A Rogán-jelenség csakis néprajzi alapon értelmezhető.
Rogán Antal propagandaminiszter pályája magyar népmesei mintákon alapuló karriertörténet. A szegénylegényé, aki megcsinálta szerencséjét.
„Tóni” alakjában minden benne van, amit a magyar népmesék paraszti hősei megtestesítenek. Szerencse és agyafúrtság, lelemény, némi csintalanság, igazi magyar ravaszság. A vendvidéki parasztlegény kitanulta furfangos mesterségét, a jogot, aztán nem találván helyét a hagyományos szakmákban, elment furfangját ott kamatoztatni, ahol szemesnek áll a világ.
Tóni ügyes ember, feltaláló is, mindegy, hogy valódi találmányról van-e szó vagy csak olyasmi kópéságról, mint a kőleves vagy a sajtból facsart víz, amitől elámul az óriás, hogy lám, a legény erősebb, mint ő, hiszen sziklából facsar vizet. A lényeg, hogy bejön. A siker önmaga erénye, a sikernél nincs semmi sikeresebb.
A sokat támadott letelepedési kötvényekkel nemcsak hogy szaporította a magyar nemzetet, és jó vitézeket, gazdag kereskedőket hozott a királyának, de még a kincstárat is gazdagította.
Azt mondják róla ellenségei, hogy alvilági figurákkal üzletelt. Ha netán így is volt, akkor mi van? Nem ismerős Benedek Elektől a legény, aki leült alkudozni, kártyázni, üzletelni a rablókkal, de túljárt az eszükön? És azok bizony hoppon maradtak. Kukorica Jancsi még rá is gyújtja a lerészegedett haramiákra a kunyhót. Ilyen a magyar virtus.
Legyőzte a kommunista hétfejű sárkányt, megvívott idegen királyok katonáival és ura belföldi ellenségeivel, meg is kapta arany-gyémánt várkastélyát és feleségül vette a Világszép Nádszálkisasszonyt. És most felszállt gyönyörűséges hitvesével táltos paripájára, ami manapság helikopter.
Irigyek a magyarok, na. Karrier, gazdagság? Itt nálunk letagadják inkább, mert a magyar született vesztes. Nézzük csak meg, mi van az Óperenciás Tengeren túl, Amerikában, a sikerek országában. Ott bizony gazdagnak lenni dicsőség, szegénynek lenni inkább szégyen, mert az azt jelenti, hülye vagy és az Isten se szeret téged. Donald Trump is népmesei hős, csak az amerikai etnográfiából. Láthattuk, hogy amint összecsapott ellenfelével, a boszorkával, az mivel rukkolt elő: Donald talán nem is olyan gazdag, mint mondja. Ami nagy szégyen a sikerek földjén. Pedig Donald mindent megtett, még aranyozott neobarokk-neorokokó luxuslakását is mutogatta, ott fogadván híres-neves vendégeit.
Nálunk ez bizony fordítva történt volna: itt egy magyar Trump elrejtené a neobarokk palotáját az aranyfalakkal, és az ellenfél meg leleplezné, hogy ő gazdag, mert a gazdagság bűn, a szegénység az érdem. Kommunista maradvány az ilyen felfogás. Ezért nem tartunk sehol.
Ez megy itt, a nyomorult Kelet-Európában, mindenki lebuktatásként élte meg, amikor szegény Janukovics palotájában lefotózták az arany vécékefét, ahogy annak idején, a forradalom alatt Ceausescu aranymérlegét. Irigy népség ez. Megmondták már a neoliberális megmondók is, akik most bezzeg fújnak Tónira: azért vagyunk sikertelenek, mert irigyek vagyunk a mások gazdagságára. Inkább dolgoznánk versenyképesebb negyedannyi bérért, és nem azon rinyálnánk, hogy nem lesz nyugdíj meg ingyenes egészségügy.
