozni. Nyilván benne van ebben a családi minta is, bármennyi idős vagyok is ma már, úgy nevelkedtem, hogy az írott szónak nagy becsülete volt és van is a családomban.
Apai nagypapámnak könyvkiadója volt, így édesapám is úgy nőtt fel, hogy rengeteg könyv vette körül, és kiskori emlékeim szerint a szüleim sokat és békésen olvastak egymás társaságában.
Morogtam, hogy ez így nem lesz jó, Apu meg nyugtatott, hogy „ne izgasd magad, mindegy, mit olvas, ha megszereti magát az olvasást, eljut a minőségi irodalomhoz is”. Igaza lett.
Az olvasás nekem amolyan napi rutin elalvás előtt – mikor, meddig, de az már a pihenés bevezetése. Nem is igazán tudok elaludni, ha nem olvasok. Gyakran arra ébredek az éjszaka közepén, hogy elbóbiskoltam az aktuális könyvemmel, teljes kivilágításban. Máté mindezt elég viccesen véleményezve azt mondta:
Na, Anyuci, már megint szoliztál a kislámpa alatt.
Ennyit bevezetőként, mert amiről most szeretnék írni, épp ennek ellenkezőjét bizonyítja, nevezetesen azt, hogy nem árt néha egy-egy érdekes, jó műsort megnézni a televízióban, mert sok okosat lehet hallani.
Van az a bizonyos M3 adó, amolyan nosztalgiaműsorok, míg a konyhában van dolgom, szívesen nézek bele az adott kínálatba. Olykor gyöngyszemekre bukkanok, mint most néhány napja is.
Riportműsor Huszti Péterrel, aki mindig is a kedvenceim közé tartozott. Emberileg, művészileg egyaránt. Sok éve hallottam egy vele készült beszélgetést a rádióban, ahol az ifjú riporter az iránt érdeklődött, idézem: „Ön celeb volt a maga idejében?”
Huszti Péter hosszan hallgatott, majd azt mondta:
Ezt nem igazán tudom megválaszolni, mivel úgy látom, a mai világban a celebek nem a teljesítmény és a munka alapján választódnak ki, hanem valami másik rendszer szerint. Ha azt kérdezi, ismert voltam-e fiatal koromban, arra igen a válasz. Mindazokkal együtt, legyenek művészek, sportolók, tudósok vagy bárkik, akiket a közönség szeretete és tisztelete kiemelt az átlagból, igen, ismert voltam. Ám nem vagyok, és sose voltam celeb.
Ez a mondat, ez a gondolat olyan, hogy sajnáltam, hogy nem én találtam ki, de gyakran és szívesen idéztem azóta is, természetesen megemlítve az eredeti forrást.
Az M3 riportműsorában valamilyen kitüntetése után kérdezték az egész életéről Huszti Pétert. Érdekesek, jók voltak a kérdések. És nagyon jók, meggondolandók, megszívlelendők a válaszok. Öröm volt hallgatni.
Fotó: Zih Zsolt / MTI
Szóba kerültek a kezdetek, a kitől, hogyan, mit is tanult, lesett el a pályája elején.
És szóba került a hit is. Nem elsősorban vallási a kérdés, inkább életvitelre, morálra vonatkozott: mi az, ami egyben tart valakit, mi a hitvallása, ars poeticája egy művésznek, van-e, kell-e hit az egészhez? És ekkor hangzott el egy előadás története, a következőképpen.
Kezdő színész voltam, Pécsi Sándor játszotta egy papot, én meg egy fiatalembert, aki lázad. És azt kérdeztem a paptól, protestálva valami igazságtalanság ellen, ami velem megesett: „Mondd, atyám, van Isten?” Pécsi Sándor hosszan nézett rám, majd tagoltan azt válaszolta: „Ha hiszel benne, van, ha nem hiszel, nincsen. Amiben hiszel, az létező a számodra.”
Igen, így tanultam én is, bár nem volt színpad és szereplők sem, csak maga az élet. Azt is tanultam, az egyetlen járható útja annak, hogy valami sikerüljön, ha hiszek benne. Talán ez az élet művészete.
És jó, ha néha egy csendes délutánon erről megerősítést is kapsz valakitől, akit szeretsz, tisztelsz és nagyra tartasz.
Kiemelt képünkön a 2014-ben a Nemzet Művésze díjjal kitüntetett Huszti Péter Kossuth-díjas színművész, rendező, a Pesti Vigadóban Fotó: Czimbal Gyula / MTI
