Különös hatása a gazdasági válságnak, hogy a pénzvilág jelenségei, eseményei olyan erővel válnak politikai tényezővé, hogy az más, nyugodtabb időkben elképzelhetetlen lenne. Már eddig is a közélet iránt kicsit is érdeklődő – és természetesen a frankhitellel rendelkező – magyarok +/-10 forint pontossággal álmukból felkeltve is megmondták egy 7,5 millió lakosú kis európai ország, Svájc nemzeti valutájának árfolyamát. Múlt héten az IMF lehetséges hitelcsomagjaiban vált járatossá a híreket figyelő közvélemény, péntek óta pedig a jól tájékozottság részévé vált tudni, hogy a Moody’s Ba1-es besorolása már spekulatív vagy bóvli kategóriába tartozik.
Nem szeretném egy pillanatra sem bagatellizálni a leminősítés tényét, ez egy nagyon komoly esemény még akkor is, ha az ügyben megszólaló beszélő fejek közt vita van az okokról és az időzítés helyességéről. Politikát elemző emberként az izgat azonban jobban, hogy egy ilyen, tökéletesen absztrakt esemény miképp válik politikai tárggyá. Ehhez a metamorfózishoz szükség van ugyanis a politikusok közvetítésére, akik elhelyezik a saját koordinátarendszerükben a leminősítést, és ezzel ki is jelölik támogatóik számára azt a keretet, amiben szerintük látni érdemes az ügyet.
Kormányoldalon ilyenkor a leminősítés jogosságának megkérdőjelezése a visszatérő elem. Nem hiszem, hogy ez a reakció bárkit is meglepne. Egyrészt komoly nemzetközi és magyar tradíciója van minősítők kritikájának, másrészt elég jó érvkészlet is kínálkozik a minősítők támadására néhány markáns bakijukra utalva. Ezt most még tetőzi az, hogy a három nagy intézet között viszonylag markáns nézetkülönbség jelentkezett, hiszen a többség az S&P részéről várt volna hamarabb hasonló lépést, ők viszont a papírformának megfelelően a megkezdett IMF-tárgyalások hírére a kivárást választották.
A leminősítés rossz hír, és ezt a megállapítást nyilván nem tudja még egy erős érvekkel alátámasztott kormányzati hitelminősítő-kritika sem semlegesíteni. Hogy az esemény valójában milyen politikai károkat okozhat a kormányoldalnak, annak megítélésében nagy szerepe lehet viszont az ellenzéki értelmezőknek. Az ő dolguk, hogy az absztrakt pénzügyi hírből olyan politikai bunkósbotot faragjanak, amellyel célzottan tudják a politikai riválist ütni. Első ránézésre ez nem tűnik bonyolult feladatnak: egy, a kormányoldal számára önmagában is negatív hír hullámára kell csak ügyesen felülniük, és minél messzebb kell jutniuk ezen utazva.
A Jobbik és az LMP alapvető különbözősége ellenére abban mutat sok közös vonást, hogy egyikük sem feltétlen rajongója a globális tőkének. Nekik ezért nem is olyan egyszerű jó fogást találni a leminősítés ügyén. Talán ezért is tapasztalhatunk a részükről visszafogottabb, némileg mellébeszélő reakciókat. Az LMP kritikáját a nem túl sok kockázatot és eredetiséget jelentő tartalomra, Matolcsy György éles kritikájára hegyezte ki, a Jobbik pedig egy örökzöld felmelegítésére használta ki az alkalmat: az államadósság újratárgyalásának ötletét dobta be immár nem először.
A szocialisták viszont elérkezettnek látták az időt a nehéztüzérség bevetésére. Noha ellenzékben a kormányzati felelősség súlya nem nyom egy szereplőt sem, praktikusan tehát azt mondanak, amit csak akarnak, van egy két ütőkártya, amelyet nem szokás csak úgy kijátszani. Ilyen a miniszterelnök lemondásának vagy lemondatásának követelése. Az MSZP viszont elérkezettnek látta az időt arra, hogy az utóbbival álljon elő. Tegyük egy pillanatra félre azt a már sokszor leírt szempontot, hogy racionális politikus sosem cselekszik a riválisai felszólítására. Ezzel a felszólító is tökéletesen tisztába van, nem is az a valódi célja, hogy tényleg konstruktív bizalmatlanságot préseljen ki a kormánypárti frakcióból. A valódi cél az értelmezés, a leminősítés politikai súlyának feljátszása, percepciójának átalakítása. Kérdés persze, hogy erre vevő-e a közvélemény. Kérdés, hogy valóban egy ilyen absztrakt esemény, egy hitelminősítő döntése esetén a leginkább célszerű ezt a súlyos tételt, a miniszterelnök menesztését bedobni a köztudatba. Nagyon más ugyanis nincs a tarsolyban. Ennél nagyobb drámaiságú követelést már nehéz elképzelni. (talán még ott van tartalékban az „oszlassa fel magát, és legyenek előrehozott választások”, bár ezt racionális szocialisták a jelenlegi támogatottsági számaikat látva egyelőre nem fogják követelni)
A közvélemény reakciói kiszámíthatatlanok, bár előző posztom logikájára építve a leminősítéssel kapcsolatban is állítom: a második kerületi időközi választások második fordulója valamit majd elárul. Hosszabb távon érdekesebb kérdésnek tartom, hogy mennyire akarja a politika továbbra is saját gyermekeként kezelni a minősítők értékelését. Két dolog ugyanis biztos: akit leminősítenek, azt egyszer fel is fogják, és aki kormányzati pozícióból megfogalmazott már véleményt minősítői döntésről, annak ellenzékben biztosan épp ennek ellenkezője lesz az érdeke. A minősítések látványos politikai termékké alakítása tehát szinte biztos, hogy idővel egyik vagy másik szereplőnek a terhére lesz. Hosszabb távon tehát a mindenkinek érdeke lenne visszaterelni a hitelminősítőket oda, ahol a helyük van: távolabb a politikától, közelebb a pénzügyekhez.
