A legutóbbi LMP-Jobbik egyeztetésről a jobboldali párt elnöke úgy nyilatkozott, hogy nem kíván együttműködni „XX. századi pártokkal”. Ha a nyolcéves parlamenti jelenlét ellenére még értelmezhető is lenne ez az elitellenesség, azt mégsem szabad elfelejtenünk, hogy Vona Gábor az elmúlt években a néppárti fordulat jegyében folyamatosan gesztusokkal élt a „XX. századi pártok” szavazótáborai felé, és megszólalásaiban olyan egységes nemzeti ethoszt vizionált, ami sokáig a Fidesz-narratíva sajátja volt.
Ezért említhette korábban Török Gábor is azt, hogy
Szemben a Fidesszel, melynek vezetője a március 15-i felszólalásával világossá tette: elsődleges célja már nem a jogállam, hanem a NER megvédése, egységes nemzet helyett szavazótáborokban és a köztük meglévő konfliktusban gondolkodik, mely során a győztes mindent visz, a legyőzött pedig nemcsak politikai képviseletét, erkölcsi méltóságát, hanem a jogait is elveszíti. Vagyis mindenét.
Tehát Vona a pártokkal nem, a szavazókkal igen.
De hol kezdődnek a pártok?
A parlamentben? Az önkormányzatokban? A helyi alapszervezetekben?
A magyar baloldali értelmiség egészen a múlt év végéig elképzelhetőnek tartott taktikai együttműködést a Jobbikkal az Orbán-rendszer leváltása érdekében.
Botka László „menesztését” követően a baloldali ellenzék jelentős része már fel tudott sorakozni egy viszonylag egységes együttműködés mögé, melyben Vona és a Jobbik szerepe rövid időn belül, ha nem is feleslegessé, de kiküszöbölhetővé vált (vagy legalábbis kiküszöbölhetővé kellene tenni). Amikor Gyurcsány március 15-én bejelentette, hogy egy posztorbáni helyzetre vonatkozólag kész akár Vonáékkal is tárgyalni, a Jobbik elnöke ezt a legkisebb politikai kockázat nélkül utasíthatta vissza. Annak ellenére, hogy bármi is a hivatalos jobbikos narratíva,
Merthogy Orbán Viktor az elmúlt években a döntési jogkörök teljes centralizálásával elérte, hogy a Fideszen belül mára nemhogy kihívója nem akad, de elemzői szempontból már egy posztorbáni Fidesz is szinte értelmezhetetlen fogalom. A kormánypárton belüli feladatmegosztás szintjei a külső szemlélő számára is láthatóak. Ahogy a gazdasági hátország tagjai a Simicskával való szakítás után nagyrészt ugyanazok maradtak, úgy a politikai bizalmi szereplők körében mindig is nagyobb volt a fluktuáció.
Amíg sikerült fenntartani az „egy a tábor, egy a zászló” látszatát, addig a gyorsan felívelő pártkarrierek biztosítottak politikai egzisztenciát a másod- és harmadvonalbeli szereplőknek is. Mihelyst azonban a párton belüli önálló hatalmi bázisok kiépítésének lehetősége felvetődött, az annak centrumában állóknak számítaniuk kellett a gyors kegyvesztettséggel. Egy vidéki város elbukásáért még vezekelhet a helyi jelölt. A Soros-narratívára épülő országos kampány lehetséges besüléséért azonban már a miniszterelnököt és legfontosabb bizalmasait terhelné a felelősség. Nem zárható ki, hogy az abszolút többség elvesztése esetén, a kormányzás megőrzése érdekében a párt másodvonalbeli emberei tárgyalásokat kezdenek Orbán háta mögött, akár akarata ellenére is a másik parlamentbe került jobboldali párttal. Persze ez utóbbi leginkább egy lassan nyolcéves ellenzéki várakozás anélkül, hogy tudnánk, mit is gondolnak a ma 100 százalékig lojális másodvonalúak.
Kiemelt kép: Karancsi Rudolf / 24.hu
