Azon a napon történt, amikor…
Az előtte lévő napon történt, hogy a Bayern München edzője lecserélte csapata egyik csatárát, aki dúlva-fúlva jött le a pályáról. A marcona, kiállhatatlan ember hírében álló Ribéry mutogatott, és mondta a magáét. Amikor a partvonalhoz ért, a trénere se szó, se beszéd megölelte – sőt! –, egy puszit is odanyomott Ancelotti, amitől a francia labdarúgó arcán túlvilági mosoly jelent meg, amely egészen addig kitartott, amíg a kamera elkísérte, szóval a kispadig.
Én másnap reggel, amikor nem sokkal ébredés után megnéztem ezt a videót, nem tudtam nem meghatódni a jeleneten, pedig nem vagyok Bayern-drukker.
A délelőttöm egy uszodában telt. Tömegközlekedéssel mentem oda is, meg vissza is. Amikor hazafelé leszálltam a buszról, a sofőr az első ajtóban állt, és köszönt. Én meg persze vissza. Utam előbb egy telefonfülkébe vezetett, hátha benne felejtettek néhány forintot, majd betértem abba az élelmiszerboltba, ahol a legenda szerint sok-sok évvel ezelőtt egy eladó arra biztatta Sólyom Lászlót, hogy „tartson ki, jóember!”
Tejfölt vettem meg egy üdítőt.
A pultnál – ahol a vevők a megvásárolt holmikat a szatyraikba/kosaraikba szokták tenni –, nem akartam hinni a szemeimnek: ott állt a buszsofőr.
Illedelmesen köszöntött, én meg nem voltam rest viszontüdvözölni.
– Nem tartom fel? – kérdezte.
– Nem – válaszoltam.
– Csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy vannak-e anyagi problémái?
Először az futott át a fejemen, hogy a hátsózsebembe hanyagul begyűrt papírpénzekből hagytam el néhányat valamelyik ülésen, aztán magamnak is váratlanul azt mondtam:
– Máskor is igénybe szoktam venni tömegközlekedési eszközöket… de hiszen tapasztalhatta is, van bérletem.
– Nem erről van szó… láttam, hogy bement a telefonfülkébe… mintha pénzt keresett volna benne. Nem illendő, de megkérdezhetem, lehetséges, hogy vannak anyagi problémái?
– Aha… értem. Nos, nekem ez kisgyerekkorom óta szokásom, ami az elmúlt évtizedekben a parkoló-automatákban való keresgéléssel egészült még ki, hogy ahol lehet, pénzt keresek. Reflex. Ha találok, kívánhatok valamit. Lehet, hogy rossz szokás, de nincs összefüggésben a pénzügyi helyzetemmel.
– Tudja… csak azért, mert régóta követem a pályafutását, törzshallgatója vagyok… tudom, hogy most éppen nincs munkája… magam sem gondoltam volna, hogy másfél hónap alatt kiürül a kassza, de ha ennie kell, akkor enni kell, arra mindig lesz önnek egy ezresem.
Álltam, és ahogy a pesti zsargon mondja: néztem ki a fejemből, hogy aztán a rám jellemző módon, találjak egy elidegenítő mozzanatot, amivel kikerülhetek az érzelmi csapdából:
– Az a busz, ott, magára vár? – és a tőlünk kétszáz méterre levő járműre mutattam.
– Igen. Most van a dohányzási szünetem. Füstölni meg, mint tudhatja, nem szabad a megállóban.
– Odakísérhetem?
– Igen.
Útközben elmesélte, hogy nem egyszer előfordult már, hogy megállt egyik-másik kedvenc rockzenészének, sőt, az is megesett – bár nem volt szabályszerű! –, hogy közelebb vitte őket az otthonukhoz, és nem számított, hogy egyébként hol volt a megálló.
– Maga egy kedves ember – mondtam neki.
– Uram, ez nekem megtiszteltetés – reagált.
Erre valahonnan beugrott a reggeli videó: Ancelotti, meg Ribéry… és se szó, se beszéd – pedig a testi kontaktus gyakorlása idegenekkel nekem nem erősségem – megöleltem a buszsofőrt.
Nem ellenkezett.
Amikor kibontakozott az ölelésemből, szabódott egy kicsit, majd fellépett a busz volánhoz közeli ajtajának első lépcsőjére, hogy onnan intézze hozzám búcsúszavait:
– Remélem, találkozunk még a héten… – és felsorolta a hét összes budapesti demonstrációjának helyszínét és időpontját.
