Poszt ITT
Budapest, 2012. február 28.
Új útlevél mintapéldánya a Közigazgatási és Elektronikus Közszolgáltatások Központi Hivatalban (KEK KH) sajtótájékoztatón, ahol bejelentették: 2012. március 1-jétől már nem állítanak ki Magyar Köztársaság feliratú személyi okmányokat, az új alaptörvénynek megfelelően azokon a Magyarország elnevezés szerepel.
MTI Fotó: Máthé Zoltán

Gerlóczy: A gyűlölet árja

Gerlóczy Márton
Gerlóczy Márton

író, publicista. 2018. 04. 06. 17:14

Szép vagy, kislányom, szép vagy, de szebb lennél szőkén. Vélemény.
Korábban a témában:

2015 nyarán, egy törökországi nyaralásból hazafelé jövet Fanni lebukott az útlevélellenőrzésen.

– Hogy hívják magát? – kérdezte a tiszt angolul.

– Oda van írva – felelte Fanni magyarul.

– Miféle név ez?

– A vezetéknevem? Etióp.

– Hol született?

– Az is oda van írva.

A város, ahol Fanni született már nem létezik. Elsöpörték a történelem viharai a kilencvenes években. Ő ekkor nyolcéves volt. Fanni magyar állampolgár. Egy nyugat-magyarországi városban nőtt fel, gyermekkorát túlnyomórészt ott és magyar édesanyja vidéki rokonságánál töltötte, például Csornán, Marikánál, a nagynéninél, aki egyszer azt találta mondani, szép vagy, kislányom, szép vagy, de szebb lennél szőkén. Ezt leszámítva Fanninak nincsenek igazán kellemetlen emlékei magyar gyermekkoráról. Az óvodában pöttyös labda volt a jele, az iskolában pedig Jordannek csúfolták. Alacsony termete ellenére jól is kosarazott, mint az a Jordan, a Michael Jordan, aki szintén nem magasságáról, hanem arról volt híres, hogy repülni tud. Fannit azért hívták Jordannek mert fekete. Hozzájuk, magyar osztálytársaihoz képest legalábbis. Amikor tizenöt évvel később a szintén félvér magyar barátjával Elefántcsontparton jártak, szembesülniük kellett azzal, hogy mégsem feketék, éppen ellenkezőleg, fehérek. Hogy nem pusztán Magyarországon nézik meg őket valamiért, amiről nem tehetnek, hogy tudniillik feketék, hanem Afrikában is, ahol pedig azzal keltenek feltűnést, hogy fehérek. A barátja, akivel azóta is együtt van (és akikkel e cikk szerzője e riportot készítette) szintén egy nyugat-magyarországi városban nőtt fel, és szintén a magyar édesanyja vidéki rokonságánál töltötte gyermekkorát. Az ő Marika nénije ma is él, és amikor Dávid legutóbb látogatóban járt nála, ugyanazt az ételt készítette neki, ami gyermekkorában is a kedvence volt, túrós csuszát. Dávid helyet foglalt a konyhában az asztalnál, a nagynéni boldogan gyúrta a tésztát, aztán egyszer csak azt mondta, édes kisfiam, jaj, édes kisfiam, hát láttad ezeket a migránsokat a tévében?

Fotó: Bielik István/24.hu

Dávid jele létra volt az óvodában. Az édesanyja ügyelt arra, hogy a gyermeke lehetőleg burokban nőjön fel, az iskolában rasszista indíttatású gúny tárgya nem lett, neki sincsenek igazán kellemetlen emlékei a gyermekkorából. Mindketten meséltek a város skinheadeiről, arról a tíz-tizenöt idiótáról, akit a boldog békeidőkben bőrszíntől függetlenül a magyarországi kisvárosokban mindenkinek kerülnie kellett. A skinhead hozzá tartozott a kilencvenes évek városképéhez, de ritkább volt, mint az okos rendőr, ezért aztán – a rendőrhöz hasonlóan – mellőzöttségének frusztrációját egyenruhába öltöztette.

