Tapolcából nem következik az ország. A Jobbik nem vált a következő választás fő esélyesévé, ám kétségkívül nagy lépést tett ebben az irányban. Közel egy éve az ország második pártja, s most bebizonyította, hogy nem papírkutya. Tud nyerni egyéniben, márpedig egyéni kerületi győzelem nélkül nincs parlamenti választási siker.
Mindazonáltal a három időközi parlamenti választás azt is megmutatta, mennyire különböznek egymástól a választókerületek. E különbségek a jövőben mindennél fontosabb szerepet játszanak majd. Újpesten és Veszprémben a Jobbiknak esélye sem volt a sikerre, még a második helyre sem. Előbbiben az MSZP maga tudott győzni, utóbbiban pedig egy széles baloldali-liberális koalíció által támogatott független jelölt végzett az első helyen. Majd aztán a tapolcai körzetben a baloldali jelölt szorult a harmadik helyre, miközben a Fideszt és a Jobbikot csak párszáz voks választotta el.
Ami viszont mindegyik időközin tapasztalható volt, az az, hogy a választáson résztvevők kétharmada a Fidesz ellen akart voksolni. A fideszesek zömmel úgymond otthon maradtak. Rég tudjuk azonban, hogy a távolmaradás maga is politikai aktus: a motivációhiány és az elbizonytalanodás jele. Különösen feltűnő ez két olyan körzetben, Veszprémben és Tapolcán, ahol még külön mobilizálás is zajlott a kormányoldal részéről. Április 12-én megint kiderült: van az a mértékű ellenszenv, amit a Kubatov-lista nem tud ellensúlyozni.
A Fidesz jelöltjeinek támogatottsága a három időközin 30-35 százalék közé esett, ami már nem volt elég ahhoz, hogy az egyszerű többségi rendszerben győzni tudjanak. A 2011-ben elfogadott új választási rendszert a centrális politikai erőtérre szabták, kalkulálva még azzal is, hogy a Fidesz népszerűsége nem lesz mindig az egekben. A 2014-es választás ezt pontosan igazolta: a Fidesz gyengébb volt, mint négy évvel korábban, de még egyenként is erősebb maradt kétoldali ellenzékénél. Attól pedig nem kellett tartania, hogy az MSZP plusz szövetségesei összefognának a Jobbikkal. Mostanra azonban a Fidesz súlyosan meggyengült. A szavazók pedig mintha ingázni kezdtek volna az ellenzéki tömbök között. Mármint abban az értelemben, hogy az esélyesebb Fidesz-ellenes jelöltre voksolnak az egyes választásokon, függetlenül attól, hogy az a jelölt “demokrata” vagy “szélsőjobboldali”. Vagyis megszűnőben van az a helyzet, amire a Fidesz létrehozta a választási törvényt, s azt kétharmad híján már nem is tudja egy laza kézmozdulattal megváltoztatni. (Meg nem is lenne egyszerű új szisztémát kialakítani, ahhoz ugyanis pontosan tudni kellene, merre tartanak a politikai folyamatok, kinek mi lenne a jó választási rendszer.) Példája ez annak, hogy a választási szabályokkal való macherkedés következményeit nem lehet a végtelenségig előre látni. Az egyfordulós egyszerű többségi szisztémát a Fidesz magának találta ki, de Tapolcán a Jobbiknak kedvezett.
Fotó: MTI/Beliczay László
A választók nem váltak tömegesen szélsőjobboldalivá, habár a társadalom attitűdjeiről, lelkiállapotáról szóló felmérések meglehetősen riasztóak. Szóval azért van alap, amire a Jobbik építhet. A választók nem igénylik a Jobbik kitiltását a szalonból, aminek már rég közös erővel összeköpködték a padlóját. Nem érzik, hogy ez a párt nagyobb veszélyt jelentene a hétköznapi életükre, mint a mostanra megutált régi nagy pártok. Százezrek vannak, akik azt sem gondolják, hogy a nagy pártok és a Jobbik között az lenne a különbség, hogy a Fidesz és az MSZP demokraták, a Jobbik meg antidemokratikus. Szerintem a választók másképp látják a demokrácia kérdését. Oligarchikus régi pártokat látnak, amelyek romlottak, elzüllöttek. Velük szemben vannak a népbarát újak. Lehet, hogy ezek az újak is lopnak majd, ha módjuk nyílik rá, talán ugyanolyanok lesznek majd, mint a régiek, de ez még nem következett be. Most tehát rájuk lehet szavazni. Pontosabban a Jobbikra.
