Most, mikor e sorokat írom, még nem tudom, vezetett-e valahová a Fekete Tüntetés, hogy a lengyel parlament elfogadta-e végül a szégyenteljes, új abortusztörvényét. Nem kell ahhoz mélyen vallásos embernek lennünk, hogy azt gondoljuk, az abortusz borzalmas dolog. A nőt megkínozza mind testileg, mind lelkileg (úgy főképp, ismerek olyan nőt, aki harminc év távlatából is mindig sírva fakad, ha eszébe jut, elvette születendő gyermeke életét).
Nem feltétlenül azért dönt így a nő, mert erőszak áldozata lett, vagy mert a baba vagy az ő élete veszélyben lenne (az új lengyel törvénytervezet alapján ekkor sem lehetne abortuszt végrehajtani), hanem azért, mert nem fér bele az életébe (még) egy gyermek. Vagy nem akkor. És bár én is szörnyű dolognak, és csak a végső esetben választandónak tartom a terhességmegszakítást, azt mondom: a nőnek joga van ezt a döntést meghoznia, pusztán azért, mert
Mindezzel együtt azzal egyetértek, hogy az orvosok etikai okokra hivatkozva ne hajtsanak végre magzatelhajtást, ha így érzik, de csak és kizárólag abban az esetben, ha minden intézmény gondoskodik arról, hogy az abortuszt kérő nőn a műtétet helyben és a szükséges időben egy másik orvos végrehajtja.
Kis kanyar: amikor régebben már egyszer írtam a kérdésről, csak úgy ömlöttek a postaládámba a gyűlölködő levelek. Hogy gondoljak bele, „bizonyos honfitársaim” a védekezés helyett használják az abortuszt. Hogy úgy mennek a klinikára, mint ahogy más a tablettát szedi, tehát betiltani, betiltani. Ugyanezek a kedves aggódók más fórumokon odáig mennek, hogy bár fogy a magyar, csak „ezek” szülnek, mert „ezek” szaporodnak, mint a nyulak. Hol itt a következetesség? Bizonyos embereknek tiltsuk, bizonyos embereknek egyenesen tegyük kötelezővé az abortuszt? Vagy egyenesen vezessük be a kémiai kasztrációt? Vagy mi?! Fogadjuk el, hogy ember és ember nem egyenlő? És igenis gondos védekezés mellett is teherbe lehet esni, mert nincs száz százalékos módszer. És sajnos a megelőzési módszerek szerintem túl drágák – nem mindenki által hozzáférhetőek. Azt mondják a nálunk szigorítás pártiak, hogy fektessünk sokkal több energiát a megelőzésbe. Igen, fektessünk! De akkor könyörgöm, ne legyen olyan drága a háromdarabos óvszer. Vagy szociális igazolással hozzá lehessen jutni kedvezőbb áron. A tabletta meg nagyon macerás, ráadásul nem is veszélytelen, megértem, aki ódzkodik tőle.
Most minden a lengyel teljes szigorítástól, azaz a teljes tilalomtól hangos. Nézzük, a politikai haszonszerzésen kívül mégis, mire lenne ez jó? Ez amúgy nem csupán egy olyan országban nagy kérdés, ahol eddig is a lehető legszigorúbban szabályozták a magzatelhajtás feltételeit. Sok helyütt, ahol írnak a dologról, megjegyzik, hogy az intézkedés még arra sem lenne jó, hogy demográfiai növekedést érjenek el, csak a művi megszakítások számát növelnék. Persze, furcsa így ezt olvasni, mert mintha azt sugallnák ezzel, hogy ha demográfiai növekedést legalább elérnék, akkor már talán rendben lenne az ügy. Holott nem, nincs az az indok, nincs az a közjó-vízió, ami megengedné, hogy így gondolkozzunk.
A lengyel szigorítás ügye nem új keletű történet, a nagy viták egészen a rendszerváltozás környékéig nyúlnak vissza. Az 1956-os abortusztörvény még kicsit megengedőbb: orvosi, kriminalisztikai és szociális okokból engedélyezték a terhesség-megszakítást. Ez volt érvényben a lengyel Orvosi Etikai Kódex 1992. május 3-i érvénybelépéséig, amely az eddigieket gyakorlatilag eltörölte. Három éven tartó társadalmi vita lett a dologból, az ügy természetesen a politika gumicsontja lett. A szigorítással már korábban – 1988-ban és 1989-ben is próbálkoztak, már akkor is börtönbüntetéssel fenyegetve mind az orvosokat, mind a nőket. A tüntetések és viták alapján már ekkor világos lett, hogy az alapvetően katolikus lengyelek elég liberálisak az abortusz kérdésében. (Az Orvosi Etikai Kódex elfogadásakor az orvosok mindössze hét százaléka szavazott a teljes tilalom mellett.)
Ma már egyre nyilvánvalóbb, hogy a terhesség-megszakítás problémája az egyház és az egyházhoz közel álló pártok és körök által előtérbe állított politikai kérdés Lengyelországban
– írta a kérdés kapcsán Tálas Péter a kilencvenes évek elején a Beszélőben. És ez így van, mind a mai napig. Csak idén ez a második nagy tüntetés- és tiltakozáshullám az országban. Amikor április elején lengették be a teljes tiltást, a hatalmas, elsöprő erejű tüntetéseknek köszönhetően a nacionalista-populista kormánynak visszavonulót kellett fújnia. Miért kockáztatnak és teszik ki magukat a támadásoknak megint és megint? Nincs még egy európai állam, ahol a politika és az egyház ennyire összefonódna. De nincs még egy olyan állam sem, ahol ilyen régóta és ilyen intenzíven lángolnának fel a harcok – egyetlen kérdés körül.
Ma hivatalosan körülbelül ezer abortuszt végeznek Lengyelországban. Ez abszurd szám, mindenki tudja, és azt is, hogy a világ klinikái (főleg a környező országoké) a lengyel abortuszturistákkal van teli, és a valós szám olyan nyolcszázezer körüli. Miért kell ez a kormánynak és az egyháznak? A pápa már megtette az első lépést: Ferenc pápa kimondta, hogy az irgalmasság szent évében (2015 adventjétől 2016 adventjéig) a felszentelt papok is adhatnak penitenciát a bűnös nőknek (mert attól még az abortusz bűn marad), nem kell egyenesen a püspöktől vagy az erre felhatalmazott papi személyektől kérni azt.
A tervezet szerint nem büntetnék az orvost a magzat haláláért, ha ezzel az anya életét menti meg, de a beavatkozást mindenképpen a bíróság fogja vizsgálni, és a bíróság fogja megállapítani, hogy bűnös volt-e az orvos, illetve, hogy az anya szándékosan okozta-e a magzat halálát. És ami a legszebb, a tervezet mellé készülnek a mellékletek, melyben leírják a fogyatékkal született gyermekek családjainak segítési módozatait, illetve az erőszak következtében megszületendő gyerekek örökbefogadásának felgyorsításának feltételeit. És ez a törvényhozók szerint rendben van. Ők segítenek, mit akarnak még a telhetetlen nők?