A kekeckedők mondják azt is, hogy Nyugaton a gazdagok a versenyszférában szerezték vagyonukat, itt bezzeg „haveri kapitalizmus” van. Most ez miért baj? Nálunk a kapitalizmus feudalizmus. Ahogyan a szocializmus is feudalizmus volt, gondoljunk a járási, megyei, országos elvtársak vadászataira, a régi dszentrimulatozások kicsit prolis változataira, a szocialista konzumkurvákra, a cigányzenés részeg estékre és a többi vígságra. Ez a magyar talajgyökér. Még a véres bolseviki diktatúra se tudta ezt megsemmisíteni, lévén Oroszországban se sikerült, ahonnan importálták a puritán eszmét, hiszen ott is voltak dácsák kurvákkal, pezsgővel, kaviárral, dorbézolással.
Nálunk a verseny helyett van família, komaság, szolgálat és annak jutalma. A rideg kapitalista farkastörvényekkel szemben a közösség, a nemzetség, az összetartozás. A vagyon itt a hűség jutalma, a fides-é, ahogy eleink mondták deákul. A muszlim hordákkal szemben bezzeg van kulturális relativizmus, velünk szemben meg nincs.
A szocializmust is mindenhol a nemzeti sajátosságoknak megfelelően építették, a románoknál a balkáni fejedelemségek szellemében, az oroszoknál a cár, keletebbre meg az archaikus istenkirályságok szellemében, lásd Észak-Koreát.
De ha már a mesés Keletre tekintünk, ott éppúgy nem szégyen a gazdagság, a pompa, az urizálás, mint Nyugaton. A sikeres ember megmutatja a világnak, ki is ő. Gondoljunk akár az egykori Türkménbasi aranyszobrára, meg az olasz márványból épült palotára.
Félázsiai nép vagyunk
– mondta Orbán Viktor, és ezzel elindult a keleti nyitás, a magyarság visszatérése oda, ahonnan jött: Ázsiába. Így itt is lehetnek immáron türkménbasik, ha nem is aranyszoborral, de ház előtti stadionnal és kisvasúttal, mert egyik se volt a karácsonyfa alatt gyermekkorban.
De nem volt ez másként a régi-régi szép időkben sem, amikor még tudtuk, kik vagyunk. „Tóni” figurája idéz egy másik Tónit, jelesül Grassalkovich Antal grófot, aki ugyancsak szegény vidéki diákból lett elébb ügyvéd, aztán jogügyi igazgató, majd udvari tanácsos, aztán kamaraelnök. Hamarosan dúsgazdag mágnás, megkapja a bárói, aztán pár évre rá a grófi címet. Nos, ennek a Tóninak is volt ám stílusa, a teremburáját! Az adoma szerint egyszer Mária Teréziának úgy járt a kedvében, hogy amikor az nyáron megkívánta a szánkózást, Grassalkovich felszóratta sóval Gödöllőtől Pestig az utat, ami olyan fehér volt, hogy a királynő állítólag bundát vett fel, olyan télies volt a hangulat. A máramarosi sóbányák egy éves termésébe került Tóni elmés tréfája.
Talán a mi mostani Tónink is eljut idáig, és bekerül a magyar nemzeti adomagyűjteménybe, mert azért valljuk be, bár a tehetség megvan benne, de ez a Kis Grófo-féle lagzi, meg a többi meg se közelíti az egykori Tóni mulatságait. Grassalkovich anno az Újszerzeményi Bizottság elnöke is volt, ami óriási birtokok elosztogatását jelentette, a mi Tónink meg csak az ötödik kerületben foglalkozott valami ingatlanokkal.
A keleti nyitás, és vele az ősi néplélek feltámadása fényében értelmezhető a Rogán „Tóniról” szóló história, a mágnássá lett parasztlegény története, aki felszállt gyönyörű hitvesével, a világszép nádszálkisasszonnyal a táltos paripára. Miként egyik legkedvesebb nemzeti nótánk is mondja:
„Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország,
Gyönyörűbb, mint a nagyvilág!
Ha zeng a zeneszó, látom ragyogó, szép orcád.
Táltos paripákon odaszállunk, haza hí´ fű, fa, lomb, virág!
Úgy sír a hegedű, vár egy gyönyörű szép ország!”
