Ki várja el a szervilizmust, a behízelgést, az elvtelen hajbókolást? A gyenge ember, a kiskaliberű, a kisstílű. Akinek nincs erős belső visszajelző rendszere, vagy ha van is, azt a félelem, a kicsike önbizalom manipulálja, a mindent átmozgató nyers szorongás. Aki csak akkor tartja magát valakinek, ha a környezete a képét százszorosra nagyítva tükrözi vissza.
Fújja és pumpálja, még, még, még! Szerencséje van kedves vezetőnknek, mert udvartartása jól kondicionált, megtanulta, mi kell a Főnöknek, és meg is adja neki. És a Főni – már valódi hajbókolás-addiktként – mindennap beveszi a hamis tirádákat, hamm, bekapja reggel-délben-este az ömlengés-kapszulákat, kell is neki.
Persze szomorú dolog belátni, hogy egy ország élén ilyen ember áll. Mert azok, akiknek lételeme, hogy magukat – bármi áron is – aláhúzzák, akik alattvalókat kívánnak, nem partnereket, akik azt hiszik, nekik és haverjaiknak mindent szabad, nem valók vezetőnek. Nem én mondom, pszichológiailag bizonyított tényekről beszélek. Életveszélyes, ha egy sértett személy kerül pozícióba. A sértettség csontig hatol, és aztán e fájó csontok mozgatják az illetőt.
A kiválasztottság tudat bokszol a porszem-tudattal,
és közben tudja valahol mélyen, hogy ez baromság, de azért csak nyomja és nyomja tovább, hiszen talpnyalókra van szüksége ahhoz, hogy az öntudata reggelente helyrepattanjon.
A haverjait kibélelését úgy éli meg, hogy kegyet oszt a szolgáinak, miközben elhiszi, hogy ehhez joga van – az ilyennek nincs helye egy ország élén. Aki kizárólag azt hagyja létezni, ami az ő dicsőségét zengi, az olyan, mint a b filmek őrült tudósa. Csak nem lehet nevetni rajta, mert a mi éltünket már szétkísérletezte.
A korrupció sokszor a lelki korrupcióval kezdődik. És nálunk bevett dolog, hogy a jól beszélő kapja a csontot. Évek óta figyelhetjük, ki mennyire hajol meg szeretett vezetőnk előtt, ki mennyire cenzúrázza magát és ki mennyire nyal be neki. Tágra nyílt szemmel bámulom a közmédiumok lefekvését, az önkormányzati rendezvények dörgölőzéseit. Hallgatom a kis óvatosakat, a nehogyhibázzunkat, az inkább nem hívom meg x-et, még szeretnék egy ideig itt dolgozni kollégákat. De nem nekik hull a mennyei manna,
Nagyot kell virítani, és olyat tenni, ami messzire hangzik.
Szerencsére erre is van példa bőven, csak az elmúlt napokban három gyönyörű szerelmi vallomás is elhangzott. Mindegyik trubadúr csodálatos.
Kezdjük Leslie Mandokival, aki nagyon kedves ember, olyan hatalmas szívvel, amekkora nincs is földön. Akinek ez eddig nem volt világos, most még inkább meggyőződhetett róla a Magyar Narancs címlapinterjújából. Mandokinak mindenki a barátja Merkeltől Orbánig, a néhai Kertész Imrétől Vajnáig. És milyen szívmelengető lehet, ha ezek a fejek összejönnek. Szívből sajnálom, hogy engem sosem hívtak meg még a lelki társaim közé, a híres Mandoki-féle buliparadicsomba, Tutzingba. Pedig annyira jól ellennék én is egy ilyen mulatságon!
ahol dehogy esne szó holmi nulla jelentőségű földi dolgokról! És ahol végre én is elbeszélgethetnék szeretett vezetőnkkel Kantról és Schopenhauerról… Illetve én is elmondhatnám neki, mekkora koponyának, mily művelt főnek tartom, európai szintű gondolkodónak, megkockáztatom, a ma élő kevés zsenik egyikének.
Így emlékszik vissza Leslie a vezetővel való első találkozásra: „Orbán Viktorral pedig egy koncertem után ismerkedtem meg, Edmund Stoiber egykori bajor miniszterelnök mutatta be nekem. Figyelj, Leslie – mondta, mivel már több mint húsz éve tegeződünk – Itt egy pokoli okos, nagyon művelt lángelme, ismerd meg, ő a magyar miniszterelnök. És akkor összebarátkoztunk.”
Ki ne hatódna meg könnyekig, ha a ’mindenki barátja’, a ’kulturális hídverő’, a ’Leslie Mindenkampányrakapható Mandoki’ felé nyújtaná mindenhová elérő kezét?
Hogy a pi…ába ne adna az ilyennek közpénzből 1,4 milliárdot?!
ő nyíltan beszél arról, hogy a népszerűségért semmi se drága, és hiába kapta a TV2-es taslit, reméli, szép szavai szépen fialnak majd, hiszen a mi kis demokráciánkban már csak így megy ez.
De nem ez volt, ami igazán megremegtette a szívem, de nem ám.
Lírai sorok születtek a szeretettről, a kedvesről, a bölcsről, méghozzá nem akárkinek, hanem minden idők legnagyobb alvóbajnokának, Szőcs Gézának a tollából. A versciklus címe Miniszterek érkeznek a kormányülésre, és így zárul a költemény:
És a miniszterelnök, / persze hogy ő is eljött. / És úgy néz ez az Orbán: / valahogy kobra-formán! / Valahogy furcsa csönd lesz, / s ez a csenevész / dal is elenyész.
A szép verset az Index szúrta ki, és eleddig valahogy senki nem tudta felfogni, miért a kobra-hasonlat. (Amúgy az egykori pénzosztó miniszter, akinek a köpönyegéből oly sok szarházi, például Orbán János Dénes is előbújt, itt osztja meg gondolatait.)
A lírikus tán a köpőkobrára gondolt, aki három méterről is betalál az áldozat szemébe, ezért lehet a csend.