A Jobbik végül is nem csinál mást, mint kiszolgálja ezt az érzületet. Közben puhítja karakterét. Saját kemény magja ettől még megmarad, mert ugyan hova menne? Ám egyre több választópolgár kapja meg azt a lehetőséget, hogy ne kelljen gondolnia a Jobbik aggasztó vonásaira. Vona Gábor maga osztogatja a politikai szemellenzőket.
A tapolcai választás annak is bizonyítéka, hogy a mobilizálás fontos része a kampánynak, de nem csodaszer. Tulajdonképpen arról van szó, hogy egy politikai választásból nem lehet kioperálni a politikát. Az országos politikai helyzet nyilván a helyi szűrőkön keresztül szivárog be az egyéni választókerületekbe – lásd a kerületi eltérésekről írtakat -, de azért beszivárog. Az a kettős tiltakozás, ami a Fidesz és a Fidesz előtti kormánypártok egyidejű elutasítását jelenti, meghatározó érzelem volt már a 2014-es választáson is. Azóta egyre erősödik. Pad Ferenc, a vesztes baloldali jelölt maga beszélt arról egy hétfő reggeli interjúban – higgadtan, vagdalkozás nélkül -, hogy tapasztalta: az MSZP-s és a DK-s logó sok Fidesz-ellenes választót taszított. (Arról a keresztirányú folyamatról ne is essen szó, hogy a helyi szövetséggel egyidejűleg az MSZP és a DK egymás ellen megy az országos politikában.) Alapvetően ez áll a Jobbik mostani győzelmének hátterében.
Kellett hozzá továbbá egy olyan választókerület, ahol a Jobbik erős bázissal bír. A választókerületi beágyazódás nem “természeti törvény”. A Jobbik három-négy éve még nem győzhetett volna itt. Szisztematikusan építette azokat a pozíciókat, amelyek mára egy 60 településből álló választókerület megnyerésére alkalmassá tették. A demokratikus ellenzéki oldalon a hagyományos MSZP-fellegvárak környékén van még kisugárzó hatása a pártnak. Csakhogy kevés maradt meg ezekből az erőközpontokból, ezek egyenetlenül oszlanak el az országban, hatókörük pedig beszűkült. Hiába a mobilizálás, ha egyszer nincs elég támogató, s ha a demokratikus ellenzék pártjai alapjában véve ugyanazt az egyre zsugorodó szavazótábort igyekeznek egymás elől elhalászni – ahogy 2011-2012 óta folyamatosan.
Fotó: MTI/Varga György
A Tapolca központú választókerületben 2014-ben a Jobbik jelöltje a harmadik helyen végzett. Gondoljunk bele abba, ha van kedvünk, milyen eredmény születne, ha azokban a Bács-Kiskun megyei, borsodi, békési, hevesi, szabolcsi választókerületekben tartanának időközi választást, ahol a Jobbik tavaly második lett.
Végül, de egyáltalán nem utolsósorban, a Jobbik győzelme újra zűrzavart okoz a rendszerellenes ellenzék dolgában. Mert nem arról van szó, hogy van egy a rendszerváltás óta jól-rosszul működgető demokrácia, amelyet politikai válság sújt, s ezért most attól tartunk, hogy jön a Jobbik, amely antidemokratikus irányba viszi az intézményeket, meg úgy általában az életet. A helyzet ezzel szemben az, hogy Orbán évekkel ezelőtt létrehozta a saját alaptörvényét valamint minimum visszaszorította az alkotmányos kultúrát. Ennek következtében tehet meg gyakorlatilag bármit a kormánya az emberekkel. A Jobbik ezt a rendszert vehetné át és lakhatná be, ha győzne. Már csak ezért sem érdemes valamiféle Jobbikot feltartóztató nagykoalícióról gondolkodni, arról nem is szólva, hogyan fűtené ez fel a kettős tiltakozás indulatait. Épp ezt az ide-oda csúszkálást kellene befejezni. A Jobbikot nem a sors hozza nyakunkra, nem zseniális a stratégiájuk, nem nácult be az ország, hanem nincs forgalomban más széles körben hiteles, komolyan vehető Fidesz elleni ajánlat. Nemhogy a kapufát nem találja el, a pályán sincs.
