Hogyan kellene Paks2-ről tárgyalni népszavazás előtt?

Az olimpiai népszavazási kezdeményezés után néhány ellenzéki párt újra beleállt a Paks2-ről szóló referendum kiírásába.  A forgatókönyv hasonló lehet az olimpiaihoz.

A kérdés az: a paksi beruházás pénzégetésről, korrupcióról szól-e, meg az, a jövőt vajon hogyan érintheti? Tulajdonképpen egy rosszul megválasztott energiastratégiáért az olimpiai eladósodás sokszorosát fizetheti az ország, tehát a tét nagyobb.

Egy Paks2-ellenes momentumos, LMP-s kampány könnyen meggyőző lehet, mert a társadalom nem fog hinni azoknak a lobbicsoportoknak, amelyek mindig szót tudnak érteni az aktuális kormányzattal, és sosem az ellenzékkel. Ilyenformán kilóg a lóláb, hogy az energiapolitika mindenkire bízható, csak a hatalmon lévő elitre nem.Az atomerőmű-ellenes kampányok akkor hatékonyak, ha megfélemlítőek, ezért ha megnyílna az út a népszavazás számára szinte borítékolható, hogy megjelennének a félelemre építő felvételek is. Ezek pedig minden normális emberre erős hatást gyakorolnának. Itt van például a videó, amelyben ugyan egyetlen szenvedő embert sem látunk, mégis roppant hatásos, és ez csak egy most kitúrt és titkosítás alól felszabadított hajdani amerikai kísérleti robbantásokat mutató film.

Értjük belőle, hogy az egész radioaktív korszak úgy kezdődött, hogy néhány tudós atomenergiát adott a politikusok kezébe háborús kérdések megoldására. Ám nem volnánk korrektek, ha egy népszavazás előtt csak az érzelmekre próbálnánk hatni. Az emelné a demokráciánk színvonalát, ha a józanság útját követnénk.

Volna egy javaslatom is, mit kellene tennünk Paks 2 ügyében, de előbb szeretnék utalni témánk másik aktualitására, a Haldenben történt balesetre. Norvégia egyik atomerőműve 2016 októberében bocsátott radioaktív jódizotópokat a légkörbe, melyről a 24.hu is adott egy rövid hírt, annyit, amennyit az MTI közölt. Itt csekély mennyiségről beszéltek. 2017 február végén már tekintélyes mértékű szennyezésről érkeztek információk, melyek forrását azonban senki sem vállalta magára.

Elkezdődött a találgatás, amit például jól összefoglalt a Magyar Nemzet. A cikk közli az európai háttérsugárzási emelkedett adatok térképét is. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, hamarosan kiderült ki a bűnös, és a várttal szemben nem egy laboratóriumot, nem egy kutatóintézetet, és nem az oroszokat találták meg kibocsátóként, hanem megint csak visszakanyarodott a gyanú Norvégiára. Norvégiára, amely a demokrácia, a magas életszínvonal, a nyilvánosság és a civilek támogatásának mintaországa.

Hogy a fenébe lehetséges, hogy még ott is vannak balesetek, és még ott is titkolóznak ilyenkor? – teszem fel ezt az álnaiv kérdést, mert épp az a lényeg, hogy nincs olyan társadalom, ahol ki tudnák szűrni az emberek etikátlan viselkedését és nincs olyan technológia, ami 100 százalékosan biztonságos.

A baleset lényege, amit főként a tárgyban legkritikusabbnak és legalaposabbnak tűnő franciaországi elemzésekből lehet összeszedni, annyi, hogy a jód a légtérbe egy baleseti lánc végén került. A javítási-karbantartási lépésben először csak a belső térbe került izotóp, mire a biztonsági berendezés lezárta a szellőztetést, hogy megóvja ettől a külvilágot, emiatt viszont kezdett túlnyomás lenni odabent, és automatikusan leállt a hűtővíz keringetése.

Tudjuk, hogy sosem atomrobbanás szokott történni.