Régebben, tehát a menekültválság előtt mindenhol magyarul szólították meg őket, közértben, étteremben, villamoson, akárhol, de amióta Finkelstein és Habony urak fekete mágiájának gumója kicsírázott a magyar fejekben, még azt követően is nehezen veszik rá magukat az emberek, hogy magyarul válaszoljanak, miután már nyilvánvaló kellene hogy legyen. Már a nyelv erejének hatalma sem képes lebontani a félelmet, az emberek egy migránst látnak, mi mást látnának! Ezt bámulják már három éve, mást sem látnak, csak migránst, és a migránsok nem beszélnek magyarul. A félelem által megszállt elme így védekezik a bűntudat ellen, már a saját nyelvét sem hajlandó megérteni, ha azt egy migráns szájából hallja. Dávid azt mondja nekem, már érti, hogyan történhetett meg a holokauszt. Egy magyar ember mondja ezt nekem, hiszen Dávid nem pusztán magyar állampolgár, de magyar is, egy magyar asszony szülte őt a világra harminc évvel ezelőtt. Békében élte le eddigi életét, és most arra kényszerül, hogy a lehető legkevesebb időt töltse a lakásán kívül, mert 2015 nyara óta nem szeret utcára menni, vidéken pedig már egy éve nem jártak, mert Badacsonyban tavaly nyáron kirándulás közben egy arra járó természetkedvelő apuka azt kérdezte tőle, mit keresel te itt, migráns? Ez a szó fáj nekik a legjobban. Migráns. A mögötte rejlő szándék aljassága.

A szabadságot egy ideje a bezártság jelenti. Otthon szabadok. Fanni otthon színes ruhákba öltözik, és alig várja azokat a napokat, amikor elhagyhatja az országot, és úgy öltözhet, ahogy régen, amikor felköltözött Budapestre az érettségi után és kinyílt számára a világ és felvehette azokat a színes ruhákat, amelyekben büszkén viselhette színes identitását. Már szerbiai utazásáról is úgy beszél, mintha Hollandiában járt volna, mert már ott sem néznek rá olyan gyanakvóan, mint a szülőföldjén. Pontosan tudja, nem a magyar emberek tehetnek erről, tudja, hiszen közöttük nőtt fel. Végignézte a folyamatot, ahogyan ez a precízen felépített propagandahadjárat megfertőzte őket, és dühös, végtelenül dühös, mert a kár, amit mindezzel okoztak, helyrehozhatatlan. Az elszabadult félelem és gyűlölet árja megállíthatatlan, visszafordíthatatlan. Olyannyira visszafordíthatatlan, hogy Dáviddal együtt meghozták a döntést, elköltöznek az országból. Fanni leginkább azért akar elköltözni, mert lassan családot szeretnének alapítani, és nem akarja kitenni a gyermekét a megkülönböztetésnek. Nem akarja, hogy a megkülönböztetettség érzése a gyermekében gyűlöletet szüljön, mert az boldogtalansághoz és keserűséghez és szorongáshoz vezet.

A magyar embereknek idővel fel kell majd tenniük maguknak pár kérdést. Vajon mit hozott számukra ez a pár év? Vajon megérte-e? Vajon boldogabbak lettek-e? Vajon, ha a menekültek befogadására nemet akartak mondani is, amihez természetesen joguk van, nem lett volna-e egészségesebb és tisztességesebb mindezt gyűlölet nélkül tenni? Vajon hogyan fognak visszaemlékezni minderre tíz, húsz, harminc év múlva és mit fognak gondolni magukról? Azt, hogy nem ők tehettek róla? Hogy a kormány tehetett róla?

Vajon eszükbe jutna-e, amikor az utcán pénzt kér tőlük egy hajléktalan, de nincs egy fillérük sem, hogy egy jó nagyot rúgjanak a földön fekvő szerencsétlenbe, vagy csak elfordítják a fejüket és csendben mennek tovább a dolgukra? Mit kaptak a magyar emberek ettől a gyűlölettől? Vajon jobb emberek lettek-e általa?

Kübekháza, 2017. május 27.
Egy katona a kaput zárja be a járőrautó behajtása után a magyar-szerb határon álló biztonsági határzáron, Kübekházánál 2017. május 27-én.
MTI Fotó: Ujvári Sándor
Fotó: MTI/Ujvári Sándor

2015 nyarán, egy törökországi nyaralásból hazafelé jövet Fanni lebukott az útlevél ellenőrzésen.

– Hogy hívják magát? – kérdezte a tiszt angolul.

– Oda van írva – felelte Fanni magyarul.

– Miféle név ez?

– A vezetéknevem? Etióp.

– Hol született?

– Az is oda van írva. Kerepestarcsa.

 

Kiemelt kép: MTI/Máthé Zoltán

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.