Az adatvédelmi biztos
a múlt megismerésének első számú akadályává vált a köz szemében. Nem mondható, hogy ez valóban így is van, de hogy Péterfalvi Attila sokat tett a látszat erősítése érdekében, az biztos. Látványos médiaakciójával – szándékával ellentétben – csupán arra emlékeztetett, hogy a mai társadalmi zavarodottság ügynökügyben éppen az iratok megsemmisítéséből eredeztethető.
Az adatvédelem európai értelmezése lényegesen eltér az amerikaitól. Sokkal erőteljesebben óvja a személyes adatokat, az e felett őrködő poszt éppen ezért vívhatott ki köztiszteletet a létrehozása óta eltelt időben. Péterfalvi Attila ezt a – közhivatalok esetében egyre ritkábban tapasztalható – megbecsülést teszi kockára, amikor szerepét túlontúl kiterjesztően értelmezi. A személyes adatok védelme és az információ megismeréséhez való alkotmányos jog közötti ellentmondást ugyanis nem lehet sommásan, egy vagy több lista ledarálásával feloldani. Az adatvédelmi biztos feladata ott és akkor kell, hogy véget érjen, amikor a társadalmi elvárás és a közvélemény nyomása erősebbnek bizonyul a törvény betűjének szűken vett értelmezésénél.
Az egymást különböző forrásokból és fórumokon követő listák azt bizonyítják, hogy ügynökügyben elérkezett ez a pillanat. Világos törvényre van szükség, amely a leküzdött múlt megismerésének a jogát nem rendeli alá vagy mellé valamilyen egyéb feltétel teljesülésének. Az internetes összeállítások csak arra figyelmeztetnek, hogy némi utánajárással (a világhálóról) összegyűjtött, nyilvános adatok felhasználásával már ma is többet tudhatunk meg a besúgó hálózatok működtetőiről és résztvevőiről, mint amennyit a jelenlegi hazai törvénykezés természetes állampolgári joggá tenne.
Pedig valójában ott kezdődhetne a valódi megbékélés a múlttal, ha a kollektív listázások feletti izgalmat a személyes történelem megismerésének a lehetősége váltaná fel.