Fukushimán is a hűtés leállása okozta a robbanást. Így lett itt is egy kis meghibásodásból nagy. Az én tippem, hogy ezután nem gépi, hanem emberi döntés született. (Az ember morális érzéke képes a kisebb és nagyobb katasztrófa közt különbséget tenni, a gépi intelligencia még nincs ezen a szinten.)

Az emberek nem a hűtés meghibásodásával kezdtek foglalkozni, egyszerűen csak beindították a kültéri ventillátorokat, ami miatt aztán a hűtővíz-keringetés is megindult, csak hát ugye így ki kellett engedni a radioaktív jódizotópot a szabadba.

Amit tehát mi észlelhettünk – volna ha lennének erről a mainstreamben hírek -, hogy egész Európát beterítették a radioaktív felhők, – „szerencsére” gyorsan feleződő  Jód-131-el. Álljunk csak meg ennél a nagy szerencsénél. Míg a hazai médiában a Jód 131 bagatelizálva van, addig a külföldiben nagyon „mozgékonynak”, és ezért a legveszélyesebbnek nevezik. Nálunk egészen a bulvárig kell menni – konkrétan a Ripostig –, hogy a haldeni balesettel kapcsolatban összehordott bulvártalálgatások közt olvashassunk a jódizotóp valódi veszélyességéről is.

Mennyivel jobb volna, ha mi is a szakemberekben bízhatnánk, és nem a bulvárban. Mivel rendes hírek nem érkeztek, nem tudjuk melyikünk mennyit szívott. (Csernobilról is mire bevallották, hogy hozza a jódizotópot, és elmondták, hogy ne vigyük a gyereket a játszótérre, ne együnk salátát, már rég késő volt. A szocialista média még az időjárás-jelentésben, a széljárás bemondásában is hazudott, sőt a késve ajánlott jódtabletták fogyasztatásával már lehet inkább ártott.) Ma sincs arról korrekt tájékoztatás, hogy bár a felezési idő 8 nap, azért mire minden visszaáll az eredeti helyzetbe, az egy év. Arról sincs, hogy a jód végigmegy az egész táplálékláncon – megint a vegetáriánusok járnak a legrosszabbul, mert még a zöldségekben a legtöbb – megtapad a pajzsmirigyben és így tovább.

A történet hepienddel zárult – bár aktuális cikkek szerint a személyzetet evakuálni kellett, és máig nem oldódott meg teljesen a műszaki probléma. Ennyit a technológiáról és a biológiai következményekről. Inkább írnék arról, amihez jobban értek.

Nem lehetetlen, hogy Halden úgy fog bevonulni a balesetek történetébe, mint amikor az ember okosabb volt a gépeknél. Örülnék ennek.

Legtöbbször azonban nem ez a helyzet. Az emberek szokták a bajt okozni: nem előírásnak megfelelőek az ellenőrzések, kísérleteket folytatnak, melyek során kikapcsolják a biztonsági berendezéseket, korrupciós érdekek miatt a biztonsági berendezéseket lebutítják. Az ember nagyon megbízhatatlan lény, s ezt mindenki tudhatja, aki odafigyel a szociálpszichológiai tudomány kísérleteire.

Az első balesetnél, az amerikai TMI-nál például kiderült, hogy az erőműben dolgozó gárda alulképzett volt – már ez egy társadalmi folyamat eredményeként alakult így -, de rosszul voltak elhelyezve a meghibásodást jelző műszerek is – amivel a személyzet szintén könnyen megzavarható volt -, egyes műszerek jelzéseit észre sem vették. Az embereket, ha több impulzus éri egyszerűen kénytelenek intuíciók alapján cselekedni, mert a racionális gondolkodási folyamataink lassúak. A TMI-ban, egyik hiba követte a másikat, ám a pánik még több gondot okozott a civil lakosságban, mint maga a meghibásodás. Voltak aztán kevésbé szerencsés kimenetelő balesetek is. Fukushimáról mára tudjuk, hogy korrupció volt a háttérben, Csernobilról pedig, hogy kutatói kíváncsiság. De a paksi erőmű eddigi története sem a meghibásodásmentesség mintapéldája. A 3. fokozatba sorolt esetéről nem is beszélve.

