Fél ötkor keltem. Azóta ülök a monitor előtt, csak akkor kelek fel, ha lefőzök egy újabb kávét. Fél öt óta próbálok írni valamit arról, hogy új év kezdődött és mit hozhat ez nekünk. Ez olyan jó témának tűnt, sokkal jobbnak, mint az, hogyan hasznosítsuk kreatívan, könnyen és gyorsan, de főleg ízletesen a konyhai maradékot. Inkább pestiek olvasnak, akik mostanában disznót tartanak, na, őket meg én ignorálom, ha értik, hogy mondom.
Kéne írni arról, hogy mennyire fontos az, energikusan, újult lendülettel kezdjük az évet és milyen fontosak a helyes célkitűzések. Ez olyan optimista üzenet és bele lehet szőni azt is, miként tudjuk hatékonyan motiválni saját magunkat. Valami ilyesmit, az kattintós. Az ilyet szeretik, mert olvasni róla, az olyan, mintha majdnem tettünk volna valamit. Ilyen téma kell, igen. De legalább valami az újévi fogadalmakról, áhh, ilyenkor mindenki csak fogyni akar, aki nem, az még ma is a hétfői munkakezdés miatt nyavalyog, ahelyett, hogy örülne, még van munkája.
Csakhogy máson jár az eszem a célra irányított erők, az inspiráció, a lendület meg a kalóriák helyett. Összpontosítani próbálok, összeszedni a gondolataimat, nem sikerül. Jó, akkor máshogyan.
Lehet, hogy nincs. Tudják, miért?
Tudják, mi van most? Az van, hogy bármi lehet és ez már nem is félelmetes, hanem egyszerűen bénító és az sokkal rosszabb, mintha csak félnék. Aki bénult, az tehetetlen. Aki tehetetlen, az nem csinál semmit, az már nem remél semmit, az már csak várja a végét, bármi is az. Már meg sem próbálja elképzelni. A bénult, bármi is az, némán elszenvedi, sorsába beletörődve, tán kicsit kívánva is azt.
Próbáltam, de nem tudtam és most sem tudom elképzelni, mi vagy ki következik. A tavalyi egész éves, nyáron tetőző téboly után micsoda, kicsoda lesz, akitől meg kell védeni az országot? Honnan, merről jön majd az új ellenség? A társadalom melyik részét csinálják ki, kiket fordítanak egymás ellen, ki lesz a soron következő, akit elveszejtenek? Az oktatás után mi dől romba, még hány gimnáziumot zárnak be, hány kar szűnik még meg? Mit iktatnak törvénybe, kötelező lesz-e lányoknak a párta, asszonyoknak a fejkendő, dicsőség és kötelesség lesz-e szülni és hányat fialjon az a malac, miniszter elvtárs?
Nemzeti ünnep lesz-e Orbán Viktor születésnapja, kötelező lesz-e Kárpátia koncertre járni és a Nemzeti Színházba viszik-e busszal az úttörőket, hogy megnézzék a Magyarság diadala az EU felett című népszínművet? Hány kommunista szombat lesz és a nagycsaládos apukák felmentést kapnak-e a téglahordás alól, vagy csak államtitkári szint felett? A határok lezárása után mennyibe kerül majd a csempészett Nutella? Hány tévét vesznek majd meg egy nap és hányan? De legfőképpen, hányszor?
Ki csókol először kezet nyilvánosan? A Selmeczi-féle „csak” után, mikor mondják ki azt is, hogy „Na és?!” Mikor mondják már ki végre?! Mindenkinek jobb lenne. A biztos rossz is hordoz magában egyfajta megkönnyebbülést.
Holnap Vízkereszt. Vége a karácsonyi ünnepkörnek, a szeretet melegfényű ledes izzósorai a kamrába kerülnek és ki-ki szembenéz a pannon téllel. Hosszú lesz.
Boldog Új Évet Magyarország!
