Magas a labda, nem szeretnék Daniel Cohn-Bendit tegnapi elszúrt nyilatkozatával sokat foglalkozni. Bár liberális barátaim közül többen kifogásolták, amikor egy éve ezt mondtam, most újra megerősítve látom: Cohn-Bendit az EP Torgyán Józsefe. Nem kell vele semmit csinálni, csak hagyni, hogy működjön, beszéljen, és ezzel többet tesz hitelessége lebontásáért, mintha bárki ezért különösebb erőfeszítéseket tenne. Sokkal izgalmasabb szerintem, amit Martin Schulz, frissen megválasztott szocialista EP-elnök mondott tegnap, miszerint egyetlen uniós tagállam sem hivatkozhat pusztán a belpolitikára. „Az európai politika belügy is, és vica versa”.
Schulz is emlékezetes részvevője volt a magyar kormány elleni kirohanásoknak egy éve, így szavai részben ennek megfelelően beárazhatóak. Most azonban már egy magas EU-s poszt betöltőjeként tette nyilatkozatát, és elemelkedve a konkrét magyar problémáktól absztrakt módon fogalmazta meg, hogy miként kell szerinte az Unión belül az egyes tagállamok döntési szabadságára tekinteni. Világos, hogy amelyik döntés az EU szerződésébe ütközik, azt nem lehet azzal elintézni, hogy belpolitikai kérdés. Schulz azonban sokkal tovább ment. Kijelentését nem szűkítette a Szerződéssel érintett területekre. Lényegében azt állította: ha tagok vagytok, akkor minden döntésetekbe jogunk van beleszólni.
Pusztán józanésszel, minden EU-s jogi csűrés nélkül is belátható, hogy még egy föderális államban is vannak a kisebb területi egységeknek saját illetékességei, ha úgy tetszik, saját belügyei. Ha nem így lenne, akkor nem föderációról, hanem unitárius államról beszélünk. Az EU viszont messze nem unitárius állam, de még csak nem is föderáció. Amikor ez éppen kapóra jön, akkor a vezetői erre buzgón hivatkoznak. Elég, ha csak az állampolgársági kérdésekben folytatott vitáinkra gondolunk Szlovákiával.
Lehet persze, hogy Schulz nem is így gondolta, akart csak egy nagyobbat mondani, hogy kellő erőt adjon a szavainak. Szokásos politikai játék ez, nem is kell rajta talán nagyon fennakadni. Normál időkben ez akár igaz is lehet. Most azonban az EU nincs jó bőrben, és polgárai körében is változik a percepciója. Itt messze nem csak a magyarokról van szó. Nyugaton is erősödnek azok a szélsőséges pártok, amelyek fő témája az eurószkepszis. Magyarországon – ahogy ezt korábban is írtam – most racionálisan ráfordult a mi saját szélsőjobbunk is az EU-ellenességre, ebben tényleg nincs semmi meglepő.
Izgalmasabb viszont, hogy a sokkal szélesebb mérsékelt jobb tábor mit kezd az aktuális helyzettel. Eddig ebben a körben az EU-t inkább szokás volt elfogadni. Orbán Viktor 1994 és 98 között az Európai integrációs ügyek bizottsága elnöke volt a Magyar Országgyűlésben, és legutóbb, a soros elnökségünk idején is számos alkalma volt bizonyítani elkötelezettségét az integráció mellett. Most azonban nő a bizonytalanság ezen a téren. A Fidesz választóinak többsége számára bizonyára továbbra is visszatetsző, amikor például a Jobbik EU-zászlót éget, de hasonlóan irritálhatja őket az is, ahogy egyes európai politikusok óvatlan megfogalmazásaikkal leckéztetik a magyar kormányoldalt.
Rendkívül veszélyes lehet egy olyan általános hangulat kialakítása, amely szerint az EU minden áron, minden lehetséges jogi eszközzel megpróbálja a magyar döntéseket korlátozni. Schulz már keményebb fellépésről beszél, mint amit anno Haider Ausztriája kapott. Nota bene, az egy jó kis idegenellenes, szélsőjobbos kormánypárt volt. Az EU-ba vetett bizalmat, minden mérsékelt szavazó bizalmát áshatja ez a hang alá. Jó, hogy a magyar ellenzéki pártok nem támogatják a 7. cikk szankcióinak életbe lépését, de kérdés, hogy ezt rajtam kívül észrevette-e valaki. Kérdés az is, hogy nem tudtak volna-e ezek a pártok többet tenni, például valamilyen módon behúzni az európai pártcsaládjaiknál a vészféket. Mert egész egyszerűen tudatlan politikai ámokfutás egy olyan eljárást kérni Magyarország ellen, amelynek feltétele, hogy „fennáll az egyértelmű veszélye annak, hogy egy tagállam súlyosan megsérti a 2. cikkben említett értékeket”, amelyek így szólnak: az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok – ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait – tiszteletben tartása.
Egy éve a médiatörvénnyel kapcsolatban nagyon hasonló volt a felállás, akkor is két szálon futott a cselekmény. A kritikus európai hangok a sajtószabadság és a szólásszabadság végét vizionálták Magyarországon. Amikor végre szakmailag is megalapozott, hivatalos kifogások is megjelentek, kiderült, hogy partikuláris kérdések tisztázását követően korrigálható az új szabály. Ma is a Bizottság kifogásai olyan szűk területeket érintenek, amelyek megjegyzése még a zöld frakció vezetőjének is problémát okozott. A vad kritika azonban sokkal szélesebb spektrumot érint, erről szól a 7. cikk megidézése ma Strasbourgban. Csak az a baj, hogy ismételten eljátszva ezt az idétlen játékot, még azokkal is meg lehet utáltatni az EU-t, akik egyébként nem így vélekednének erről az intézményről.