Paks 2-nél szükség volna arra, hogy a társadalom megismerhesse a beruházás előnyeit-hátrányait.

Nem gondolom, hogy erre elegendő volna a hagyományos tömegkommunikáció meg a stúdióviták, és aztán egy gyors népszavazás. Olyan közösségeket kéne létrehozni – akár az amerikaiaknál a bíróságokon az esküdtek közössége, vagy amilyeneket Izlandon a 2008-as gazdasági válság után csináltak –, amelyek tagjai állampolgári kötelességből lesznek beidézve, és meg kell hallgatniuk a Paks 2 mellett és ellen szóló előadásokat.

Egész egyszerűen ezek az emberek hónapokat kell eltöltsenek a kérdéssel, miközben lehet volna jobb dolguk is, de hát Magyarország állampolgárai, és mint ilyenek kötelezettségeink is vannak. (Ha egy bűnügyben tanúnak idéznek, egyikünk se mondhatja, hogy nincs kedve menni. Hát akkor nem lehet ennél jóval fontosabb Paks?) Hogy aztán hány ilyen ismeretterjesztő előadást, vitát meghallgató közösséget szervez az állam, az már másodlagos, hogy hány tagból állnak ezek, valamint milyen terjedelmű állásfoglalásokat és milyen eljárásmenet végén kell tegyenek le az asztalra szintén. A lényeg, hogy az egész tisztességes legyen.

A hallgatóknak („esküdteknek”) az atomlobbitól és politikai érdekektől függetlennek kell lenniük, s ha kiderül, hogy bármelyikük is elfogad bármelyik féltől pénzt, jövendőbeli állást vagy bármit, azzal börtönbejutását kockáztatja. Ezen csoportok állásfoglalásait kell aztán szerepeltetni a médiumokban, miközben a teljes folyamat nyilvánosság előtt zajlik, és viták kereszttüzében áll. Ez volna az igazi valóságshow, melyet a közszolgálat vinne, aztán a show végén végezetül megtörténhet a népszavazás is.

Egy ilyen eljárásmenet nem egy hét, hanem legalább egy, de inkább két év. (Főleg az előkészítés tart sokáig.) A folyamat előnye, hogy az „esküdtek” véleménye már nem lesz teljesen laikus, mert a közgazdászok, a mérnökök, a természetvédők előadásokon próbálják meggyőzni őket saját álláspontjukról, így hát szakmai tudásukat közérthetően igyekeznek átadni, megértetni. Ha egy szakember úgy mellélő, mint Vincze Árpád, az Országos Atomenergia Hivatal Nukleáris Veszélyhelyzet kezelési Főosztályának vezetője a haldeni baleset ügyében, akkor valószínűleg nem őt fogják egy ilyen vitában a Paks2-pártiak szerepeltetni.

Ezen előadásokon bármelyik lobbicsoport megjelenhet, de törekedni kell a szervezőknek arra, hogy kiegyensúlyozott időkerettel, a témához értő fajsúlyos emberekkel lássák el e közösségeket.

Az eljárásmenetet szervezők (facilitátorok) minden oldal bizalmát kell élvezzék. Így például jómagam már szervezőnek nem volnék alkalmas, mert számos helyen elmondtam, hogy mit gondolok Paks 2-ről, és egyáltalán az atomenergiáról. Viszont talán egyik előadónak alkalmas volnék, mert tanulmányoztam a balesetek emberi tényezőit, és így amellett érvelnék, hogy ne bízzunk olyasmit az emberre, melyet nem tud kézben tartani. Majd, ha esetleg mesterséges intelligencia irányítja a világot, talán.

De szociálpszichológusként nincsenek illúzióim az emberi természetről, ezért nyugodtabb volnék, ha olyasmit adnánk a saját kezünkbe, amit ha rosszul is működtetünk, abba sem pusztulunk bele.