A kormánnyal elégedetlen választói tömeg ahhoz a politikai erőhöz vándorol, amelyikről leginkább el tudja képzelni, hogy legyőzi a Fideszt. Hét héttel ezelőtt Veszprémben ez egy baloldali pártok által támogatott független jelöltben, ma a Jobbikban testesült meg.
Oda a centrális erőtér?
A centrális erőtér politikája ezzel megdőlt – olvasható a Political Capital elemzésében. Előbb „balról” (kétszer), most pedig jobbról győzték le a Fideszt. A kétpólusú ellenzékét a kormánypárt már nem tudja saját előnyére fordítani. Ráadásul éppen ebben, az alapvetően jobboldali karakterű (2014 áprilisában a fideszes jelölt még csaknem annyi szavazatot kapott, mint baloldali és jobbikos kihívója együttesen), de hárompólusú választókerületben lett volna elvárható, hogy működjön a centrális erőtér stratégiája, de csak tisztes helytállásra futotta a Fidesz erejéből. Országosan vélhetően ennél is rosszabbul áll a kormánypárt.
Az a mítosz is elbukott, hogy a Fidesz képes megálljt parancsolni a szélsőjobboldal előretörésének. A Fidesz ugyanis láthatóan nem tud mit kezdeni a Jobbik-jelenséggel: miután éveken keresztül gyakorlatilag nem támadta ideológiailag jobboldali riválisát, a kampányhajrában azt a stratégiát választotta, ami a baloldalon az elmúlt években már egyértelműen megbukott: a Jobbik stigmatizálását („a Jobbik neonáci párt”). Bár a Fidesz továbbra is azt hangoztatja majd, hogy ő a garancia a szélsőjobb ellen, ez már sem belföldön, sem külföldön nem lesz meggyőző üzenet.
Vasárnap az is bebizonyosodott, hogy nincs mozgósítási csodafegyver: sem a Kubatov-listák, sem Orbán Viktor személyes jelenléte nem volt elegendő a választási győzelemhez.
Nincs plafonja a Jobbiknak
A Jobbik sikere jelzi, hogy a választók kritikus tömege nem tartja már szélsőségesnek a pártot: ledőltek azok a tabuk, amelyek főképp a bizonytalan választók jelentős részét tartották távol a Jobbiktól. A azt mutatja, hogy nincs plafonja a párt növekedésének, csak a rivális pártok lehetnének képesek megállítani ezt a folyamatot, de ennek egyelőre nincs jele.
A Jobbik győzelmében szerepet játszott az is, hogy – egyébként a veszprémi helyzethez hasonlóan – egy helyben ismert, a választókerületet „felszántó” jelöltet indított, aki a pártellenes hangulatból is profitálni tudott.
Az MSZP számára kitörést jelenthetett volna, ha nem csak „hazai pályán” (mint Újpesten), vagy nem csak egy független jelöltet támogatva (mint Veszprémben) képes legyőzni a Fideszt. Ezt a korábbiaknál egyértelműen nehezebb célját nem sikerült elérnie, váltópárti babérjai ezzel újra alaposan megkérdőjeleződtek. Ez felerősíti majd a baloldalon belüli feszültségeket, és az új politikai szereplők iránti, 2010 óta újra fel-fellángoló igényt.
A baloldali ellenzék számára a veszprémi stratégia kínálhat sikeresebb receptet: távlatilag arra érdemes törekednie, hogy helyben ismert, népszerű jelöltek mögé beállva szívják el (immár a Jobbik elől) a kormánnyal elégedetlen, nem pártos szavazókat.
